Anyai nagyapám: FEHÉR JÁNOS Tiszaszentimréről származott és amikor az államosítás hírére eladta csillaghegyi asztalosműhelyét és házát (lakottan, mert mi anyámékkal ottmaradtunk, amíg az új háziúr el nem üldözött bennünket), ismét oda tért vissza.
Tiszaszentimre -a községi honlap szerint- "a szentté avatott Imre hercegnek nevét viseli. Első okleveles említése 1325-ből maradt ránk, Zenthemreh alakban. Közigazgatásilag a 300 fős lakosságú Újszentgyörgy is Szentimréhez tartozik, amely szintén Árpád-kori település, de a törökkor elején elpusztult. Szentimre a tizenötéves háborút is átvészeli. Sőt a XVI. század végétől reformátussá váló falu - a török-tatár hadak és a magyar végvárak későbbi pusztításai ellenére az 1713. évi nagy betelepülésig is fennmarad. Az anyakönyvvezetés kezdete az 1739-es esztendő. 1750-től a község gyarapodása felerősödik. Első pecsétjét 1756-ból ismerjük - a templom, a fa és a hal motívumokkal -, körirata magyar nyelvű: " TI. SZ. IMRE PE: 1756. " Lakossága az első népszámláláskor 1382 fő volt (köztük 59 nemes). Szentgyörgypusztán 12 személy lakott. A község temploma 1783-ban épül fel, sajátos tornyát 1800-ra emelik hozzá, addig haranglábat használtak. Értékes építészeti emléke még az egykori "Samu-kastély". A kunhalmokat is őrző faluban a szántóföldi gazdálkodás mellett a XIX. század közepére meghonosodott a szőlő- és dohánykultúra. Az ipar fő területét a községi malmok jelentették. Tiszaszentimre további fejlődését alapvetően befolyásolta a Karcagot Tiszafüreddel összekötő vasút 1896-ban történt átadásra, fontos utazási és szállítási lehetőséget teremtve. A lakosság a legnagyobb lélekszámot 1949-re érte el, 3949 fővel. A katolikusok száma is meghaladta ekkor az ezer főt. Templomukat 1936-ban emelték, Szent Imre tiszteletére. A község ma is autentikus névalakja - az 1898. évi 4. tc. alapján - 1901-től használatos. A lakosság száma ma, mintegy 2500 fő, a település területe pedig 6623 hektár. "
Nagypapáék 1949-ben költöztek vissza. Nagypapa megvette a község egyik legszebb házát a községházától nem messze és ott vegyesboltot nyitott. Volt abban minden, ami a vidéki embereknek kellett: élelmiszer, ruhaanyag, csavarok és szerszámok. A ház egyik részében volt a bolt, a másik részében a lakásuk. Szép nagy kert tartozott hozzá gyümölcsfákkal, veteményes- és virágoskerttel, ahogy illik. Nagypapa mutatós deszkakerítéssel vette körül.
Egyetlen rokon családra emlékszem innen: Teri nénire, aki unokatestvére volt Nagypapának és a lányára Fehér Erzsikére, aki Szöllősi Gyulához ment feleségül. Az édeanyja akkor már régen özvegy volt, éppen mint Szöllősi Gyula édesapja. Így aztán a két "öreg" is összeházasodott. Erzsikének egy hozzánk hasonló fia (Gyula) és egy lánya (Erzsike) volt, velük gyakran játszottunk együtt.
Két vagy három nyarat töltöttünk náluk a hugommal.
Mikor először mentünk oda, Nagymama szerzett nekünk két kiskutyát is. Meglehetősen csúf kis állatok voltak, a fajtájukra nem emlékszem, de olyan kisméretű, cérnalábú, sovány kutyák voltak. Homokozót is csináltak nekünk, ahol a hugom előszeretettel játszott. A kiskutya (Alma és Körte volt a nevük) leült mellé és türelmesen nézte az "építkezést", majd amikor készen lett, nagy sebességgel szétkaparta az egészet. A hugom persze ordított. De szétrágták a drága kaucsukbabáinkat is. Egyszóval, nem tudtuk megszeretni őket, és ahogy hazajöttünk Nagymama túl is adott rajtuk.
Szerettünk a boltban is sertepertélni, mert sokféle cukorka és csokoládé is volt ám ott! Hugom nagyon rossz evő volt, ezért csak keveset kaphatott ezekből, de ha nem "acskóval" kapta a cukorkát, levetette magát a bolt olajos padlójára és ott hisztizett.
Gyakran eljártunk a közeli kocsma udvarára is játszani, no nem a kocsma kedvéért, hanem mert ott lakott a Cuci névre hallgató kis barátnőnk a testvéreivel. A kiskamasz fiúk gyakran megkergettek bennünket, ilyenkor rendszerint a budiba zárkóztunk be, onnan kiabáltunk ki nekik. Egyszer egy kissé kapatos férfi viccből azzal fenyegette a hugomat, hogy bedobja a budiba. Fel is emelte és ott tartotta a lyuk fölött egy darabig, de persze aztán elengedte. Rémülten szaladtunk haza, elmeséltünk Nagymamának az esetet. Ő éppen tésztát gyúrt, és a sodrófával a kezében azonnal elrohant a kocsmába, majd végigkergette a falun a jókedvű atyafit.
Egyszer -ki tudja miért?- két kötőtűvel szaladgáltam az udvaron és sikerült úgy elesnem, hogy a kötőtűk a szájpadlásomba fúródtak. Akkor a kocsmárosék felültettek a kocsmapultra és erős pálinkával kellett öblögetnem, nehogy elfertőződjön a seb. Ezzel a dolog el volt intézve. A nyoma máig megvan.
A szép idők nem sokáig tartottak, mert a Rákosi-érában államosították a boltot és elvették a hozzá tartozó lakást is. A bolt megmaradt, de a szép deszkakerítést eltüntették, a gyümölcsfákat kivágták, hogy meg tudjon fordulni a szállítóautó. Nagymamáék arra kényszerültek, hogy hozzánk költözzenek. Mi akkor már Pesten laktunk és volt egy háborúból maradt romos szobánk. Azt rendbehozatták és ott laktak, 10 évig, amíg Nagypapa el nem érte a nyugdíjjogosultságot.
1956 után visszakapták az alaposan tönkretett ház törvénytelenül elvett lakrészét. Nagymama akkor leköltözött egy időre, de aztán hamarosan eladta a lakást. A pénzt félretették és amikor Nagypapa nyugdíjas lett, Nagytétényben vettek egy házat maguknak, ott éltek halálukig.
Tiszaszentimrén nem jártam azóta.
2011. december 10., szombat
2011. december 7., szerda
Házasságunk első évei olyanok voltak, mint egy
jellegzetes diákházasság.
Igaz, a férjem már motorvonatokat tervezett a
Ganz-Mávagban, de munka után ő is odajött az egyetemre és a továbbiakban
többnyire az Egyetemi Színpadon töltöttük az időt. Az 1960-as évek elején
ugyanis itt már megengedték a nyugati filmek vetítését (zártkörű filmklub
keretei között!), itt már szerepelhettek az egyébként félreállított vagy
letiltott kortárs írók, itt hallgathattunk modern dzsessz-zenét. És főleg itt
működött a Ruszt József által vezetett színjátszókör (a színpadon belüli
Egyetemi Színpad), a Surányi Ibolya vezette szavalókör, és a Nemeskürti István
által irányított amatőr filmklub. Engem leginkább a színjátszás és a szavalás
érdekelt, a férjem a filmklub tagja volt. Sokszor annyi pénzünk sem volt, hogy
egy-egy szendvicset vegyünk a büfében, mégis boldognak éreztük magunkat, mert
fantasztikus légkörbe kerültünk! Habzsoltuk a résnyire kinyitott világ
csodáit.
Akkoriban az is csodának számított, hogy a színjátszók
részt vehettek a franciák által rendezett nemzetközi diák-színjátszó
fesztiválon Nancy-ban. Csokonai Özvegy Karnyóné-jával elhoztuk az első díjat!
A következő évben már nemcsak oda kaptunk meghívást,
hanem az angliai Birmingham-be is, ahová Hubay Miklós:Egy szerelem három
éjszakája című darabját vittük.
Miután az útlevélkérelmek beadásakor még nem dőlt el,
hogy Adamis Ancsa vagy én játszom az egyik szerepet, számomra is kértek mindkét
országba útlevelet. Sajnos azonban a szerepet mégsem én kaptam meg, ezért
Nancyból egyenesen haza kellett volna utaznom (többekkel együtt), ha…
Ha nem
disszidált volna az egyik fiú! De bizony kint maradt, és felszabadult egy hely
az angliai csoportban. Mivel nekem volt érvényes vízumom, én utazhattam tovább
a csoporttal Angliába.
Egy hétig Londonban voltunk, az ott élő magyaroknak
adtunk irodalmi műsort, csak azután mentünk tovább Birmingham-be.
Pénteken este érkeztünk meg, a pályaudvaron vártak
bennünket azok a diákok, családok, akik egy hétig vendégül láttak minket. Én
egy fiatal szociológia tanárnőhöz kerültem, akinek a férje ír baptista lelkész
volt. Gazdag programot csináltak a hét végére, elvittek többek között
Stradtford-ba, Shakespeare szülővárosába is.
Hétfőn azonban már készülni kellett az előadásra. A
megbeszélés szerint a reggel a pályaudvaron kellett találkoznunk, onnan pedig
közösen mentünk volna a meghívó egyetemre, amelynek a menzájára már megkaptuk
az ebédjegyeket, majd délután a színházba a próbára. Tiszta ügy!
Csakhogy én azt hittem, hogy Birmingham olyan kisváros
Londonhoz képest, mint Kecskemét Budapesthez képest. És ebből adódott a
kavarodás! 1. Birmingham-ben nem egy, hanem 4 pályaudvar van, és én egy másikra
mentem, 2. legalább 5 egyetem van, én mindet végigjártam, de menzajegyemet
sehol sem fogadták el és a csoportot sem találtam, 3. több színház is van, sőt
minden mozit is „theatre”-nak neveznek, és nem mondták meg, pontosan melyik
színházban lesz a próba.
Nem éreztem elveszettnek magam, egész nap sétáltam a
városban, még kiállítást is néztem, az sem zavart, hogy nem kaptam ebédet.
Hanem a próbát nem lehetett elmulasztani! A Városháza melletti aluljáróból
felhívtam a vendéglátóimat, hogy mondják már meg, melyik színházba kell mennem.
A kedves fiatal tanárnő zokogva vette fel a telefont, mert már részletes
leírást is kértek az öltözékemről, mert égen-földön keres a Scotland Yard, és
magát hibáztatta, amiért nem vittek személyesen reggel a pályaudvarra, dehát
dolgozniuk kellett. Hiába nyugtattam, hogy semmi baj nem történt velem, és a
színházba is odatalálok, van térképem, csak mondja meg a nevét. De ő csak
ismételgette, hogy el ne mozduljak a telefonfülkéből. Próbáltam elmagyarázni
franciául, hogy itt nem találhatnak meg, mert „a föld alatt vagyok” (az
aluljáró szót nem tanultuk az iskolában). Ő csak azt hajtogatta, hogy el ne
mozduljak onnan. Hát nem mozdultam.
Rövidesen meg is jött értem vagy négy rendőr, meg a
csoport teljes vezetősége, akik elvittek a próba színhelyére.
Kiderült, hogy a többiek szinte semmit nem láttak a
városból, mert egész nap engem vártak, hátha odatalálok. No, nem a testi
épségemért izgultak, hanem attól féltek, hogy én is disszidálok és akkor a
csoportot többé nem engedik ki Nyugatra. De nekem ilyesmi meg sem fordult a
fejemben! Hát emiatt körözött egész álló nap a rendőrség! És annak ellenére, hogy
számtalan rendőrrel beszéltem alig érthető angolsággal és kifejező
mozdulatokkal, NEM TALÁLTAK MEG! (Úgy gondolom, hogy nem is akartak „kiadni”,
maradhattam volna, ha akarok.)
Erre az „üldözésre” máig büszke vagyok!
SZÜLETÉSEM TÖRTÉNETE
A II. világháború legnehezebb időszakában, Budapest
bombázásakor,1944. április 5-én jöttem a világra. Nemcsak én! Egy egész
nemzedék! A HÁBORÚ GYERMEKEI. Miben reménykedtek a szüleink? Gondoltak-e arra,
hogyan fognak minket felnevelni? Nem volt gyes, gyed, nem volt ennivaló, nem
garantálta senki, hogy felnövünk. Fiatal anyáink és apáink mégis hittek a
jövőnkben, életet adtak nekünk. Hittek az életben, hittek bennünk, hittek
abban, hogy fel tudnak majd nevelni bennünket. És felneveltek. A gyermekáldás
fontosabb volt a háborúnál, az éhezésnél, a diktatúránál. Annál mostohább
körülményeket, mint amelyek között mi felnőttünk, nehéz elképzelni. De túléltük
és megálltuk a helyünket. Talán nem éltünk hiába. Már a születésünk is ordító
tiltakozás volt a háború, a pusztítás, a gyűlölködés ellen. Mert: AZ ÉLET ÉL,
ÉS ÉLNI AKAR.
A háborús nehézségek ellenére szép nagy csecsemő
lettem, aprócska anyám hosszú kínlódás után császármetszéssel hozott a világra.
A szülészeti klinika orvosai, ápolói a bombázások ellenére rendíthetetlenül
tették a dolgukat. Frissen műtött anyámat a többi hasonló beteggel együtt naponta
kétszer háromszor is hordágyra pakolták és levitték a kórház pincéjébe a
bombázások elől.
A szüleim ekkor a főváros peremén, Kispesten,
nagyszüleim a város másik peremén, Csillaghegyen laktak. Az egyetlen lányáért
aggódó nagymamám nem ismert lehetetlent, amikor megtudta, hogy anyám a klinikán
van, azonnal nekiindult a városnak. Gyalog. Mert más közlekedési eszköz nem
volt. Éppen a születésem idejére érkezett meg. Miután meggyőződött arról, hogy
anyám a műtét ellenére jól van, követelte, hogy azonnal mutassák meg neki
újszülött unokáját. Az orvos és a nővérek tiltakoztak, semmiképpen sem akartak
megmutatni neki. De Nagymama nem olyan asszony volt, aki ebbe belenyugodott
volna. Rosszat sejtett, ezért addig hadakozott, amíg elé nem hoztak. És akkor
sírva fakadt. Mert a nehéz szülés miatt hosszú, csúcsos fejem lett. Rémesen
csúnya újszülött voltam. Nagymama sírva gyalogolt hazáig. Nem sokkal később
apám is megérkezett hozzájuk. Biciklivel jött és sugárzott a boldogságtól.
Csodálkozott síró nagymamámon. Szerinte nálam szebb csecsemő nem volt a
klinikán. -Na de a feje, Béla! Milyen a feje? Ez magának szép?-hajtogatta
Nagymama, aki meg volt győződve arról, hogy apám be sem ment a kórházba
megnézni újszülött kislányát. De apám erősködött, hogy a legformásabb fej az
enyém az újszülöttek között. Nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, ismét útnak
eredt, most már apámmal együtt. Amikor ismét megmutattak neki, nem akart hinni
a szemének. Tényleg szép, szabályosan gömbölyű fejem volt. Időközben ugyanis
formázóba tették, szabályosra igazították. A háború legnehezebb időszakában!
Ezért nem akartak megmutatni korábban a nagymamának, apám pedig már így látott,
ezért volt boldog.
Anyám és én (6 hónaposan).Több kép nem készült rólam 4-5 éves koromig.
Nagymama ezután legközelebb egyéves korom táján fakadt
sírva miattam, amikor elkezdtem járni és jól fejlett karikalábakon szaladtam
elé. -Ha legalább fiú volna! De kislány, és ilyen csúnya! - hajtogatta zokogva.
Pedig ennek részben ő volt az oka! Néhány hónapos koromban ugyanis ő nem
engedte, hogy csonterősítő injekciót adjon be az orvos, mert Nagymama rettegett
a tűszúrástól. Később valahogyan kinőttem ezt is.
Így kezdődött el az életem. Boldogan és
elégedetten mosolyogtam a rettenetes világra.
2011. december 4., vasárnap
IFJ. SZERÉMI ANDRÁS TÖRTÉNETE
András a baloldalon |
12 éves
volt, amikor meghalt az édesapja. Mint a család egyetlen fiúgyermeke, ő lett
anyja egyetlen reménysége, aki majd kézbeveszi a gazdaságot. Segítségül
magukhoz vették Mári nénénk 5 évvel idősebb fiát is. A két kamasz fiú már
felnőtt gazdának érezte magát, legénykedni kezdett. íhol egy zsák kukorica, hol
egy fél zsák árpa hiányzott, aminek az árát a kocsmában költötték el. Még az is
előfordult néha, hogy a mulatozás utáni napon Öregmama nem tudott beléjük
lelket verni, neki kellett az állatokat ellátnia. Szerették a lovakat, ezért
túletették őket, majd kirúgták az istálló falát. Ilyenkor aztán télen csengős
szánon, állva száguldottak végig az úton. Néha még a kis húgaikat is elvitték,
akik boldogan sikítoztak a száguldó kocsiban. Ez így ment három évig.
Öregmama,
aki egyébként igen kemény asszony volt, elhatározta, hogy véget vet a fiúk
kilengéseinek. A megmaradt 12 hold föld a négy gyerek között felosztva amúgysem
biztosítaná a megélhetésüket. Andrást a lakatos mesterségre akarta kitaníttatni
sógoránál, aki megyeszerte elismert mester volt. Hanem Andrásnak nem tetszett
ez a megoldás. Hetykén odacsapott az asztalra és odavágta anyjának: -„Nem
leszek mesterlegény, amikor a magam gazdája lehetek, nem fogok idegen asztalhoz
ülni, amikor ehetek a saját portámon is!”. Példátlan volt ez a hangnem szigorú
anyja előtt, akit még pusztán magázni sem lehetett, csupán azt mondhatták neki
a gyermekei, hogy: -„Igenis Kedvesanyám!” Nos hát, záporozni kezdtek a pofonok
az engedetlen legénykére. Amikor elcsitult a vihar, András átsurrant a
nagyapjáékhoz és elmondta nekik mi történt, és hogy ő bizony nem lesz
mesterlegény. Az öregek összehívták a családi tanácsot. Úgy döntöttek, a fiúnak
igaza van, egy gazdaembert nem érhet nagyobb szégyen annál, mint ha a
parasztokon élősködő iparosok közé áll.
A családi
tanács az édesanyját is maga elé rendelte, aki ráadásul még azt is a fejébe
vette, hogy ő maga kitanulja a bábaságot, így neki is meglesz a megélhetése. Ez
aztán már végleg felháborította a családot. Megvádolták, hogy „asszonyság” akar
lenni, hogy eszét vesztette az úrhatnámságtól, amiért 25 hold föld
gazdaasszonya lett. Ijesztgették, hogy nemcsak a férje, de valamennyi elhalt
atyafia megfordul a sírjában ettől a szégyentől.
Ebben a
haragvó családi körben a 36 éves özvegy úgy állt fekete ruhájában, mint a
hajthatatlanság szobra. Tudta, hogy ha most enged nekik, örökre a gyámságul alá
kerül. Perbe szállt a rokonsággal. A szemükre hányta, hogy bezzeg nem törődtek
az árvákkal, amikor széthurcolták a gazdálkodó eszközöket, hogy ők hamarabb
jussoltak a férje vagyonából, mint a saját gyermekei.
Andrást
azonban felbátorította a család felháborodása. Kijelentette, hogy ő bizony nem
lesz mesterlegény, inkább a kútba ugrik. Több sem kellett az amúgyis felhevült
édeanyjának! Megragadta a karját, és a hajánál fogva húzta ki az udvarra a
kúthoz. -„Nem kell beleugornod, beledoblak én magam, mert nem engedem, hogy
gazduramék keze-lába légy egész életedben!”. A rémült család alig tudta kiszabadítani
kezei közül a megszeppent fiút. A tettlegességgel fenyegető családi
veszekedésnek az özvegy ekképpen vetett véget: -„No, hazafelé legény!” Ezzel
elköszönt a családjától és zsandárként kísérte haza szó nélkül ballagó,
szófogadóvá lett fiát.
András tehát
kitanulta a lakatos mesterséget. Pestre költözött. Kezdetben ágyrajáró volt
Angyalföldön, majd kibérelt egy kis házat és felhozta a családját is. Nővére,
Juliska ugyanis 19 évesen meghalt első gyermek szülésekor, így édesanyjuk
bábaasszonyi tanulása is kútba esett.
András
beiratkozott a technikumba is esti tagozatra, kisebb vizsgákat tett különböző
gépek kezeléséből, ezért a keresete is megnőtt, ám mindez nem volt elég a
család eltartásához. Behívták katonának, de csak két hónapig szolgált, mert
családfenntartó volt. Törődött kis húgaival is: moziba, múzeumba vitte őket,
gyakran sétált velük, hogy megszokják a várost, amelyet félelmetesnek találtak.
Az I. világháború idején azonban már nem kapott felmentést, a háború
kitörésének másnapján behívták katonának. Egy év múlva elesett az olasz
fronton. A megfogyatkozott család ismét fenntartó nélkül maradt.
András a katonák között (az 1.sorban balról a második) |
GŐZ ISTVÁN TÖRTÉNETE
Anyai ükapám Jászkisér számadó gulyása volt az 1800-as
évek elején. Tavasztól hóesésig több száz szarvasmarhát legeltetett a Hortobágy
Pálosi pusztáján. Az állatokért -az akkori törvények szerint- minden vagyonával
felelt. Megbecsült tisztség volt ez a községben és tisztes jómódot biztosított.
Egyszer, amikor több hónap után hazatért a gulya
legeltetéséből öregapánk, a szokásos tisztálkodásához fogott. Ehhez
hozzátartozott az is, hogy hosszúra nőtt haját a felesége fülig érőre vágja.
Hajvágás közben aprócska ükanyánk véletlenül a férje füléből is lecsippentett
egy keveset. Az egyébként szótlan ember ekkor felugrott és éktelen
toporzékolásba és ordításba kezdett. A feleség hangtalanul nézte a férfi
tajtékzását, majd amikor az lecsillapodott, végtelen nyugalommal, csöndesen
megszólalt: „Ehe, majd megijesztett kigyelmed!” Ezzel az ügy el volt intézve.
Történt azonban, hogy a betyárok kiszakítottak a
gulyájából több mint száz marhát. A károsultak kielégítéséhez minden földjét el
kellett adnia, csupán a háza maradt meg. Ezzel szegénysorba került, nem
maradhatott számadógulyás sem. Ekkor elhatározta, hogy felkutatja az elhajtott
marhákat. Nyakába kanyarította a szűrét, tarisznyáját és a pulijával nekivágott
a pusztának. Hetek óta járta már a Hortobágyot, amikor betért egy útmenti
csárdába, ahol éppen gulyások, csikósok mulattak. Asztalukhoz hívták, borral
kínálták, kérdezték, mi járatban van. Dédapám elmesélte milyen kár érte, és
hogy most keresi az elhajtott marhákat. A gulyások nagyokat hallgattak, majd az
egyik megszólalt: „Ha pápis - meglesz. Ha lutheránus - talán, talán. Ha kálusz
- sose lásd.” Ükapám nem tagadta, hogy ő bizony kálusz, vagyis kálvinista. Vita
kerekedett a vallásokról, s azzal érvelt valamelyikük, hogy a kálvinista hit
lopott hit. „Az meglehet -felelte ükapám- de az én gulyámból is a legjobbakat
válogatták ki, hát aki ezt a hitet lopta, annak is volt annyi esze, hogy ne a
rosszat vigye magával”. Ezzel a vallási vitát lezárták.
Dédapám járta tovább a pusztát. Már-már feladta a
reményt, amikor a puszta csendjében meghallotta egy ismerős csengő hangját.
Megismerte azt a pulija is, előbb csak vakkantgatott, ugrált, azután
nekiiramodott a gulya felé. A kutyák csaholására előjött a számadó is két
bojtárjával. A „Mi járatban van kend”-re ükapám elmondta, hogy mikor és
hányad-magával hajtották el tőle ezt a tehenet, tudni akarta, ki a gazdája,
hogy a többit is megtalálhassa. A számadó hosszan nézett farkasszemet
dédapámmal, de ő állta a nézését. Végül csak ennyit szólt: „Menjen kend haza,
ne keressen semmit!”. A számadó tekintetéből, hangsúlyából dédapám megértette a
puszták népének határozatát. Elköszönt és visszafordult. Érett kalászt
lengetett a szél Jászkisér határában, mikorra hazaérkezett. Addig sem volt
bőbeszédű ember, ezután egészen szótlan lett. Legénysorba került fiával aratást
és napszámos munkát vállalt, így kereste a kenyérrevalót. Már lemondott minden
reményéről, amikor egy borús októberi napon, gulyabehajtás idején ismerős kolompszót
hallott. Kirohant az útra, ahol a méltósággal lépegető bikával az élen nyolcvan
marha vonult hatalmas porfelhővel egyenesen dédapám udvarába. A bojtárlegény a
világ legtermészetesebb hangján jelentette: „Gazduram! Hazahajtottam az
elbitangolt jószágokat.” Meg is kapta a járandóságát, megitták az áldomást és
bőségesen megebédeltek. Ezzel ükapám veszteségének jórésze megtérült, a tehenek
árából hét hold földet visszavásárolt az eladottból. Felesége árvaleány volt,
de 5 hold földdel ő is szaporította a család vagyonát. Így lett 12 hold
földjük, amelyen haláluk után osztozkodhattak a gyermekeik
GŐZ JULIANNA (ÖREGMAMA) TÖRTÉNETE
A számadó gulyás fiának, Gőz Péternek a legkisebb
gyermeke volt Juliska, a dédmamám, akit mi Öregmamának hívtunk.
Szép lány volt, de a „jussa” mindössze három hold
lehetett, így szegény lánynak számított, bár a család köztiszteletben állt. 15
éves volt, amikor feleségül kérte Szerémi András, aki a hároméves katonaideje
letöltésekor lett nagykorú, és megkaphatta 25 hold föld örökségét.
Nagy szerencse volt egy ilyen kérő egy szegény lány
számára! Igenám, de Juliska még gyermeklány volt, alig múlt 15 éves, meg
kellett várni, amíg betölti a 16. évét, mert csak akkor kaphatott engedélyt a
férjhezmenésre. Bár beleegyezett a házasságba, de csak az esküvő előtti napon
döbbent rá a helyzet komolyságára. A menyasszonyi lakomát készítő rokon
asszonyok kővé dermedtek, amikor a baromfit kopasztó menyasszony lecsapta a
kezében lévő tyúkot és felkiáltott: „Nem és nem! Nem megyek férjhez, inkább
elbújdosom!” Vitték is a hírt gyorsan az édesanyjának, aki összehúzott
szemöldökkel parancsolta be a házba. Egy ideig csönd volt, majd keserves sírás
hallatszott ki, mert bizony az édesanyja jól megtépázta a haját a rakoncátlan
menyasszonynak.
A sírást-rívást meghallotta az apja is, elmondták neki
mi történt. Bement a házba és a sírás rövidesen elcsendesedett. Ekkor kijött és
nagy nyugalommal mondta a rémült asszonyoknak: „Na, asszonyok, több tyúkot ne
vágjatok le, mert nem lesz lakodalom!” Nem talált semmi szégyellni valót abban,
hogy a lánya az esküvő előtt vissza mert lépni a házasságból. „Ha a vőmnek való
lépne így vissza, hát agyonütném, de büszke vagyok a lányomra, hogy meg merte
ezt tenni!” Igenám, de egy rokon asszony sem vállalta, hogy visszaviszi a
vőlegénynek a jegybe kapott gyűrűket és fülbevalót. „Vidd vissza magad, te
taknyos!”- mondták neki haragosan. Apja azonban rávette a sógorasszonyát, hogy
vigye vissza a zsebkendőbe kötött kis ékszerdobozt. Ünneplőbe öltözött és
kelletlenül elindult, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem hívják-e vissza.
Juliska az ajtófélfának támaszkodva nézte. Ám amikor a sógorasszony az út
kanyarulatához ért, utána futott és visszahívta, majd az édesapjához fordult:
„Hozzámegyek édesapám!”
Soha nem bánta meg ezt a döntését, mert a férje
parasztembernél szokatlan gyengédséggel szerette, elnézte gyerekes szeszélyeit,
ügyetlenkedéseit, soha egy rossz szót nem szólt, haragosan nem nézett fiatal
feleségére.
Gőz Mária (Öregmama nővére) fiatalon ment férjhez Gyandai Gáborhoz, akit
nagyon szeretett. Gyandai Gábor igen csinos, magára sokat adó, nótáskedvű,
szorgalmas és segítőkész nyalka legény volt.
Történt azonban, hogy sógorával, Gőz Péterrel a
húgához ment újévet köszönteni. Ott találta anyját is, akit előzőleg csúnyán
helybenhagyott a második férje. A megvert asszony sírva panaszkodott a
gyerekeinek, mutogatta az ütések nyomait. De Gábor fia, aki nem vette jónéven
anyja második házasságát, csak annyit mondott neki: „Nem baj, édesanyám, a fő,
hogy gazdaember!” Közben megérkezett a durva férj is, és ebből hangos családi
veszekedés kerekedett. Gőz Péter, a sógor. kimenekült a házból, onnan figyelte
a fejleményeket. Hamarosan nyílt az ajtó és kezét vérző mellére szorítva
kitántorgott a férj, aki csak ennyit mondott: “No, Gábor, te aztán jól elláttad
a bajom!” (Nem éppen ezekkel a szavakkal!) Majd összeesett és meghalt.
Gyandai Gábor nem emlékezett semmire és tagadta, hogy
kés lett volna a kezében. De a csendőrörsön az anyja, a húga és a sógora is
ellene vallott. Tíz év fegyházra ítélték, amit Illován kellett letöltenie.
Hozzátartozóitól így búcsúzott: „ Az anyám megásta nekem a sírt, a sógorom
belelökött”. Öt év múlva meghalt a fegyházban.
Mári néném többé nem állt szóba a bátyjával, aki soha
többé nem ejtette ki a száján a Gyandai nevet, még az unokaöccsét, a Gábor fiát
is Doroginak keresztelte el. Amikor a fiú megnősült és dédanyánktól kapott
ajándékba néhány hold földet a maga használatára, Péter bátyánk kiszántotta az
oda vetett kukoricát.
Mári nénénk magára maradt a fiával, de terhére volt a
szülői háznak. Anyja addig üldözte, amíg kényszerűen hozzáment jómódú
özvegyember kérőjéhez, Tóth Andráshoz, született egy közös gyermekük is, mégis
pokollá tették egymás életét, mert mindketten első párjuk után vágyakoztak.
Tóth András később felakasztotta magát és első
felesége mellé temették. Mári nénénk ezt nem tehette meg, mert fel kellett
nevelnie első házasságából született fiát, Gyandai Sándort, aki boldog életének
egyetlen élő emléke volt. A második házasságából született lánya, Erzsébet
fiatalon meghalt, de nem az apja mellé temették, mert annak még a sírjához sem
akart kijárni a nénénk.
Hosszú kort ért meg, halála után a húga, dédanyám
állíttatott neki sírkövet, amelyre kegyeletből és „csakazértis” Mári
nénénk élete végéig imádott első férje utáni nevét: Gyandai Gábornét íratta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)