ICA NÉNI

Karácsonykor meglátogatott bennünket a család legidősebb tagja, a 87 éves Ica néni.

Mivel apai és anyai ágon is meglehetősen "egykés" család vagyunk, Ica néni nagy érték számunkra. Igaz, nem közvetlen közöttünk a rokonság, mégis sok szálon kötődik hozzánk.

Ica néni anyai dédanyánk bátyjának az unokája, anyánk másodunokatestvére, tehát Gőz- leszármazott.

Ők Nagykátán laktak, s bár az édesapja keresett asztalos volt, a 4 gyermekes család meglehetősen szegényen élt, mert -mi tagadás- apjuk mulatós ember volt. Szinte minden teher az édesanyjukra hárult, neki kellett megkeresnie a család eltartásához szükséges pénzt, neki kellett gondoznia a nagy kertet és az állataikat is. Ezért Ica néni, a legidősebb lányként már 9 évesen, sámlin állva főzte az ebédet a testvéreinek és látta el a háztartást. Kiváló gazdasszony lett belőle!

20 éves volt, amikor én születtem és nagymama őt hívta el hozzánk, hogy vigyázzon rám és segítsen a háztartásban anyámnak. Ő boldogan jött, mert a főváros kínált neki kitörési lehetőséget, önállóságot.

A háborús bombázások idején apja eljött érte, hogy hazavigye, de ő nem akart otthagyni engem, a néhány hónapos csecsemőt. Apja megértette ezt, lepedőbe kötött, és a hátán vitt el gyalog Nagykátára, Pesttől 60 kilométerre. Nem kizárt, hogy neki köszönhetem az életben maradásomat.

Ica néni a háború után visszajött velem Pestre és rövidesen elhelyezkedett egy szövőgyárban. Később elvégezte a 8 általánost (6 elemije volt), majd a technikumot is. Az 1970-80-as években már egy minisztérium konyháját vezette, innen ment nyugdíjba.

Viszonylag későn ment férjhez, sokáig egy olyan lakásban laktak, amelynek vécéje a folyosón volt, de a férjének volt egy motorja, azzal járták az országot. Azután lett kocsijuk, kétszobás lakótelepi lakásuk és telkük is Leányfalun.

Amikor nyugdíjba ment, értelmes elfoglaltságot keresett magának, mert nem bírta tétlenséget. A hugomnak akkoriban született a fia, ezért hetenként kétszer-háromszor is elment vigyázni rá, s ha már ott volt rendbetette a konyhát és főzött is valamit. Csak úgy, kedvtelésből és szeretetből.

Neki nem lett gyermeke, a férje már vagy tíz éve meghalt, nemrég eltemette a húgát is, akihez nagyon kötődött. Egyedül él, de nem magányos. Még most is azt figyeli, kinek segíthet valamit. Figyelemmel követi a politikát, a körülötte élő emberek sorsát, van véleménye, de nem ítélkezik és nem követel senkitől semmit. Főleg azt nem, hogy törődjenek vele.Ő csak örül ha felhívják vagy meglátogatják.

Januárban elmegyek hozzá és kifaggatom a régi családi emlékekről, hogy továbbadhassam a gyerekeimnek. Talán egy fényképet is kapok tőle.

EGY RÉGI KARÁCSONYI KÉSZÜLŐDÉS

A mostanihoz hasonló, havas hideg téli délután volt.

A szobában jó meleget adott a koksz-kályha, apám olvasott a heverőn, mi a hugommal az ebédlőasztal alatt térdeltünk és kedvenc játékunkat, az "irodást" játszottuk. Odahúztunk egy-egy széket, arra tettünk mindenféle papírokat, apánk által hozott nyomtatványokat. Ezeket töltögettük ki ákom-bákomokkal és adtuk át a képzeletbeli ügyfeleknek.

Nagy csönd és béke volt a szobában.

És akkor megjött a munkából anyánk. Tiszta, havas illatot hozott magával, vidám kacagást, jókedvet, derűt.

-Na, akkor kezdjünk gyorsan munkához!" - hívott bennünket a konyhába.

Szaloncukrot főztünk. Már nem emlékszem, hogyan készítette a masszát, de azt tudom, hogy Ínyes mester vastag, rongyosra olvasott szakácskönyvét tette maga elé az asztalra, ebből leste a receptet. A kinyújtott masszát apró, hatszögletű darabokra kellett felvagdosni, ebben segíthettünk.

Mert az 50-es években nem lehetett semmilyen szaloncukrot kapni, márpedig a nélkül csupasz a karácsonyfa.

Azután apánknak segédkeztünk. Az ő feladata volt a protakcióval szerzett selyempapír felvágása és kirojtozása. Ezt több estén át csináltuk. Ebbe csomagoltuk be az anyánk által készített szaloncukrot. De azt még vékony fonallal fel is kellett kötözni! Mi tagadás, ezt nagyon unalmasnak találtuk.

Szines papírból csíkokat vágtunk, azokat egymásba fűztük és karikásra ragasztottuk. Így készült a szines lánc a fenyőfára. Egyéb figurákat is rajzoltunk, hajtogattunk, ragasztottunk, akasztóztunk.

Anyánk többféle mézeskalácsot is sütött, amit különböző formákkal szaggatunk ki, majd kilyukasztottuk és fonalat fűztünk bele, hogy fel lehessen majd akasztani a fára.

Minden esténk tele volt a készülődés izgalmával.

Ez volt az első olyan karácsonyunk, amikor már mi is segíthettünk a fa feldíszítésében.

No persze meglepetésként ajándék is került a fa alá. Már nem emlékszem, mit kaptunk akkor, de valamilyen könyv mindig volt az ajándékok között. Anyánk maradék fonalakból színes pulóvereket kötött nekünk, olyan vidám mintásakat, amilyen ő is volt.

Milyen gazdagok is voltunk a szegénységünkben!

NJ búcsúztatása

Mélyről és messziről indult: a korai árvaságból és a tanyavilág bezárt világából.

5 évesen maradt árván. Ilonka nővére pártfogolta, ő gyámolította és hozzá mehetett, amikor nem volt hová mennie. Ő vitte el a tanyáról, nagybátyja keserű gyámsága elől, és ő intézte el, hogy tanulhasson.

Bárhol élt is később, Lajos bátyja és felesége –akik már nincsenek köztünk- , gyermekeik, valamint Törökszentmiklóson élő nagybátyjai és a vele együtt gyerekeskedő unokatestvérei jelentették számára az otthont, a gyökereket. Mindig ide tért haza.

A szobi fiúintézet elhivatott nevelői alapozták meg a továbbtanulásának lehetőségét, ők készítették fel a középiskolára, ahol ugyancsak áldozatkész tanárai foglalkoztak vele, hogy választott hivatását, a mérnöki foglalkozást elérhesse. Mert csak a tanulás emelhette ki a szegénységből, csak ezzel győzhette le indulásának hátrányait.

Állami gondozottként végezte el az egyetemet. Szegényes körülményei ellenére életének legszebb időszakát jelentették a diákévek. Életreszóló barátságokat kötött, számtalan vidám, egymást ugrató estét töltöttek együtt a kollégiumban, hasonló sorsú társaival. Ha kellett, nem szégyelltek vonatot kirakodni, havat lapátolni, étlapot írni, hogy felnőttként megihassanak egy-egy pohár sört a budai vár valamelyik kis éttermében, vagy elhívhassák éppen esedékes szerelmüket táncolni valahová.

A Ganz-Mávagtól kapott ösztöndíjat, aminek fejében becsülettel letöltötte első három mérnök-évét. Azután sikerült bejutnia a Központi Fizikai Kutató Intézetbe. Itt nemcsak kvalifikált kutatómérnöki munkát végezhetett, nemcsak a legkorszerűbb tudományos eredményeket ismerhette meg, hanem bensőséges, családias légkörbe került. Munkájában, előrejutásában éppúgy segítették, mint a klubbeli szórakozási, művelődési lehetőségek, vagy a kempingbeli nyaralási lehetőségek megteremtésében, kihasználásában. Az értelmes és kreatív munkán túl széles baráti kört is talált itt.

Nem hagyta abba tanulást sem, hiszen szenvedélyesen vonzódott a szakmájához. A gépészmérnöki kar után elvégezte a Műegyetemen a villamosmérnöki kart is. A KFKI jóvoltából 4 évet töltött a Dubnai Egyesített Atomkutató Intézetben, ahol az atomkutatás mechanikai problémáinak megoldásához járulhatott hozzá.

Hobbija a filmezés volt. Ennek köszönhető, hogy nyomon követhetjük ma is gyermekeinek fejlődését, külföldi élményeit, baráti összejöveteleit, sőt eljátszott a rajzfilmkészítéssel is. Sok olyan pillanatot és személyt örökített meg, amelyek/akik azóta a feledés homályába vesztek volna. Ő azonban mindig csak operatőr volt, csak néha villan fel alakja egy-egy felvételen. A maga filmes/fotós megörökítését nem tartotta fontosnak. A gyermekeiben örökítette meg magát.

Fiatalon, 25 éves korában nősült, s házassága haláláig, 43 hosszú évig tartott. Nincstelenül indult, de szívós következetességgel teremtett meg mindent a családjának. Büszkén és boldogan vitte gyermekeit a bölcsődébe, óvodába, ha kellett mosta a pelenkájukat, vigyázta az álmukat, aláírta az ellenőrzőjükben hozott megrovásokat. Elnéző, szerető, áldozatkész apa volt. És ilyen volt férjnek is. Mindig támasza, segítője, egyenrangú társa volt a feleségének, vállalta az áldozatot, hogy felesége tanulhasson, szakmai sikereket érhessen el, tudományos fokozatot szerezhessen. Vele tartott Ungvárra, hogy ottani vendégtanári munkájához az otthon hátterét megteremtse, hogy ott is támasza és segítsége legyen, mint ahogyan az volt egész életében.

Saját igényei szerények voltak, hálás volt minden apróságért, jó szóért, biztonságért. Ha tehette, mindenkinek segített: akár házat építeni, akár költözködni, akár szőlőt szüretelni, akár megszerelni a hibás készülékeket. Ha volt valamije, boldogan adta oda bárkinek, feltételek nélkül. Soha nem követelt magának semmit, soha nem emelt kezet senkire, soha nem sértett meg szándékkal senkit. Az ellene vétőknek mindig megbocsájtott, nem ismerte a gyűlölködést, nem tartott haragot..

Amikor a rendszerváltás után neki is megszűnt a munkája, amikor elvesztette a biztonságát, amikor feleslegessé vált szakmai tudása és tapasztalata, amikor kiesett az évtizedes barátságok szívet melegítő köréből, már nem talált magára. Ekkor kezdett el betegeskedni, súlyos, életveszélyes műtéteken esett át, egyre inkább magába fordult, folyamatosan, lassan kezdett elszakadni a világtól. És ebben nem tudott igazán segíteni a családja, pedig gyermekei és unokái sok szeretettel és vidámsággal vették körül. Hosszan tartott a betegsége, sokat szenvedett, de soha nem panaszkodott.

Elrendezte maga körül a dolgokat, aztán szép csendesen, hogy ne zavarjon senkit, elment közülünk.

GŐZ ISTVÁN TÖRTÉNETE

Lassan szemezgetem Boró emlékezéseit. Ő meséli:

Anyai ükapánk Jászkisér számadó gulyása volt az 1800-as évek elején. Tavasztól hóesésig több száz szarvasmarhát legeltetett a Hortobágy Pálosi pusztáján. Az állatokért –az akkori törvények szerint- minden vagyonával felelt. Megbecsült tisztség volt ez a községben és tisztes jómódot biztosított.

Egyszer, amikor több hónap után hazatért a gulya legeltetéséből öregapánk, a szokásos tisztálkodásához fogott. Ehhez hozzátartozott az is, hogy hosszúra nőtt haját a felesége fülig érőre vágja. Hajvágás közben aprócska ükanyánk véletlenül a férje füléből is lecsippentett egy keveset. Az egyébként szótlan ember ekkor felugrott és éktelen toporzékolásba és ordításba kezdett.

A feleség hangtalanul nézte a férfi tajtékzását, majd amikor az lecsillapodott, végtelen nyugalommal, csöndesen megszólalt: „Ehe, majd megijesztett kigyelmed!”

 Ezzel az ügy el volt intézve.

Történt azonban, hogy a betyárok kiszakítottak a gulyájából több mint száz marhát. A károsultak kielégítéséhez minden földjét el kellett adnia, csupán a háza maradt meg. Ezzel szegénysorba került, nem maradhatott számadógulyás sem.

Elhatározta, hogy felkutatja az elhajtott marhákat.

Nyakába kanyarította a szűrét, tarisznyáját és a pulijával nekivágott a pusztának. Hetek óta járta már a Hortobágyot, amikor betért egy útmenti csárdába, ahol éppen gulyások, csikósok mulattak. Asztalukhoz hívták, borral kínálták, kérdezték, mi járatban van. Dédapám elmesélte milyen kár érte, és hogy most keresi az elhajtott marhákat. A gulyások nagyokat hallgattak, majd az egyik megszólalt: „Ha pápis – meglesz. Ha lutheránus – talán, talán. Ha kálusz – sose lásd.” Ükapám nem tagadta, hogy ő bizony kálusz, vagyis kálvinista. Vita kerekedett a vallásokról, s azzal érvelt valamelyikük, hogy a kálvinista hit lopott hit. „Az meglehet –felelte ükapám- de az én gulyámból is a legjobbakat válogatták ki, hát aki ezt a hitet lopta, annak is volt annyi esze, hogy ne a rosszat vigye magával”. Ezzel a vallási vitát lezárták.

Dédapám járta tovább a pusztát. Már-már feladta a reményt, amikor a puszta csendjében meghallotta egy ismerős csengő hangját. Megismerte azt a pulija is, előbb csak vakkantgatott, ugrált, azután nekiiramodott a gulya felé. A kutyák csaholására előjött a számadó is két bojtárjával. A „Mi járatban van kend”-re ükapám elmondta, hogy mikor és hányad-magával hajtották el tőle ezt a tehenet, tudni akarta, ki a gazdája, hogy a többit is megtalálhassa. A számadó hosszan nézett farkasszemet dédapámmal, de ő állta a nézését. Végül csak ennyit szólt: „Menjen kend haza, ne keressen semmit!”. A számadó tekintetéből, hangsúlyából dédapám megértette a puszták népének határozatát. Elköszönt és visszafordult.

 Érett kalászt lengetett a szél Jászkisér határában, mikorra hazaérkezett. Addig sem volt bőbeszédű ember, ezután egészen szótlan lett. Legénysorba került fiával aratást és napszámos munkát vállalt, így kereste a kenyérrevalót. Már lemondott minden reményéről, amikor egy borús októberi napon, gulyabehajtás idején ismerős kolompszót hallott. Kirohant az útra, ahol a méltósággal lépegető bikával az élen nyolcvan marha vonult hatalmas porfelhővel egyenesen dédapám udvarába. A bojtárlegény a világ legtermészetesebb hangján jelentette: „Gazduram! Hazahajtottam az elbitangolt jószágokat.” Meg is kapta a járandóságát, megitták az áldomást és bőségesen megebédeltek.

 Ezzel ükapám veszteségének jórésze megtérült, a tehenek árából hét hold földet visszavásárolt az eladottból. Felesége árvaleány volt, de 5 hold földdel ő is szaporította a család vagyonát. Így lett 12 hold földjük, amelyen haláluk után osztozkodhattak a gyermekeik.

VIDÉKI LÁNYOK PESTEN

1910-ben költözött fel Öregmama a két kislányával a fővárosba. András fia akkor már felszabadult, több szakmát is megtanult, egy gyárban dolgozott. Angyalföldön vett ki bérbe maguknak egy kis házat egy építész anyagtelepén, ahol azelőtt a telepőr lakott. Ez a vidék akkor még nagyon falusias jellegű volt: kis földszintes házak, udvari árnyékszékkel, fuvaros udvarok istállókkal, lovakkal, tehenekkel, tyúkokkal. Nem volt számukra idegen a környezet.

A nagyobbik lányka: Boró 14, a kisebbik: Zsuzstika (a nagymamám) 12 éves volt. 10 évvel idősebb bátyjuk keveset keresett, otthagyott földjük nem jövedelmezett szinte semmit, ezért a lányoknak mielőbb dolgozniuk kellett. Az eszükbe sem jutott, hogy édesanyjuk menjen el dolgozni, hiszen ő soha nem dolgozott másnak és félt is volna egy gyárba járni. Papírzacskókat ragasztottak, diót tisztítottak.

Nagy szerencse volt, hogy Boró szépen tudott olvasni, mert a nagymamájának mindig ő olvasta fel a kalendáriumot és a vidékre eljutott ponyvaregényeket. Így sikerült "felolvasónőnek" elszerződnie egy házaspárhoz. Na persze a felolvasás mellett segítenie kellett a szakácsnőnek a konyhában , és a tüzelőt is neki kellett felcipelnie a pincéből. A lakást gyönyörűnek találta, még soha nem látott ilyet, alig mert a fényesre pasztázott padlóra lépni.

Ezután egy tollgyárban kapott munkát, ahol a toll csöves részét kellett letisztítania, hogy a cigarettaszipkába lehessen tenni.

A két lány a munka mellett 1év alatt elvégezte a 4 polgárit (addig csak 5 elemijük volt), és egy ruhaszalonban kitanulta a varrónői szakmát. Ezzel megnyílt számukra a lehetőség az önálló keresetre. Szükség is volt rá, mert a bátyjukat "mozgósították", a háború kezdetén. 1916-ban tűnt el az orosz fronton.

A lányok kezdetben nagyon féltek a nagyvárostól. Öregmama szigorúan megkövetelte tőlük, hogy ne hagyják el vidéki szokásaikat: elől keresztbe tett, hátul megkötött nagykendőbe kellett járniuk, ami miatt leszólították őket a kalauzok, utánuk sziszegtek a katonák. Csak lesütött szemmel jártak az utcán, a kirakatok előtt nem mertek megállni. Eleinte megszólalni is alig mertek, mert nem ismerték a városi megszólításokat: sem a "kisasszonyt", sem a "nagyságát", sem az "urat". Náluk "nénémasszony, bátyámuram, néném, bátyám" megszólítás járta. Tájszólásukat is szégyellték.Minden vasárnap templomba mentek. Kétszer is: délelőtt csak a lányok, délután hármasban "kedvesanyjukkal". Az omnibuszra nem mertek felszállni, gyalog jártak az Andrássy útra a varrószalonba.

Kedvesanyjuk megengedte, hogy az első fizetésükből vegyenek maguknak egy-egy pár kivágott, magas sarkú cipőt, sőt később még kalapot is hordhattak. Lassan abba is beletörődött, hogy a nagykendő helyett kabátba járjanak az időközben felnőtt lányok. De mindig meg kellett mondaniuk, hova mennek és este 9 órára otthon kellett lenniük.

A háború végén már postáskisasszonyként dolgoztak. Zsuzsti nagymama a telefonközpontba került, ez volt életének egyik legboldogabb korszaka. És persze szerelmes lett, rövidesen férjhez is ment nagypapához, akivel új életet kezdett és egy hosszú életen át együtt maradt.

Öregmama Boró lányával együtt folytatta küzdelmes életét.

A FIATAL ÖZVEGY

Dédanyám -mi jászkisériesen Öregmamának hívtuk, gyermekei Kedvesanyámnak szólították- 16 évesen ment férjhez a korán elárvult Szerémi Andráshoz, aki akkor 23 éves volt, így nagykorúvá vált és megkaphatta a szüleitől ráhagyott 25 hold földet.

Igen jó férje volt Öregmamának, Gőz Juliannának. Kényeztette, igyekezett mindent megadni neki, elnézte fiatal szeszélyeit, ügyetlenkedéseit.

6 gyermekük született, de ezek közül kettő még 2 éves kora előtt meghalt. Mind a kettőt Boriskának hívták. Az utánuk született kislányt ugyancsak Boriskának keresztelték, ő 85 évet élt.

Nagymama, Zsuzsanna volt a legkisebb gyermek. Alig volt féléves, amikor édesapja tüdőbajt kapott és meghalt.

Öregmama 16 évi házasság után, 31 évesen özvegyen maradt négy gyermekkel.

A férje gyógyíttatására 8 hold földet el kellett adnia, de a megmaradt 12 holddal sem tudott megbirkózni. Bátyja és sógora elvállalták a szántást, vetést, aratást, de ennek fejében szinte minden gazdasági eszközt elvittek tőle. Sőt, azt is elvárták, hogy saját kapás növényei mellett az övékét is ő művelje az idősebb, 14 és 12 éves gyermekeivel.

Később megpróbálkozott azzal is, hogy magához vette nővére fiát, így a két kamasz fiúgyermekkel küszködött a földdel.  A legidősebbet, Juliska lányát, 16 éves korában férjhez adta.

A fiúk azonban hamarosan "legénykedni" kezdtek. Kocsmai hiteleik kifizetésére egy-egy zsák kukoricát, korpát tűntettek el a padlásról. Az éjszakába nyúló mulatozások után reggelente nem lehetett lelket verni beléjük, Öregmamának kellett az istállót is rendbetennie, az állatokat ellátnia. A fiúk imádták a lovakat, túletették azokat, aztán jártatás címén télen csengős szánon száguldoztak órákon át a község utcáin, rémületben tartva az özvegyet.

Ez így nem mehetett tovább!

Elhatározta, hogy kiadja a földet feles művelésre, a fiát lakatosinasnak adja, ő pedig kitanulja a bábaságot. A két kisebbik lány gondozását erre az időre elvállalta Juliska lánya, aki ekkor várta az első gyermekét.

Amikor már mindent elrendezett, Juliska meghalt a gyermekszülésben.

Öregmama kis híján eszét vesztette a fájdalomtól. A tanulásról, a bábaságról többé szó sem lehetett.

De aztán újra kiegyenesedett és még keményebben, még erősebben, még akaratosabban kezdett új életet.

Otthagyta Jászkisért és megmaradt gyermekeivel Pestre költözött.

ILKA MAMA BALLADÁJA

Ilka mama a XX. század elején született és a hagyományos paraszti értékrend áldozata lett.

 Sorsa olyan, mint egy népballada.

Nagyapja tisztes gazdaságot hagyott a családra, amelyet a gyermekei nem osztottak fel, hanem közösen műveltek. Apja megsebesült az I. világháborúban, 'sánta' lett a ragadványneve.Nem sokat törődött a gazdasággal, halászott, pákászott és ivott. Csak egy szegény, lenézett summáslány jutott neki feleségül, akit nem sokra becsült. Amikor megbetegedett, a feleségének az ágya mellett, a földön kellett aludnia, ő pedig egy botot tartott maga mellett és ha szüksége volt az asszony segítségére, azzal "jelezte" a kívánságát.

Ilka mama volt a legidősebb gyermek a családban, három öccsének ellátásában és a gazdaságban is segítenie kellett.

Apja halálakor öccsei még kamaszgyerekek voltak, ezért édesanyja úgy döntött, menjen a lány mielőbb férjhez, hogy férfi kerüljön a gazdaságba. Összekommendálták hát Németh Istvánnal, aki tisztességes és dolgos ember volt, de Ilka mama nem szerette. Már megvolt minden anyag a saját tanyájuk felépítéséhez, két gyermekük is született, amikor Ilka mama beleszeretett egy másik férfiba, akit ugyancsak Németh Istvánnak hívnak. Ez rettenetes szégyen volt a családban!

Ilka mamának el kellett menekülnie a szerelmével. Pestre költöztek, itt helyezkedtek el egy gyár öntődéjében. Kemény munka volt, különösen akkor, amikor a gyár hadiüzem lett.

Elhagyott férje nem sokkal ezután megkapta a behívóját. A két csapást nem tudta elviselni, öngyilkos lett.

A másik Németh Istvánnal nem házasodtak össze, hiszen Ilka mama amúgyis Németh Istvánné volt, Pesten pedig nem ismerte senki, természetesnek vették, hogy házastársak.

Nem sokkal ezután megszületett a harmadik gyermeke, aki élete végéig sem tudta meg, melyik Németh István volt az édesapja. A bátyja szerint talán még az édesanyjuk sem volt biztos benne.

A háború végén, már 40. évén túl ikrei születtek, de ezt a szülést már nem élte túl sem ő, sem a csecsemői. Beszélték azt is, hogy az öntődében valamilyen mérgezést kapott, abba halt bele.

Árváit a családja "szétosztotta" az akkorra már felnőtt és megnősült öccsei között.

Édesanyjuk emlékét csak titokban, egymás előtt is hallgatva merték őrízni. Némán viselték a "szégyenüket".

MÉG EGY INTÉZETI GYEREK

Történetesen a férjem is intézeti gyerek volt.

5 évesen maradt árván, amikor magához vette az egyik nagybátyja, mert szüksége volt a tanyán egy kiscselédre.

A gyerek az istállóban aludt, ott vigyázott a jószágokra. Ha a nagybátyját részegen hozták haza a lovak a kocsival, leszerszámozta és az istállóba vitte őket. A nagybácsit néha a kocsin felejtette, hadd józanodjon ki. Nem sok olvasnivalót talált a tanyán, leginkább kalendáriumokat, de azokat sokszor olvasgatta. Ha meglátták, jól megverték a henyélésért. Néha még lánccal is.

A tanyasi -osztatlan- iskola 4 kilométerre volt tőlük, télen-nyáron gyalog járt oda. Ha engedték. Mert bizony  dologidőben sokat hiányzott. Vitt a nagybátyja a kövér tanítónőnek egy libát, és a hiányzások el voltak boronálva.

Egy unokahúga már nem bírta nézni a sorsát, ezért írt a Pesten élő, idősebb nővérének, hogy menekítse ki valahogyan erről a tanyáról az öccsét. A nővére eljött és szabályszerűen megszöktette. Vissza akart szaladni a sapkájáért, de nem engedte neki, mert félt, hogy észreveszik őket.

12 évesen került Szobra az intézetbe.

Itt többnyire olyan gyerekek voltak, akik a háború miatt maradtak árván. Nem egyet közülük az utcáról szedtek össze.

A nevelőik velük együtt laktak, az ő gyerekeik velük jártak iskolába. Az ügyeletes tanár esténként végigsétált a hálószobákon és betakargatta őket.

A férjem egy félig nem mert megszólalni, mert szégyellte falusias beszédét. A tanyán nem tanult oroszul, ami akkor kötelező tantárgy volt, ezért külön foglalkoztak vele. Nem firtatták a múltját, hiszen mindegyik gyerek rettenetes élményeket hordozott magában. Itt gondtalanul élhettek.

Gyakran mondogatta: "Soha olyan jó dolgom nem volt, mint az intézetben. Ha kinőttem a cipőmet, vagy elszakadt a ruhám, mentem a raktárba, adtak másikat. Moziba vittek bennünket, játszhattunk az udvaron. Válogathattam az olvasnivalók közül."

Persze, szigorú napirend szerint éltek, de ez nem volt kegyetlen szigor.

Az 50-es évek rémségeiből nem éreztek semmit. Nekik abból csak a gondtalan gyermekkor jutott az elhivatott tanárok jóvoltából.

Azzal készítették fel a sok sérült lelkű, nincstelen gyereket az életre, hogy megtanították őket tanulni és örülni az életnek.

A MIDER

A mider, vagyis a fűző a reneszánsz idején jött divatba. Az 1550-es években Medici Katalin megtiltotta, hogy udvarában vastag derekú nők jelenjenek meg, mert az "illetlen". A megkívánt "homokóra alakot" a nők vállpánt nélküli merev fűző hordásával tudták biztosítani. Ez egyben segített a tisztességük megőrzésében is, mert fel- és levétele nem volt egyszerű dolog. Fizikai munkát sem lehetett benne végezni, sőt a meggondolatlan mozgásokat is megakadályozta, ezért az előkelőséget is biztosította. Bár a nők már a XIX. században kezdtek lázadni viselése ellen, de bizony sokan még a XX. században is hordták.

Ezek közé tartozott az a francia nevelőnő is, akit nagymama imádott friss gimnazista lánya  mellé fogadott. Honnan került ide, és miért maradt itt a magányos öreg néni, ki tudja?! Mert bizony öregecske volt, 80 éves is elmúlt. És, mi tagadás, a hajdan bizonyára csinos nevelőnő ekkorra már meglehetősen elterebélyesedett.

Ott lakott nagymamáéknál, valami fizetséget is kapott, és az lett volna a dolga, hogy franciára és jó modorra tanítsa a mamámat. A mamám azonban, ha tehette, kiszökött előle az ablakon.

Egy forró nyári napon a "tanti" kitotyogott a konyhába nagymamához.

- Zsustikám! Mit gondol, felvegyem a midört, vagy ne vegyem fel a midört?

- Ugyan már! Olyan meleg van, ne kínozza magát azzal a midörrel! - biztatta a nagymama.

- Igaz. Ha felveszem a mídört, nagyon szorít, nem kapok levegőt.

- Na tetszik látni! Nem kell ilyen melegbe felvenni azt a mídört!

- De ha nem veszem fel a mídört, olyan szélös vagyok! -felelte a "tanti", és belegyömöszölte magát a fűzőbe, ahogyan azt egész életében tette, mert így kívánta a jó modor.

APAI JÓVÁTÉTEL

Apám, az intézeti gyerek, egész életében családra vágyott.

17 éves korában elhatározta, hogy megkeresi az édesapját. Nem akart tőle kérni semmit, szemrehányást sem akart tenni, amiért nem vállalta és nem vett róla tudomást. Csak látni szerette volna. Megszerezte a címét és levelet írt neki.

5 év múlva jött meg a válasz.

Apja a háborús és a háború utáni idők viszontagságaira hivatkozott, amiért nem válaszolt korábban, de most már ő is szerette volna megismerni, hívta, látogassa meg.

Pöstyénben élt, a Felvidéken, amely akkor már Csehszlovákiához tartozott.

Apám rövid idő múlva elutazott hozzá.

A pályaudvaron a mozdony mellett állt. Nem futkosott a kocsik mellett, nem kereste ismeretlen fiát. Csak állt és várt. (Apám is mindig így várt bennünket, ha jöttünk haza a táborból). Megírta, hogy rá fog ismerni, mert fél karja van. Apám odament hozzá és megölelte.

Apja időközben megnősült, kamasz fia és lánya kiváncsian, szeretettel fogadta az ismeretlen új testvért. A felesége azonban udvarias, de bizalmatlan volt vele.

Apám ebben az időben taxizott, ami akkoriban, az 1920-as években, amikor az autó még ritka csodának számított,  elegáns és jól jövedelmező foglalkozás volt.

Hosszú és bensőséges beszélgetés után apja kifejtette, hogy szeretné valamiképpen kárpótolni megkerült fiát az átélt megaláztatásokért és nélkülözésekért. Apám hajtogatta ugyan, hogy ő nem ilyesmiért jött, de az erőteljes unszolásra mégis elmondta legrejtettebb vágyát: Szeretne egy saját autót, amivel önálló vállalkozásba kezdhetne. Apja boldogan megígérte, hogy ezt a vágyát teljesíti.

Néhány nap elteltével, - amelyekben apám a boldogságban úszott, hogy megtalálta az édesapját, aki ráadásul még a legszebb álmát is teljesíti-, úgy érkezett haza a városból, hogy senki sem vette észre. Egyébként is mindig finom, halk mozgása volt.

A nappali szobában apja és a felesége veszekedtek azon, hogy felelőtlenség volt felajánlani apámnak az autóvásárlást, ott van a két közös gyerekük, azok örökségéből hiányozni fog az a pénz.

Apám, -szokásához híven-, csendben bement a rendelkezésére bocsájtott vendégszobába, pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját, és nesztelenül távozott. Nem akart ő megkárosítani senkit, nem akart kérni semmit. Addig is megvolt az apja nélkül, ezután is meglesz nélküle!

Megtalálta az apját, de rögtön el is veszítette. Többé nem is beszélt róla.

AJÁNDÉK HALOTTAK NAPJÁRA

Sokakkal ellentétben én szeretem a temetőt halottak napján. Nem az elmúlást, hanem az emlékezést, a szeretteimmel való együttlétet jelenti. És a szeretetet. Ahogyan gondozzák, virágozzák az emberek a sírokat, ahogyan békésen sétálgatnak a lobogó kis mécsesekkel teli emlékhelyek között. Békesség, csend és megnyugvás mindenütt.

Ilyenkor egy diákkori barátnőmmel szoktunk kimenni a Farkasréti temetőbe. Ő azon kevesek egyike, akik még ismerték a szüleimet, és én is jól ismertem az ő szüleit. Ilyenkor róluk beszélgetünk, egy kicsit velük vagyunk.

A barátnőm szülei egyszerű, fakereszttel jelölt sírhantban feküsznek. Évek hosszú során keresztül mindig befizette az "irodában" a sírgondozást, de csak nagyon kevés eredménye volt. Tavaly azonban véletlenül találkozott egy új kertésszel, aki modern, esztétikus tervet készített a sír alakításához. Én is láttam, a szélét nagy fehér kövekkel rakta ki, középen egy gömbalakú bokor volt, a széleken aprócska tuják és az egészet kis fehér virágos futó takarta be.

A barátnőm összebarátkozott a kertésszel, többször is hosszasan elbeszélgettek. Kiderült, hogy ő tulajdonképpen nem is kertész, hanem igen jól képzett cigányzenész, aki más munka híján vállalta a temetői sírgondozást. Nemcsak a zenében járatos, de az irodalomban és egyéb művészeti ágakban is. Ezért szereti a sírokat gondosan megtervezni, a növények összhangzatát megteremteni. És úgy is gondozza az általa kialakított "kertecskéket", mint saját teremtményeit.

Egy hónappal ezelőtt azonban, amikor a barátnőm kilátogatott a szüleihez, keserűen konstatálta, hogy a kedvenc gömb-bokrát, a tuják felét és valamennyi virágot kiásták, ellopták. Nem szólt senkinek, a kertészfiút sem kereste, gondolta halottak napján majd pótolja valamivel a kitépett növényeket.

Amikor együtt odamentünk, gyönyörűen újra volt telepítve kis bokrokkal, virágokkal az egész sírhant. Gömb-bokor ugyan nem volt benne, a többi növény is más volt, mint régen, de ugyanolyan modern és esztétikus volt, mint azelőtt. Könnybe lábadt a szemünk a váratlan látványtól.

Ez volt a cigány kertész halottak napi ajándéka! Köszönjük!

AJÁNDÉKBA KAPOTT NÉV

Egyszer megkérdeztem apámat, miért nem változtatja meg a nevét valami jobb hangzású, magyarosabb névre. Csak annyit felelt: "Én ezt a nevet ajándékba kaptam."

12 éves volt, amikor Mici nagymama férjhez ment és a férje adoptálta az addig anyja nevét viselő fiát. De erről apám soha nem beszélt. A nevelőapja rangos embernek számított, miniszteri tanácsos volt a Pénzügyminisztériumban.

Amikor apám elvégezte a 4 polgárit, hazakerült a szüleihez. Éppen vége lett a háborúnak, de nagyon ínséges idők voltak. Nagymama, mielőtt elment dolgozni, megszámolta a cukortartóban a kockacukrot, s abból egyetlen szemnek sem volt szabad hiányoznia estig.

A környéken volt egy lakatosműhely, apám odajárt nézni, hogyan dolgozik a mester. Nagyon tetszett neki ez a mesterség. Néha megengedte a mester, hogy segítsen a munkában. Igen elégedett volt vele, még az apjával is beszélt, hogy ingyen kitanítja, mert nagyon ügyeskezű a fiú. De a miniszteri tanácsosnak nem tetszett az ötlet. Még hogy az ő nevére vett nevelt fia iparos legyen?! Tovább kell tanulnia!  Ebből nagy vita kerekedett otthon, amelynek hevében bizony a bot is előkerült, amellyel az engedetlen fiút jobb belátásra akarta bírni. Az erős ütés következtében azonban a bot kettétört. Leverte a csillárt. Ezért újabb fenyítés járt.

Ezek után sértődékeny apám úgy döntött, hogy egy percig sem marad a házban, világgá megy. A zűrzavaros időkben könnyen átjutott a román határon. Ment még egy darabig a vonattal, aztán leszállt valahol Gyergyószentmiklós környékén. Elindult felfelé a hegyekben.

Hosszú gyaloglás után egy tisztáson pihenő favágókkal találkozott. Csodálkoztak is, mit keres egy gyerek egyedül a hegyekben. Apám azt felelte nekik, hogy ő árva gyerek és nincs hová mennie. Befogadták.

Három évig élt a favágók között, amit lehetett, megtanult tőlük. Egyszer, már estefelé ültek a tűz mellett, amikor a hegygerincen egy hintó ment végig. Hossza nézték a lassan haladó, onnan kicsinek látszó hintót. És akkor egyszercsak kigyulladt az erdő. Minden bizonnyal a hintó utasa dobott el egy szivar-, vagy cigarettacsikket. Apámat, a legfiatalabbat küldték, hogy lóháton vágtasson le a faluba és kérjen segítséget. Ő meg is tette, de a falubeliek azt hitték, ő, az idegen fiú okozta a tüzet. Hazáig kellett szöknie a bosszúra szomjazó falusiak elől.

Amikor hazaért, becsöngetett a lakásuk ajtaján. Nagymama ajtót nyitott, nézte a jól megerősödött fiatalembert és megkérdezte: "Kit keres?"

Apám vett egy mély lélegzetet és azt felelte: "Bocsánat, eltévesztettem az ajtót". Azzal elment.

INTÉZETI GYEREK AZ I. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

Apám 1904-ben született törvénytelen gyermekként.

Abban az időben ez rettenetes bélyeg volt, amit nehezen viselt egy kisgyerek, no és persze az édesanyja is. Életük végéig meghatározta a kettőjük kapcsolatát ez a szerencsétlen helyzet.

Apám 6 éves koráig vidéken nevelkedett egy családnál, mint József Attila. Ám neki nem volt ott rossz dolga. Amikor nyugdíjba ment, első dolga volt, hogy felkereste "nevelőanyját", aki már nagyon idős volt ugyan, de szeretettel emlékezett egykori kis neveltjére.

Iskolás korában anyja a "Klotild" Szeretetház Egyesület intézetébe adta, ahol a gyermekeket 14 éves korukig nevelték, és a 4 polgárit végeztették el velük. Ez akkor, amikor a lakosság jelentős része még analfabéta volt, és 6 elemi volt a kötelező  iskolai végzettség, elismert középszintű végzettségnek számított.

Ebben az iskolában a szokásos tantárgyakon túl kötelező kötelező volt a német nyelv, a zongora és a hegedű tanulása is. Összességében meglehetősen jó színvonalú alapműveltséget adott.

A gyerekeket munkára is szoktatták. Az iskola saját konyhakertjében termelte meg a gyerekek élelmezésének jelentős részét, s ebben a tanulóknak tvékenyen részt kellett venniük. Reggel 5 órakor keltek, hideg vízben derékig megmosakodtak, 7 óráig a kertben dolgoztak, s csak azután kaptak reggelit. Ha a gyerekek valamiért elégedetlenek voltak, bosszúból például fejjel lefelé ültették el a dughagymát, hogy ne tudjon kikelni. Ellátásuk a háború idején bizony nagyon szegényes volt.

Részt kellett venniük a konyhai munkákban, a mosogatásban, krumplipucolásban is.

Egy alkalommal apám a mosogatáskor eltört egy tányért. Látogatáskor az édesanyját felszólították, hogy fizesse ki a fia által okozott kárt. Mire ő felháborodva kérte számon a nevelőkön, hogy miért nem intézik ezt el az iskolán belül azzal, hogy megbüntetik érte a gyereket. Apám meghallotta a vitát. Bezárkózott a wc-be, nem jött elő a látogatásra. És így tett még legalább egy évig.

Sok ilyen "szünet" volt később is kettőjük között.

9 éves voltam, amikor egy szombat délután ünneplőbe öltöztettek a szüleim, és elvittek Mici nagymamához. Akkor tudtam meg, hogy apai nagymamám is van. Addig a nevét sem ejtették ki a családban. De az intézetre apám, mindennek ellenére jó szívvel emlékezett.

BOTOS KATALIN ELŐADÁSA

Az internetre feltett -kétségtelenül összevágott- előadásrészletek és az Orosz Józseffel folytatott beszélgetés sokakkal együtt engem is "megrázott". Kirázott tőle a hideg.

Szemléltetés és érdeklődéskeltés címén a témához alig kapcsolódó finoman megfogalmazott gyűlöletbeszédnek tartom. Ezt ugyan próbálta cáfolni a "professzorasszony", de a hatása máris érződik tanítványai hozzászólásaiból.

A különböző helyeken fellelt megjegyzések szerint:

• a videót közzétevő: "bolsevikpalánta", "kriptokommunista patkány", "liberális füvespatkány"
• aki egyetért vele: "barom", "féreg", "rohadék", "naplopó csürhe"
• a riporter "mocskos szarláda", akinek "a gerincét törjétek darabosra, ha megtaláljátok".

Itt már felfordult a gyomrom, nem folytattam a keresést.

Kétségbeejtő, hogy mire nevelnek az ilyen "jópofa", visszafogottan gyalázkodó "tudományos" előadások!

És mindezt a keresztény szeretet nevében, a katolikus egyetemen teszik!

1956.OKTÓBER 23.

Álltam az ablakban és néztem a zászlókkal vonuló tömeget, amint a Bem térről a Parlament elé vonult.

12 éves voltam. A Batthyány téren laktunk, ezért jól láthattam, amint a menet bekanyarodott az akkor még működő Kossuth hídra. A hangok is beszűrődtek az ablakon: "Vesszen Gerő! Vesszen Rákosi!" Méltóságteljes volt a vonulás, nem sípoltak magukból kivetkőzött kövér idős asszonyok és nem hőzöngtek feketébe öltözött suhancok. Békésen ment a tömeg, mégis félelmetes erőt sugárzott.

Én az előző napon érkeztem haza első "külföldi utamról", ahová a KISz Központi Együttes Úttörő énekkarával mentünk vendégszereplésre, a nagy együttessel közösen. Fantasztikus élmény volt! Még ma is emlékszem arra a Smetana altatódalra, amit erre az alkalomra tanultunk.

A felnőttek már tudtak valamit arról, hogy mi készülődik, mert nagy volt a nyugtalanság, olyasmit suttogtak, hogy talán nem is tudunk hazajutni. -"De jó volna!"- gondoltam akkor.
Azután mégis sikerült haza utaznunk, igaz, megszakították a turnét. -"Nagy gond lehet otthon!"- gondoltam akkor, és már örültem, hogy visszajövünk.

Álltam tehát az ablakban és néztem a menetet. Akkoriban olvastam A kőszívű ember fiait. Jókai és a romantika bűvoletében éltem, egy percig sem volt kétségem afelől, hogy kitört a forradalom. (És soha nem is neveztem másnak. Legfeljebb elkerültem a forradalom szó használatát.) És afelől sem volt kétségem, hogy ebben nekem is részt kell vennem. No nem a harcokban, hanem a harcolók segítésében, például a sebesültek ápolásában. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogyan kell ezt csinálni, de ez nem zavart.

Szüleim persze nem engedtek ki az utcára, amíg a harcok folytak. És én nagyon meg voltam sértődve. Amikor lőni kezdtek, az ablakban is veszélyes volt állni, de a pincébe nem kellett lemennünk.

Apám azt találta mondani csökönyös menniakarásomra: -"Inkább rakj rendet a szekrényedben!" Ezt nem kellett volna mondania. Sértett önérzettel valami nagyon szemtelent válaszoltam neki.

És akkor megkaptam életem első és egyetlen pofonját, amit a mártírok büszkeségével rezzenéstelenül viseltem el és csak ennyit szóltam: -"Most boldog vagy?"

Ez volt az én nagy forradalmi tettem!

Ó, AZOK AZ ÖTVENES ÉVEK!

Kertész Imre regényrészletét hallgatom napok óta a rádióban. Nemcsak kiváló író, de remek felolvasó is! Az angol lobogó történetének ürügyén az ötvenes éveket idézi fel.

Mire emlékszem én azokból az időkből?

Gyerek voltam, általános iskolás. Az iskolánkban nagy színjátszó-élet folyt, de ott működött a zeneiskola és számos szakkör is. Emlékszem, egy időben még a csillagász-szakkörbe is jártam, nagyon izgatták a fantáziámat a csillagok.

Minden rosszban van valami jó is. Az én generációm sokat nyert azzal, hogy kiváló tudósokat, tanárokat minősítettek le általános iskolai tanárrá, mert politikailag megbízhatatlanok voltak. Engem például Castiglione László európai hírű művészettörténész vezetett be a képzőművészet varázslatos világába. Olyan órákat tartott, amelyek után csoportosan rohantunk a Szépművészeti Múzeumba, hogy az órai jegyzeteinkhez képeslapokon illusztrációkat vegyünk.

A betűk írását újságpapíron gyakoroltuk. Ehhez mindössze egy vastag kék és egy piros irón kellett. Azután pedig toll és tinta. Jaj, hányszor csöppent rá a szépen megírt leckére!

Egyszer a napköziben, ahol hosszú asztaloknál ülve csináltuk a leckénket, az egyik gyerek egy egész üveg tintát borított fel és valamennyiünk füzete úszott a sötét lében. Apám éppen akkor jött befizetni, de amikor ezt meglátta, megfogta a kezem és hazavitt. Többé nem jártam napközibe.

De adtak lehetőségeket a lebombázott házhelyek is. Az egyiken kertmozi üzemelt, a másikon tenisz- és korcsolyapálya. De télen az iskolaudvart is felöntötte a gondnok (vagy inkább  pedellus, aki az órák végét kolomppal jelezte és az iskolában volt a lakása), és oda is járhattunk korcsolyázni. A kertmoziban hosszú lócákon ültünk, ha hűvös volt már az este, vittünk magunkkal kispárnát és pokrócot is.

A játszótereket akkor még nem hozták rendbe, ezért mi, a környéken lakó gyerekek inkább egymáshoz jártunk játszani.

1953-ban megszületett a kishúgom. Igazi Ratkó-gyerek volt. (Ratkó Anna minisztersége idején hoztak rendeletet az abortusz ellen, mert "lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség"!)

 A mamám három hónap szülési szabadságot kapott, azután hajnali 5 órakor már vitte magával a pár hónapos babát Óbudára a textilgyárba, ahol dolgozott. A kismamák 3 óránként lemehettek a gyári bölcsődébe megszoptatni a kicsinyeiket. Nagymama ezt nem bírta nézni, inkább otthagyta az állását és otthonmaradt velünk. Hogy azután mennyi nyugdíjat kapott, arról jobb nem beszélni!

A textilgyárban maradék anyagokat kaptak olcsón a dolgozók juttatásként. Ezekből varrt ruhákat nekünk a mamám egyik barátnője. Anyám  pedig szép kis norvégmintás pulovereket kötött nekünk maradék fonalakból. Vacsorára gyakran ettünk pirított grízt (fullasztónak hívtuk) egy kis lekvárral, vagy babfőzeléket sült hagymával, és hasonlókat. De soha sem feküdtünk le éhesen, és nem éreztük magunkat szegénynek.

A családnak köszönhetően összességében szép gyerekkorunk volt - állapítottuk meg a húgommal.

ZÁSZLÓCAFAT

Elállt a szél, a szomszédban a zászló fáradtan, lehúzva pihen a zászlórúdon.

Nem is tudom, lehet-e még zászlónak nevezni egyáltalán.

Három éve állított a kertje közepébe egy magas zászlórudat  fiatal szomszédunk, amelyen diadalittasan lengett, csapkodott a nemzetiszínű lobogó. Mintha csak egy fát ültetett volna oda. Hogy lássa mindenki, aki erre jár, hogy ő magyar. És szereti a hazáját. És magyarabb a többi szomszédnál. És számít hazafisága gyümölcseire.

Igenám, de a szüntelen lobogás megtépázta az évek során a valaha büszke lobogót!

Mára már csak egy kifakult, rongyos cafat. A rúdon már csak leeresztve csüng, s ha a szél meglobogtatja, még jobban látszik szánalmas állapota.

Hová lett a hazafiság egykori büszke fitogtatása?

 Kiment a divatból?

Nem hozta meg a "gyümölcseit"?

Nem kifizetődő?

Pedig, ahogy Kosztolányi Dezső írta: "Csak bot és vászon,/de nem bot és vászon,/hanem zászló".

Jelkép, nem divatcikk.

Nem eldobandó rongydarab.

S ahogy Nagy László húsvéti sonkájának tetején: "ZÁSZLÓS TORNYA FOGYVA SÜPPED/ EBEKÉ A CSONT S AZ ÜNNEP/ MEG A SEHOVA SE LÁTSZÓ/ ZSÍRFOLTOS ZÁSZLÓ".

Nekem ez a cafatos zászló is jelkép. A meggyalázott ünnep jelképe. A hazaszeretet szétfoszlása.

NAGYPAPA BŰNEI

Kerestem egy képet a fényképeim között, így vettem észre, hogy Nagypapáról alig van fotó. Világéletében csendes és szelíd ember volt, mi gyerekek nagyon szerettük, szépen tudott énekelni. Tőle tanultam meg már kisgyerek koromban a János vitéz dalbetéteit.

Milyen bűnei voltak hát?

Mindenekelőtt az, hogy napszámos szülők gyermekeként, szegény volt. Legalábbis a Dédmama szemében, akinek férje korai halála után 12 hold földje maradt, no meg 4 gyermeke. A legkisebb a Nagymama.

A szegénységét még elnézte volna az anyósa, végülis volt egy jó szakmája: az asztalos mesterség. De azt már egy életen át nem bocsájtotta meg neki, hogy az egyetlen fia katonatársaként túlélte az I. világháborút! Az ő András fiát azonban hiába várta tíz éven keresztül, végül bele kellett törődnie, hogy ott pusztult az olasz fronton.

De volt a Nagypapának nagyobb bűne is! A háborúból hazatérve, a Tanácsköztársaság idején vöröskatonának állt, a Parlament őrségének a tagja volt. Ezért aztán a bukás után félholtra verték. Attól kezdve nem politizált, mindenféle katonamúltjáról mélyen hallgatott. Soha nem hallottam katonaélményeket mesélni, és ilyen iratai sem maradtak.

Az 1950-es években a rendszerhívő sógornője biztatta, hogy fedje fel 1919-es "hősi" múltját, mert ezzel érdemeket szerezhet, de ő nem állt kötélnek. Mert mi lesz, ha megváltozik a rendszer? Talán egészen agyonverik.

Az ő életében a rendszer nem változott meg, agyon ugyan nem verték Nagypapát, de ismét bűnösnek találták. Prosperáló asztalosműhelyét az értékes szerszámokkal együtt sikerült eladnia  még az államosítások előtt, de a megmaradt pénzből a szülőfalujában vett házát, amelyben nem restellt egy vegyeskereskedést nyitni, bizony államosították. 55 éves korában földönfutó lett. Akkor sem panaszkodott, sőt a rendszert sem szídta. Igaz, dícsérni sem volt hajlandó. Munkát vállalt a Hídépítő Vállalatnál, ahol kiváló mesterként rossz székeket és ablakokat javított 10 évig, hogy legyen nyugdíja.

1958-ban visszakapta ugyan a lepusztult házat (az űzlet nélkül), de már nem akart visszamenni a falujába. Pest szélén vett egy kis házat, ott élte le azt a néhány évét, amely nyugdíjasként maradt neki.

Most biztosan elnyom egy elnéző mosolyt, ha letekint rám onnan fentről, ahol bizonyára megbocsájtották a bűneit.

TANULNI MINDHALÁLIG!

Most aztán nyöghetem az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning) nyűgeit!

Azt mondják a szakértők, hogy a tapasztalás a felnőttek tanulását megkönnyíti. Hát én ezt most erősen megkérdőjelezem! Mert az írógépen szerzett tapasztalataimat a számítógép esetében el kellene felejtenem. Például a billentyűk erőteljes ütögetését. Ezen ugyan már valamelyest túl vagyok, de a lineáris gondolkodásom az írás esetében még nagyon zavar. Mindenáron el akarok jutni valahonnan valahová, de ez a bloggolás végén derül majd csak ki. Ha kiderül!

A minap részt vettem egy konferencián, ahol a művészeti oktatás eredményességét s egyben érthetetlenül háttérbe szorított lehetőségeit sorolták (sokadszor és reménytelenül) elhivatott, a maguk területén sikeres pedagógusok. Többek között arról is szó volt, hogy a tanulásnak fontos része az elsajátítandó készségek megtapasztalása, átélése, érzelmi motiválása.

Hát most megtapasztalhatom, hogyan uralkodik rajtam a számítógép, nem engedi feltölteni a képet, amit szeretnék betenni, rém bonyolult egyéni sablont létrehozni, stb., stb. Bizony, sokkal megértőbbnek kell lennem a tanítványaimmal! Főleg az idősebbekkel.

De nem adom fel!

Régi mániám, hogy a megtapasztalás élményét fel kellene használni az irodalom tanításában, a verselemzésben is.

József Attila: Mama című versét már az alsó tagozatban tanítják, de valójában nem értik még a főiskolások sem. Különösen azok, akik vidéken nőttek fel. Egyszer kipróbáltam. Kértem, rajzoljanak illusztrációt a vershez. Szegény Mama, ment a padlásra, karján a bevásárlókosárral! A ruhák az udvaron, a két fa közé feszített szárítókötélen száradtak. Senki sem értette, hogy miért éppen a padláson tereget, sosem láttak még körfolyosós pesti bérházat. Hát én ezt a verset úgy tanítanám, hogy nem magyaráznék semmit, bevinnék egy nagy ruháskosarat (azt sem láttak még a mai fiatalok!), tele vizes lepedővel, kifeszítenék jó magasra egy kötelet, erre kellene teregetni a ruhákat legalább 10-15 percig. Azt hiszem így megértenék, miért nem foglalkozott a kisgyerekkel a Mama!

Kipróbáltam a Szeptember végén hasonló illusztrálását is. A 30 főiskolásból 2 tudta, hogy ezt a verset Petőfi írta. Olyan is volt, aki a vers szövegéből azt hámozta ki, hogy írója "ősz, öreg ember" ("íme, sötét hajam őszbe vegyül már"!!!). Lerajzolták, amint a költő cilinderben!, gyászfátyolban áll a sír mellett. Tólük azt kértem, rajzolják le, honnan nézi a költő a tájat, és hol van e közben az ifjú feleség? Eljátszattam, milyen arcjátékkal kíséri a költő gondolatait, mit érezhet közben ő. Elképzelték és megtapasztalták a szituációt, közelebb kerültek a vershez.

Igen. Ez bizony drámapedagógia. És időigényes! Ja, és a tanárnak/tanítónak alaposan kell elemeznie a verset, hogy a jó megoldásokat kiválaszthassa, esetleg megmagyarázhassa. Mert nincs rá sablon, sem központi utasítás.

Lám, elárultam magam: engem mindenekelőtt a vers és annak megértetése, előadása érdekel.

Várom a hasonló tapasztalatokat, ötleteket. Gondolkodjunk együtt, ha már az oktatáspolitikát nem érdekeljük!

MIÉRT?....előszóféle

Még nincs egy éve, hogy egy visszaemlékezés-pályázatra blogszerű bejegyzéseket tanultam írni. Ez már befejeződött, de kedvet kaptam ehhez az új műfajhoz. Talán sikerül majd mások számára is érdekeset írnom.

Hogy miért születtem boldognak? Hát azért, mert a háború legnehezebb időszakában, a főváros bombázásakor láttam meg a napvilágot. (A húgom szerint egy kis légnyomás is ért. Lehet.) Úgy gondolom, ezért jár nekem a boldogság!

Nem láttam én semmit a háború rémségeiből, mégis minden ízemben benne maradt a féktelen, dacos élniakarás és életszeretet. Az őseimtől és a szüleimtől örököltem a talponmaradás és az újrakezdés képességét. Ez a bloggolás is valamifajta újrakezdés.
Remélem, lesznek hozzászólások és megjegyzések, amelyek segítenek nekem.

Voltak nagyratörő terveim, amelyeket kicsiben meg tudtam valósítani, és tudok örülni az élet apró örömeinek, szépségeinek is. Ha nincsenek ilyenek, akkor teremtek, vagy képzelek magamnak. Most éppen a virágaimat mentem a fagytól. A szél megtépázta őket, de meghálálják a gondoskodást.