2009. október 25., vasárnap

INTÉZETI GYEREK AZ I. VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

Apám 1904-ben született törvénytelen gyermekként.
Abban az időben ez rettenetes bélyeg volt, amit nehezen viselt egy kisgyerek, no és persze az édesanyja is. Életük végéig meghatározta a kettőjük kapcsolatát ez a szerencsétlen helyzet.

Apám 6 éves koráig vidéken nevelkedett egy családnál, mint József Attila. Ám neki nem volt ott rossz dolga. Amikor nyugdíjba ment, első dolga volt, hogy felkereste "nevelőanyját", aki már nagyon idős volt ugyan, de szeretettel emlékezett egykori kis neveltjére.

Iskolás korában anyja a "Klotild" Szeretetház Egyesület intézetébe adta, ahol a gyermekeket 14 éves korukig nevelték, és a 4 polgárit végeztették el velük. Ez akkor, amikor a lakosság jelentős része még analfabéta volt, és 6 elemi volt a kötelező  iskolai végzettség, elismert középszintű végzettségnek számított.
Ebben az iskolában a szokásos tantárgyakon túl kötelező kötelező volt a német nyelv, a zongora és a hegedű tanulása is. Összességében meglehetősen jó színvonalú alapműveltséget adott.


A gyerekeket munkára is szoktatták. Az iskola saját konyhakertjében termelte meg a gyerekek élelmezésének jelentős részét, s ebben a tanulóknak tvékenyen részt kellett venniük. Reggel 5 órakor keltek, hideg vízben derékig megmosakodtak, 7 óráig a kertben dolgoztak, s csak azután kaptak reggelit. Ha a gyerekek valamiért elégedetlenek voltak, bosszúból például fejjel lefelé ültették el a dughagymát, hogy ne tudjon kikelni. Ellátásuk a háború idején bizony nagyon szegényes volt.




Részt kellett venniük a konyhai munkákban, a mosogatásban, krumplipucolásban is.
Egy alkalommal apám a mosogatáskor eltört egy tányért. Látogatáskor az édesanyját felszólították, hogy fizesse ki a fia által okozott kárt. Mire ő felháborodva kérte számon a nevelőkön, hogy miért nem intézik ezt el az iskolán belül azzal, hogy megbüntetik érte a gyereket. Apám meghallotta a vitát. Bezárkózott a wc-be, nem jött elő a látogatásra. És így tett még legalább egy évig.
Sok ilyen "szünet" volt később is kettőjük között.

9 éves voltam, amikor egy szombat délután ünneplőbe öltöztettek a szüleim, és elvittek Mici nagymamához. Akkor tudtam meg, hogy apai nagymamám is van. Addig a nevét sem ejtették ki a családban. De az intézetre apám, mindennek ellenére jó szívvel emlékezett.

2009. október 24., szombat

BOTOS KATALIN ELŐADÁSA

Az internetre feltett -kétségtelenül összevágott- előadásrészletek és az Orosz Józseffel folytatott beszélgetés sokakkal együtt engem is "megrázott". Kirázott tőle a hideg.

Szemléltetés és érdeklődéskeltés címén a témához alig kapcsolódó finoman megfogalmazott gyűlöletbeszédnek tartom. Ezt ugyan próbálta cáfolni a "professzorasszony", de a hatása máris érződik tanítványai hozzászólásaiból.

A különböző helyeken fellelt megjegyzések szerint:
  • a videót közzétevő: "bolsevikpalánta", "kriptokommunista patkány", "liberális füvespatkány"
  • aki egyetért vele: "barom", "féreg", "rohadék", "naplopó csürhe"
  • a riporter "mocskos szarláda", akinek "a gerincét törjétek darabosra, ha megtaláljátok".
Itt már felfordult a gyomrom, nem folytattam a keresést.

Kétségbeejtő, hogy mire nevelnek az ilyen "jópofa", visszafogottan gyalázkodó "tudományos" előadások!
És mindezt a keresztény szeretet nevében, a katolikus egyetemen teszik!

2009. október 23., péntek

1956.OKTÓBER 23.

Álltam az ablakban és néztem a zászlókkal vonuló tömeget, amint a Bem térről a Parlament elé vonult.

12 éves voltam. A Batthyány téren laktunk, ezért jól láthattam, amint a menet bekanyarodott az akkor még működő Kossuth hídra. A hangok is beszűrődtek az ablakon: "Vesszen Gerő! Vesszen Rákosi!" Méltóságteljes volt a vonulás, nem sípoltak magukból kivetkőzött kövér idős asszonyok és nem hőzöngtek feketébe öltözött suhancok. Békésen ment a tömeg, mégis félelmetes erőt sugárzott.

Én az előző napon érkeztem haza első "külföldi utamról", ahová a KISz Központi Együttes Úttörő énekkarával mentünk vendégszereplésre, a nagy együttessel közösen. Fantasztikus élmény volt! Még ma is emlékszem arra a Smetana altatódalra, amit erre az alkalomra tanultunk.
A felnőttek már tudtak valamit arról, hogy mi készülődik, mert nagy volt a nyugtalanság, olyasmit suttogtak, hogy talán nem is tudunk hazajutni. -"De jó volna!"- gondoltam akkor.
Azután mégis sikerült haza utaznunk, igaz, megszakították a turnét. -"Nagy gond lehet otthon!"- gondoltam akkor, és már örültem, hogy visszajövünk.

Álltam tehát az ablakban és néztem a menetet. Akkoriban olvastam A kőszívű ember fiait. Jókai és a romantika bűvoletében éltem, egy percig sem volt kétségem afelől, hogy kitört a forradalom. (És soha nem is neveztem másnak. Legfeljebb elkerültem a forradalom szó használatát.) És afelől sem volt kétségem, hogy ebben nekem is részt kell vennem. No nem a harcokban, hanem a harcolók segítésében, például a sebesültek ápolásában. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogyan kell ezt csinálni, de ez nem zavart.

Szüleim persze nem engedtek ki az utcára, amíg a harcok folytak. És én nagyon meg voltam sértődve. Amikor lőni kezdtek, az ablakban is veszélyes volt állni, de a pincébe nem kellett lemennünk.
Apám azt találta mondani csökönyös menniakarásomra: -"Inkább rakj rendet a szekrényedben!" Ezt nem kellett volna mondania. Sértett önérzettel valami nagyon szemtelent válaszoltam neki.

És akkor megkaptam életem első és egyetlen pofonját, amit a mártírok büszkeségével rezzenéstelenül viseltem el és csak ennyit szóltam: -"Most boldog vagy?"
Ez volt az én nagy forradalmi tettem!

2009. október 21., szerda

Ó, AZOK AZ ÖTVENES ÉVEK!

Kertész Imre regényrészletét hallgatom napok óta a rádióban. Nemcsak kiváló író, de remek felolvasó is! Az angol lobogó történetének ürügyén az ötvenes éveket idézi fel.
Mire emlékszem én azokból az időkből?
Gyerek voltam, általános iskolás. Az iskolánkban nagy színjátszó-élet folyt, de ott működött a zeneiskola és számos szakkör is. Emlékszem, egy időben még a csillagász-szakkörbe is jártam, nagyon izgatták a fantáziámat a csillagok.
Minden rosszban van valami jó is. Az én generációm sokat nyert azzal, hogy kiváló tudósokat, tanárokat minősítettek le általános iskolai tanárrá, mert politikailag megbízhatatlanok voltak. Engem például Castiglione László európai hírű művészettörténész vezetett be a képzőművészet varázslatos világába. Olyan órákat tartott, amelyek után csoportosan rohantunk a Szépművészeti Múzeumba, hogy az órai jegyzeteinkhez képeslapokon illusztrációkat vegyünk.
A betűk írását újságpapíron gyakoroltuk. Ehhez mindössze egy vastag kék és egy piros irón kellett. Azután pedig toll és tinta. Jaj, hányszor csöppent rá a szépen megírt leckére!
Egyszer a napköziben, ahol hosszú asztaloknál ülve csináltuk a leckénket, az egyik gyerek egy egész üveg tintát borított fel és valamennyiünk füzete úszott a sötét lében. Apám éppen akkor jött befizetni, de amikor ezt meglátta, megfogta a kezem és hazavitt. Többé nem jártam napközibe.
De adtak lehetőségeket a lebombázott házhelyek is. Az egyiken kertmozi üzemelt, a másikon tenisz- és korcsolyapálya. De télen az iskolaudvart is felöntötte a gondnok (vagy inkább  pedellus, aki az órák végét kolomppal jelezte és az iskolában volt a lakása), és oda is járhattunk korcsolyázni. A kertmoziban hosszú lócákon ültünk, ha hűvös volt már az este, vittünk magunkkal kispárnát és pokrócot is.
A játszótereket akkor még nem hozták rendbe, ezért mi, a környéken lakó gyerekek inkább egymáshoz jártunk játszani.
1953-ban megszületett a kishúgom. Igazi Ratkó-gyerek volt. (Ratkó Anna minisztersége idején hoztak rendeletet az abortusz ellen, mert "lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség"!)
 A mamám három hónap szülési szabadságot kapott, azután hajnali 5 órakor már vitte magával a pár hónapos babát Óbudára a textilgyárba, ahol dolgozott. A kismamák 3 óránként lemehettek a gyári bölcsődébe megszoptatni a kicsinyeiket. Nagymama ezt nem bírta nézni, inkább otthagyta az állását és otthonmaradt velünk. Hogy azután mennyi nyugdíjat kapott, arról jobb nem beszélni!
A textilgyárban maradék anyagokat kaptak olcsón a dolgozók juttatásként. Ezekből varrt ruhákat nekünk a mamám egyik barátnője. Anyám  pedig szép kis norvégmintás pulovereket kötött nekünk maradék fonalakból. Vacsorára gyakran ettünk pirított grízt (fullasztónak hívtuk) egy kis lekvárral, vagy babfőzeléket sült hagymával, és hasonlókat. De soha sem feküdtünk le éhesen, és nem éreztük magunkat szegénynek.
A családnak köszönhetően összességében szép gyerekkorunk volt - állapítottuk meg a húgommal.


2009. október 20., kedd

ZÁSZLÓCAFAT


Elállt a szél, a szomszédban a zászló fáradtan, lehúzva pihen a zászlórúdon.
Nem is tudom, lehet-e még zászlónak nevezni egyáltalán.
Három éve állított a kertje közepébe egy magas zászlórudat  fiatal szomszédunk, amelyen diadalittasan lengett, csapkodott a nemzetiszínű lobogó. Mintha csak egy fát ültetett volna oda. Hogy lássa mindenki, aki erre jár, hogy ő magyar. És szereti a hazáját. És magyarabb a többi szomszédnál. És számít hazafisága gyümölcseire.
Igenám, de a szüntelen lobogás megtépázta az évek során a valaha büszke lobogót!
Mára már csak egy kifakult, rongyos cafat. A rúdon már csak leeresztve csüng, s ha a szél meglobogtatja, még jobban látszik szánalmas állapota.
Hová lett a hazafiság egykori büszke fitogtatása?
 Kiment a divatból?
Nem hozta meg a "gyümölcseit"?
Nem kifizetődő?
Pedig, ahogy Kosztolányi Dezső írta: "Csak bot és vászon,/de nem bot és vászon,/hanem zászló".
Jelkép, nem divatcikk.
Nem eldobandó rongydarab.
S ahogy Nagy László húsvéti sonkájának tetején: "ZÁSZLÓS TORNYA FOGYVA SÜPPED/ EBEKÉ A CSONT S AZ ÜNNEP/ MEG A SEHOVA SE LÁTSZÓ/ ZSÍRFOLTOS ZÁSZLÓ".
Nekem ez a cafatos zászló is jelkép. A meggyalázott ünnep jelképe. A hazaszeretet szétfoszlása.

2009. október 19., hétfő

NAGYPAPA BŰNEI

Kerestem egy képet a fényképeim között, így vettem észre, hogy Nagypapáról alig van fotó. Világéletében csendes és szelíd ember volt, mi gyerekek nagyon szerettük, szépen tudott énekelni. Tőle tanultam meg már kisgyerek koromban a János vitéz dalbetéteit.
Milyen bűnei voltak hát?
Mindenekelőtt az, hogy napszámos szülők gyermekeként, szegény volt. Legalábbis a Dédmama szemében, akinek férje korai halála után 12 hold földje maradt, no meg 4 gyermeke. A legkisebb a Nagymama.
A szegénységét még elnézte volna az anyósa, végülis volt egy jó szakmája: az asztalos mesterség. De azt már egy életen át nem bocsájtotta meg neki, hogy az egyetlen fia katonatársaként túlélte az I. világháborút! Az ő András fiát azonban hiába várta tíz éven keresztül, végül bele kellett törődnie, hogy ott pusztult az olasz fronton.
De volt a Nagypapának nagyobb bűne is! A háborúból hazatérve, a Tanácsköztársaság idején vöröskatonának állt, a Parlament őrségének a tagja volt. Ezért aztán a bukás után félholtra verték. Attól kezdve nem politizált, mindenféle katonamúltjáról mélyen hallgatott. Soha nem hallottam katonaélményeket mesélni, és ilyen iratai sem maradtak.
Az 1950-es években a rendszerhívő sógornője biztatta, hogy fedje fel 1919-es "hősi" múltját, mert ezzel érdemeket szerezhet, de ő nem állt kötélnek. Mert mi lesz, ha megváltozik a rendszer? Talán egészen agyonverik.
Az ő életében a rendszer nem változott meg, agyon ugyan nem verték Nagypapát, de ismét bűnösnek találták. Prosperáló asztalosműhelyét az értékes szerszámokkal együtt sikerült eladnia  még az államosítások előtt, de a megmaradt pénzből a szülőfalujában vett házát, amelyben nem restellt egy vegyeskereskedést nyitni, bizony államosították. 55 éves korában földönfutó lett. Akkor sem panaszkodott, sőt a rendszert sem szídta. Igaz, dícsérni sem volt hajlandó. Munkát vállalt a Hídépítő Vállalatnál, ahol kiváló mesterként rossz székeket és ablakokat javított 10 évig, hogy legyen nyugdíja.
1958-ban visszakapta ugyan a lepusztult házat (az űzlet nélkül), de már nem akart visszamenni a falujába. Pest szélén vett egy kis házat, ott élte le azt a néhány évét, amely nyugdíjasként maradt neki.
Most biztosan elnyom egy elnéző mosolyt, ha letekint rám onnan fentről, ahol bizonyára megbocsájtották a bűneit.

2009. október 18., vasárnap

TANULNI MINDHALÁLIG!

Most aztán nyöghetem az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning) nyűgeit!

Azt mondják a szakértők, hogy a tapasztalás a felnőttek tanulását megkönnyíti. Hát én ezt most erősen megkérdőjelezem! Mert az írógépen szerzett tapasztalataimat a számítógép esetében el kellene felejtenem. Például a billentyűk erőteljes ütögetését. Ezen ugyan már valamelyest túl vagyok, de a lineáris gondolkodásom az írás esetében még nagyon zavar. Mindenáron el akarok jutni valahonnan valahová, de ez a bloggolás végén derül majd csak ki. Ha kiderül!

A minap részt vettem egy konferencián, ahol a művészeti oktatás eredményességét s egyben érthetetlenül háttérbe szorított lehetőségeit sorolták (sokadszor és reménytelenül) elhivatott, a maguk területén sikeres pedagógusok. Többek között arról is szó volt, hogy a tanulásnak fontos része az elsajátítandó készségek megtapasztalása, átélése, érzelmi motiválása.
Hát most megtapasztalhatom, hogyan uralkodik rajtam a számítógép, nem engedi feltölteni a képet, amit szeretnék betenni, rém bonyolult egyéni sablont létrehozni, stb., stb. Bizony, sokkal megértőbbnek kell lennem a tanítványaimmal! Főleg az idősebbekkel.
De nem adom fel!

Régi mániám, hogy a megtapasztalás élményét fel kellene használni az irodalom tanításában, a verselemzésben is.
József Attila: Mama című versét már az alsó tagozatban tanítják, de valójában nem értik még a főiskolások sem. Különösen azok, akik vidéken nőttek fel. Egyszer kipróbáltam. Kértem, rajzoljanak illusztrációt a vershez. Szegény Mama, ment a padlásra, karján a bevásárlókosárral! A ruhák az udvaron, a két fa közé feszített szárítókötélen száradtak. Senki sem értette, hogy miért éppen a padláson tereget, sosem láttak még körfolyosós pesti bérházat. Hát én ezt a verset úgy tanítanám, hogy nem magyaráznék semmit, bevinnék egy nagy ruháskosarat (azt sem láttak még a mai fiatalok!), tele vizes lepedővel, kifeszítenék jó magasra egy kötelet, erre kellene teregetni a ruhákat legalább 10-15 percig. Azt hiszem így megértenék, miért nem foglalkozott a kisgyerekkel a Mama!
Kipróbáltam a Szeptember végén hasonló illusztrálását is. A 30 főiskolásból 2 tudta, hogy ezt a verset Petőfi írta. Olyan is volt, aki a vers szövegéből azt hámozta ki, hogy írója "ősz, öreg ember" ("íme, sötét hajam őszbe vegyül már"!!!). Lerajzolták, amint a költő cilinderben!, gyászfátyolban áll a sír mellett. Tólük azt kértem, rajzolják le, honnan nézi a költő a tájat, és hol van e közben az ifjú feleség? Eljátszattam, milyen arcjátékkal kíséri a költő gondolatait, mit érezhet közben ő. Elképzelték és megtapasztalták a szituációt, közelebb kerültek a vershez.
Igen. Ez bizony drámapedagógia. És időigényes! Ja, és a tanárnak/tanítónak alaposan kell elemeznie a verset, hogy a jó megoldásokat kiválaszthassa, esetleg megmagyarázhassa. Mert nincs rá sablon, sem központi utasítás.

Lám, elárultam magam: engem mindenekelőtt a vers és annak megértetése, előadása érdekel.
Várom a hasonló tapasztalatokat, ötleteket. Gondolkodjunk együtt, ha már az oktatáspolitikát nem érdekeljük!

2009. október 17., szombat

MIÉRT?....előszóféle


Még nincs egy éve, hogy egy visszaemlékezés-pályázatra blogszerű bejegyzéseket tanultam írni. Ez már befejeződött, de kedvet kaptam ehhez az új műfajhoz. Talán sikerül majd mások számára is érdekeset írnom.

Hogy miért születtem boldognak? Hát azért, mert a háború legnehezebb időszakában, a főváros bombázásakor láttam meg a napvilágot. (A húgom szerint egy kis légnyomás is ért. Lehet.) Úgy gondolom, ezért jár nekem a boldogság!

Nem láttam én semmit a háború rémségeiből, mégis minden ízemben benne maradt a féktelen, dacos élniakarás és életszeretet. Az őseimtől és a szüleimtől örököltem a talponmaradás és az újrakezdés képességét. Ez a bloggolás is valamifajta újrakezdés.
Remélem, lesznek hozzászólások és megjegyzések, amelyek segítenek nekem.

Voltak nagyratörő terveim, amelyeket kicsiben meg tudtam valósítani, és tudok örülni az élet apró örömeinek, szépségeinek is. Ha nincsenek ilyenek, akkor teremtek, vagy képzelek magamnak. Most éppen a virágaimat mentem a fagytól. A szél megtépázta őket, de meghálálják a gondoskodást.