2009. november 30., hétfő

ILKA MAMA BALLADÁJA

Ilka mama a XX. század elején született és a hagyományos paraszti értékrend áldozata lett.
 Sorsa olyan, mint egy népballada.
Nagyapja tisztes gazdaságot hagyott a családra, amelyet a gyermekei nem osztottak fel, hanem közösen műveltek. Apja megsebesült az I. világháborúban, 'sánta' lett a ragadványneve.Nem sokat törődött a gazdasággal, halászott, pákászott és ivott. Csak egy szegény, lenézett summáslány jutott neki feleségül, akit nem sokra becsült. Amikor megbetegedett, a feleségének az ágya mellett, a földön kellett aludnia, ő pedig egy botot tartott maga mellett és ha szüksége volt az asszony segítségére, azzal "jelezte" a kívánságát.
Ilka mama volt a legidősebb gyermek a családban, három öccsének ellátásában és a gazdaságban is segítenie kellett.
Apja halálakor öccsei még kamaszgyerekek voltak, ezért édesanyja úgy döntött, menjen a lány mielőbb férjhez, hogy férfi kerüljön a gazdaságba. Összekommendálták hát Németh Istvánnal, aki tisztességes és dolgos ember volt, de Ilka mama nem szerette. Már megvolt minden anyag a saját tanyájuk felépítéséhez, két gyermekük is született, amikor Ilka mama beleszeretett egy másik férfiba, akit ugyancsak Németh Istvánnak hívnak. Ez rettenetes szégyen volt a családban!
Ilka mamának el kellett menekülnie a szerelmével. Pestre költöztek, itt helyezkedtek el egy gyár öntődéjében. Kemény munka volt, különösen akkor, amikor a gyár hadiüzem lett.
Elhagyott férje nem sokkal ezután megkapta a behívóját. A két csapást nem tudta elviselni, öngyilkos lett.
A másik Németh Istvánnal nem házasodtak össze, hiszen Ilka mama amúgyis Németh Istvánné volt, Pesten pedig nem ismerte senki, természetesnek vették, hogy házastársak.
Nem sokkal ezután megszületett a harmadik gyermeke, aki élete végéig sem tudta meg, melyik Németh István volt az édesapja. A bátyja szerint talán még az édesanyjuk sem volt biztos benne.
A háború végén, már 40. évén túl ikrei születtek, de ezt a szülést már nem élte túl sem ő, sem a csecsemői. Beszélték azt is, hogy az öntődében valamilyen mérgezést kapott, abba halt bele.
Árváit a családja "szétosztotta" az akkorra már felnőtt és megnősült öccsei között.
Édesanyjuk emlékét csak titokban, egymás előtt is hallgatva merték őrízni. Némán viselték a "szégyenüket".

2009. november 29., vasárnap

MÉG EGY INTÉZETI GYEREK

Történetesen a férjem is intézeti gyerek volt.
5 évesen maradt árván, amikor magához vette az egyik nagybátyja, mert szüksége volt a tanyán egy kiscselédre.
A gyerek az istállóban aludt, ott vigyázott a jószágokra. Ha a nagybátyját részegen hozták haza a lovak a kocsival, leszerszámozta és az istállóba vitte őket. A nagybácsit néha a kocsin felejtette, hadd józanodjon ki. Nem sok olvasnivalót talált a tanyán, leginkább kalendáriumokat, de azokat sokszor olvasgatta. Ha meglátták, jól megverték a henyélésért. Néha még lánccal is.
A tanyasi -osztatlan- iskola 4 kilométerre volt tőlük, télen-nyáron gyalog járt oda. Ha engedték. Mert bizony  dologidőben sokat hiányzott. Vitt a nagybátyja a kövér tanítónőnek egy libát, és a hiányzások el voltak boronálva.
Egy unokahúga már nem bírta nézni a sorsát, ezért írt a Pesten élő, idősebb nővérének, hogy menekítse ki valahogyan erről a tanyáról az öccsét. A nővére eljött és szabályszerűen megszöktette. Vissza akart szaladni a sapkájáért, de nem engedte neki, mert félt, hogy észreveszik őket.
12 évesen került Szobra az intézetbe.
Itt többnyire olyan gyerekek voltak, akik a háború miatt maradtak árván. Nem egyet közülük az utcáról szedtek össze.
A nevelőik velük együtt laktak, az ő gyerekeik velük jártak iskolába. Az ügyeletes tanár esténként végigsétált a hálószobákon és betakargatta őket.
A férjem egy félig nem mert megszólalni, mert szégyellte falusias beszédét. A tanyán nem tanult oroszul, ami akkor kötelező tantárgy volt, ezért külön foglalkoztak vele. Nem firtatták a múltját, hiszen mindegyik gyerek rettenetes élményeket hordozott magában. Itt gondtalanul élhettek.
Gyakran mondogatta: "Soha olyan jó dolgom nem volt, mint az intézetben. Ha kinőttem a cipőmet, vagy elszakadt a ruhám, mentem a raktárba, adtak másikat. Moziba vittek bennünket, játszhattunk az udvaron. Válogathattam az olvasnivalók közül."
Persze, szigorú napirend szerint éltek, de ez nem volt kegyetlen szigor.
Az 50-es évek rémségeiből nem éreztek semmit. Nekik abból csak a gondtalan gyermekkor jutott az elhivatott tanárok jóvoltából.
Azzal készítették fel a sok sérült lelkű, nincstelen gyereket az életre, hogy megtanították őket tanulni és örülni az életnek.

2009. november 16., hétfő

A MIDER

A mider, vagyis a fűző a reneszánsz idején jött divatba. Az 1550-es években Medici Katalin megtiltotta, hogy udvarában vastag derekú nők jelenjenek meg, mert az "illetlen". A megkívánt "homokóra alakot" a nők vállpánt nélküli merev fűző hordásával tudták biztosítani. Ez egyben segített a tisztességük megőrzésében is, mert fel- és levétele nem volt egyszerű dolog. Fizikai munkát sem lehetett benne végezni, sőt a meggondolatlan mozgásokat is megakadályozta, ezért az előkelőséget is biztosította. Bár a nők már a XIX. században kezdtek lázadni viselése ellen, de bizony sokan még a XX. században is hordták.

Ezek közé tartozott az a francia nevelőnő is, akit nagymama imádott friss gimnazista lánya  mellé fogadott. Honnan került ide, és miért maradt itt a magányos öreg néni, ki tudja?! Mert bizony öregecske volt, 80 éves is elmúlt. És, mi tagadás, a hajdan bizonyára csinos nevelőnő ekkorra már meglehetősen elterebélyesedett.
Ott lakott nagymamáéknál, valami fizetséget is kapott, és az lett volna a dolga, hogy franciára és jó modorra tanítsa a mamámat. A mamám azonban, ha tehette, kiszökött előle az ablakon.

Egy forró nyári napon a "tanti" kitotyogott a konyhába nagymamához.
- Zsustikám! Mit gondol, felvegyem a midört, vagy ne vegyem fel a midört?
- Ugyan már! Olyan meleg van, ne kínozza magát azzal a midörrel! - biztatta a nagymama.
- Igaz. Ha felveszem a mídört, nagyon szorít, nem kapok levegőt.
- Na tetszik látni! Nem kell ilyen melegbe felvenni azt a mídört!
- De ha nem veszem fel a mídört, olyan szélös vagyok! -felelte a "tanti", és belegyömöszölte magát a fűzőbe, ahogyan azt egész életében tette, mert így kívánta a jó modor.

2009. november 11., szerda

APAI JÓVÁTÉTEL

Apám, az intézeti gyerek, egész életében családra vágyott.
17 éves korában elhatározta, hogy megkeresi az édesapját. Nem akart tőle kérni semmit, szemrehányást sem akart tenni, amiért nem vállalta és nem vett róla tudomást. Csak látni szerette volna. Megszerezte a címét és levelet írt neki.
5 év múlva jött meg a válasz.
Apja a háborús és a háború utáni idők viszontagságaira hivatkozott, amiért nem válaszolt korábban, de most már ő is szerette volna megismerni, hívta, látogassa meg.
Pöstyénben élt, a Felvidéken, amely akkor már Csehszlovákiához tartozott.
Apám rövid idő múlva elutazott hozzá.
A pályaudvaron a mozdony mellett állt. Nem futkosott a kocsik mellett, nem kereste ismeretlen fiát. Csak állt és várt. (Apám is mindig így várt bennünket, ha jöttünk haza a táborból). Megírta, hogy rá fog ismerni, mert fél karja van. Apám odament hozzá és megölelte.
Apja időközben megnősült, kamasz fia és lánya kiváncsian, szeretettel fogadta az ismeretlen új testvért. A felesége azonban udvarias, de bizalmatlan volt vele.
Apám ebben az időben taxizott, ami akkoriban, az 1920-as években, amikor az autó még ritka csodának számított,  elegáns és jól jövedelmező foglalkozás volt.
Hosszú és bensőséges beszélgetés után apja kifejtette, hogy szeretné valamiképpen kárpótolni megkerült fiát az átélt megaláztatásokért és nélkülözésekért. Apám hajtogatta ugyan, hogy ő nem ilyesmiért jött, de az erőteljes unszolásra mégis elmondta legrejtettebb vágyát: Szeretne egy saját autót, amivel önálló vállalkozásba kezdhetne. Apja boldogan megígérte, hogy ezt a vágyát teljesíti.
Néhány nap elteltével, - amelyekben apám a boldogságban úszott, hogy megtalálta az édesapját, aki ráadásul még a legszebb álmát is teljesíti-, úgy érkezett haza a városból, hogy senki sem vette észre. Egyébként is mindig finom, halk mozgása volt.
A nappali szobában apja és a felesége veszekedtek azon, hogy felelőtlenség volt felajánlani apámnak az autóvásárlást, ott van a két közös gyerekük, azok örökségéből hiányozni fog az a pénz.
Apám, -szokásához híven-, csendben bement a rendelkezésére bocsájtott vendégszobába, pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját, és nesztelenül távozott. Nem akart ő megkárosítani senkit, nem akart kérni semmit. Addig is megvolt az apja nélkül, ezután is meglesz nélküle!
Megtalálta az apját, de rögtön el is veszítette. Többé nem is beszélt róla.

2009. november 4., szerda

AJÁNDÉK HALOTTAK NAPJÁRA

Sokakkal ellentétben én szeretem a temetőt halottak napján. Nem az elmúlást, hanem az emlékezést, a szeretteimmel való együttlétet jelenti. És a szeretetet. Ahogyan gondozzák, virágozzák az emberek a sírokat, ahogyan békésen sétálgatnak a lobogó kis mécsesekkel teli emlékhelyek között. Békesség, csend és megnyugvás mindenütt.

Ilyenkor egy diákkori barátnőmmel szoktunk kimenni a Farkasréti temetőbe. Ő azon kevesek egyike, akik még ismerték a szüleimet, és én is jól ismertem az ő szüleit. Ilyenkor róluk beszélgetünk, egy kicsit velük vagyunk.

A barátnőm szülei egyszerű, fakereszttel jelölt sírhantban feküsznek. Évek hosszú során keresztül mindig befizette az "irodában" a sírgondozást, de csak nagyon kevés eredménye volt. Tavaly azonban véletlenül találkozott egy új kertésszel, aki modern, esztétikus tervet készített a sír alakításához. Én is láttam, a szélét nagy fehér kövekkel rakta ki, középen egy gömbalakú bokor volt, a széleken aprócska tuják és az egészet kis fehér virágos futó takarta be.

A barátnőm összebarátkozott a kertésszel, többször is hosszasan elbeszélgettek. Kiderült, hogy ő tulajdonképpen nem is kertész, hanem igen jól képzett cigányzenész, aki más munka híján vállalta a temetői sírgondozást. Nemcsak a zenében járatos, de az irodalomban és egyéb művészeti ágakban is. Ezért szereti a sírokat gondosan megtervezni, a növények összhangzatát megteremteni. És úgy is gondozza az általa kialakított "kertecskéket", mint saját teremtményeit.

Egy hónappal ezelőtt azonban, amikor a barátnőm kilátogatott a szüleihez, keserűen konstatálta, hogy a kedvenc gömb-bokrát, a tuják felét és valamennyi virágot kiásták, ellopták. Nem szólt senkinek, a kertészfiút sem kereste, gondolta halottak napján majd pótolja valamivel a kitépett növényeket.

Amikor együtt odamentünk, gyönyörűen újra volt telepítve kis bokrokkal, virágokkal az egész sírhant. Gömb-bokor ugyan nem volt benne, a többi növény is más volt, mint régen, de ugyanolyan modern és esztétikus volt, mint azelőtt. Könnybe lábadt a szemünk a váratlan látványtól.

Ez volt a cigány kertész halottak napi ajándéka! Köszönjük!

2009. november 1., vasárnap

AJÁNDÉKBA KAPOTT NÉV

Egyszer megkérdeztem apámat, miért nem változtatja meg a nevét valami jobb hangzású, magyarosabb névre. Csak annyit felelt: "Én ezt a nevet ajándékba kaptam."

12 éves volt, amikor Mici nagymama férjhez ment és a férje adoptálta az addig anyja nevét viselő fiát. De erről apám soha nem beszélt. A nevelőapja rangos embernek számított, miniszteri tanácsos volt a Pénzügyminisztériumban.

Amikor apám elvégezte a 4 polgárit, hazakerült a szüleihez. Éppen vége lett a háborúnak, de nagyon ínséges idők voltak. Nagymama, mielőtt elment dolgozni, megszámolta a cukortartóban a kockacukrot, s abból egyetlen szemnek sem volt szabad hiányoznia estig.

A környéken volt egy lakatosműhely, apám odajárt nézni, hogyan dolgozik a mester. Nagyon tetszett neki ez a mesterség. Néha megengedte a mester, hogy segítsen a munkában. Igen elégedett volt vele, még az apjával is beszélt, hogy ingyen kitanítja, mert nagyon ügyeskezű a fiú. De a miniszteri tanácsosnak nem tetszett az ötlet. Még hogy az ő nevére vett nevelt fia iparos legyen?! Tovább kell tanulnia!  Ebből nagy vita kerekedett otthon, amelynek hevében bizony a bot is előkerült, amellyel az engedetlen fiút jobb belátásra akarta bírni. Az erős ütés következtében azonban a bot kettétört. Leverte a csillárt. Ezért újabb fenyítés járt.

Ezek után sértődékeny apám úgy döntött, hogy egy percig sem marad a házban, világgá megy. A zűrzavaros időkben könnyen átjutott a román határon. Ment még egy darabig a vonattal, aztán leszállt valahol Gyergyószentmiklós környékén. Elindult felfelé a hegyekben.

Hosszú gyaloglás után egy tisztáson pihenő favágókkal találkozott. Csodálkoztak is, mit keres egy gyerek egyedül a hegyekben. Apám azt felelte nekik, hogy ő árva gyerek és nincs hová mennie. Befogadták.

Három évig élt a favágók között, amit lehetett, megtanult tőlük. Egyszer, már estefelé ültek a tűz mellett, amikor a hegygerincen egy hintó ment végig. Hossza nézték a lassan haladó, onnan kicsinek látszó hintót. És akkor egyszercsak kigyulladt az erdő. Minden bizonnyal a hintó utasa dobott el egy szivar-, vagy cigarettacsikket. Apámat, a legfiatalabbat küldték, hogy lóháton vágtasson le a faluba és kérjen segítséget. Ő meg is tette, de a falubeliek azt hitték, ő, az idegen fiú okozta a tüzet. Hazáig kellett szöknie a bosszúra szomjazó falusiak elől.

Amikor hazaért, becsöngetett a lakásuk ajtaján. Nagymama ajtót nyitott, nézte a jól megerősödött fiatalembert és megkérdezte: "Kit keres?"
Apám vett egy mély lélegzetet és azt felelte: "Bocsánat, eltévesztettem az ajtót". Azzal elment.