2009. december 29., kedd

ICA NÉNI

Karácsonykor meglátogatott bennünket a család legidősebb tagja, a 87 éves Ica néni.
Mivel apai és anyai ágon is meglehetősen "egykés" család vagyunk, Ica néni nagy érték számunkra. Igaz, nem közvetlen közöttünk a rokonság, mégis sok szálon kötődik hozzánk.

Ica néni anyai dédanyánk bátyjának az unokája, anyánk másodunokatestvére, tehát Gőz- leszármazott.
Ők Nagykátán laktak, s bár az édesapja keresett asztalos volt, a 4 gyermekes család meglehetősen szegényen élt, mert -mi tagadás- apjuk mulatós ember volt. Szinte minden teher az édesanyjukra hárult, neki kellett megkeresnie a család eltartásához szükséges pénzt, neki kellett gondoznia a nagy kertet és az állataikat is. Ezért Ica néni, a legidősebb lányként már 9 évesen, sámlin állva főzte az ebédet a testvéreinek és látta el a háztartást. Kiváló gazdasszony lett belőle!

20 éves volt, amikor én születtem és nagymama őt hívta el hozzánk, hogy vigyázzon rám és segítsen a háztartásban anyámnak. Ő boldogan jött, mert a főváros kínált neki kitörési lehetőséget, önállóságot.
A háborús bombázások idején apja eljött érte, hogy hazavigye, de ő nem akart otthagyni engem, a néhány hónapos csecsemőt. Apja megértette ezt, lepedőbe kötött, és a hátán vitt el gyalog Nagykátára, Pesttől 60 kilométerre. Nem kizárt, hogy neki köszönhetem az életben maradásomat.

Ica néni a háború után visszajött velem Pestre és rövidesen elhelyezkedett egy szövőgyárban. Később elvégezte a 8 általánost (6 elemije volt), majd a technikumot is. Az 1970-80-as években már egy minisztérium konyháját vezette, innen ment nyugdíjba.

Viszonylag későn ment férjhez, sokáig egy olyan lakásban laktak, amelynek vécéje a folyosón volt, de a férjének volt egy motorja, azzal járták az országot. Azután lett kocsijuk, kétszobás lakótelepi lakásuk és telkük is Leányfalun.

Amikor nyugdíjba ment, értelmes elfoglaltságot keresett magának, mert nem bírta tétlenséget. A hugomnak akkoriban született a fia, ezért hetenként kétszer-háromszor is elment vigyázni rá, s ha már ott volt rendbetette a konyhát és főzött is valamit. Csak úgy, kedvtelésből és szeretetből.

Neki nem lett gyermeke, a férje már vagy tíz éve meghalt, nemrég eltemette a húgát is, akihez nagyon kötődött. Egyedül él, de nem magányos. Még most is azt figyeli, kinek segíthet valamit. Figyelemmel követi a politikát, a körülötte élő emberek sorsát, van véleménye, de nem ítélkezik és nem követel senkitől semmit. Főleg azt nem, hogy törődjenek vele.Ő csak örül ha felhívják vagy meglátogatják.

Januárban elmegyek hozzá és kifaggatom a régi családi emlékekről, hogy továbbadhassam a gyerekeimnek. Talán egy fényképet is kapok tőle.

2009. december 19., szombat

EGY RÉGI KARÁCSONYI KÉSZÜLŐDÉS

A mostanihoz hasonló, havas hideg téli délután volt.
A szobában jó meleget adott a koksz-kályha, apám olvasott a heverőn, mi a hugommal az ebédlőasztal alatt térdeltünk és kedvenc játékunkat, az "irodást" játszottuk. Odahúztunk egy-egy széket, arra tettünk mindenféle papírokat, apánk által hozott nyomtatványokat. Ezeket töltögettük ki ákom-bákomokkal és adtuk át a képzeletbeli ügyfeleknek.
Nagy csönd és béke volt a szobában.

És akkor megjött a munkából anyánk. Tiszta, havas illatot hozott magával, vidám kacagást, jókedvet, derűt.
-Na, akkor kezdjünk gyorsan munkához!" - hívott bennünket a konyhába.
Szaloncukrot főztünk. Már nem emlékszem, hogyan készítette a masszát, de azt tudom, hogy Ínyes mester vastag, rongyosra olvasott szakácskönyvét tette maga elé az asztalra, ebből leste a receptet. A kinyújtott masszát apró, hatszögletű darabokra kellett felvagdosni, ebben segíthettünk.
Mert az 50-es években nem lehetett semmilyen szaloncukrot kapni, márpedig a nélkül csupasz a karácsonyfa.

Azután apánknak segédkeztünk. Az ő feladata volt a protakcióval szerzett selyempapír felvágása és kirojtozása. Ezt több estén át csináltuk. Ebbe csomagoltuk be az anyánk által készített szaloncukrot. De azt még vékony fonallal fel is kellett kötözni! Mi tagadás, ezt nagyon unalmasnak találtuk.
Szines papírból csíkokat vágtunk, azokat egymásba fűztük és karikásra ragasztottuk. Így készült a szines lánc a fenyőfára. Egyéb figurákat is rajzoltunk, hajtogattunk, ragasztottunk, akasztóztunk.

Anyánk többféle mézeskalácsot is sütött, amit különböző formákkal szaggatunk ki, majd kilyukasztottuk és fonalat fűztünk bele, hogy fel lehessen majd akasztani a fára.
Minden esténk tele volt a készülődés izgalmával.

Ez volt az első olyan karácsonyunk, amikor már mi is segíthettünk a fa feldíszítésében.
No persze meglepetésként ajándék is került a fa alá. Már nem emlékszem, mit kaptunk akkor, de valamilyen könyv mindig volt az ajándékok között. Anyánk maradék fonalakból színes pulóvereket kötött nekünk, olyan vidám mintásakat, amilyen ő is volt.
Milyen gazdagok is voltunk a szegénységünkben!

2009. december 17., csütörtök

NJ búcsúztatása

Mélyről és messziről indult: a korai árvaságból és a tanyavilág bezárt világából.


5 évesen maradt árván. Ilonka nővére pártfogolta, ő gyámolította és hozzá mehetett, amikor nem volt hová mennie. Ő vitte el a tanyáról, nagybátyja keserű gyámsága elől, és ő intézte el, hogy tanulhasson.

Bárhol élt is később, Lajos bátyja és felesége –akik már nincsenek köztünk- , gyermekeik, valamint Törökszentmiklóson élő nagybátyjai és a vele együtt gyerekeskedő unokatestvérei jelentették számára az otthont, a gyökereket. Mindig ide tért haza.

A szobi fiúintézet elhivatott nevelői alapozták meg a továbbtanulásának lehetőségét, ők készítették fel a középiskolára, ahol ugyancsak áldozatkész tanárai foglalkoztak vele, hogy választott hivatását, a mérnöki foglalkozást elérhesse. Mert csak a tanulás emelhette ki a szegénységből, csak ezzel győzhette le indulásának hátrányait.


Állami gondozottként végezte el az egyetemet. Szegényes körülményei ellenére életének legszebb időszakát jelentették a diákévek. Életreszóló barátságokat kötött, számtalan vidám, egymást ugrató estét töltöttek együtt a kollégiumban, hasonló sorsú társaival. Ha kellett, nem szégyelltek vonatot kirakodni, havat lapátolni, étlapot írni, hogy felnőttként megihassanak egy-egy pohár sört a budai vár valamelyik kis éttermében, vagy elhívhassák éppen esedékes szerelmüket táncolni valahová.

A Ganz-Mávagtól kapott ösztöndíjat, aminek fejében becsülettel letöltötte első három mérnök-évét. Azután sikerült bejutnia a Központi Fizikai Kutató Intézetbe. Itt nemcsak kvalifikált kutatómérnöki munkát végezhetett, nemcsak a legkorszerűbb tudományos eredményeket ismerhette meg, hanem bensőséges, családias légkörbe került. Munkájában, előrejutásában éppúgy segítették, mint a klubbeli szórakozási, művelődési lehetőségek, vagy a kempingbeli nyaralási lehetőségek megteremtésében, kihasználásában. Az értelmes és kreatív munkán túl széles baráti kört is talált itt.

Nem hagyta abba tanulást sem, hiszen szenvedélyesen vonzódott a szakmájához. A gépészmérnöki kar után elvégezte a Műegyetemen a villamosmérnöki kart is. A KFKI jóvoltából 4 évet töltött a Dubnai Egyesített Atomkutató Intézetben, ahol az atomkutatás mechanikai problémáinak megoldásához járulhatott hozzá.

Hobbija a filmezés volt. Ennek köszönhető, hogy nyomon követhetjük ma is gyermekeinek fejlődését, külföldi élményeit, baráti összejöveteleit, sőt eljátszott a rajzfilmkészítéssel is. Sok olyan pillanatot és személyt örökített meg, amelyek/akik azóta a feledés homályába vesztek volna. Ő azonban mindig csak operatőr volt, csak néha villan fel alakja egy-egy felvételen. A maga filmes/fotós megörökítését nem tartotta fontosnak. A gyermekeiben örökítette meg magát.

Fiatalon, 25 éves korában nősült, s házassága haláláig, 43 hosszú évig tartott. Nincstelenül indult, de szívós következetességgel teremtett meg mindent a családjának. Büszkén és boldogan vitte gyermekeit a bölcsődébe, óvodába, ha kellett mosta a pelenkájukat, vigyázta az álmukat, aláírta az ellenőrzőjükben hozott megrovásokat. Elnéző, szerető, áldozatkész apa volt. És ilyen volt férjnek is. Mindig támasza, segítője, egyenrangú társa volt a feleségének, vállalta az áldozatot, hogy felesége tanulhasson, szakmai sikereket érhessen el, tudományos fokozatot szerezhessen. Vele tartott Ungvárra, hogy ottani vendégtanári munkájához az otthon hátterét megteremtse, hogy ott is támasza és segítsége legyen, mint ahogyan az volt egész életében.

Saját igényei szerények voltak, hálás volt minden apróságért, jó szóért, biztonságért. Ha tehette, mindenkinek segített: akár házat építeni, akár költözködni, akár szőlőt szüretelni, akár megszerelni a hibás készülékeket. Ha volt valamije, boldogan adta oda bárkinek, feltételek nélkül. Soha nem követelt magának semmit, soha nem emelt kezet senkire, soha nem sértett meg szándékkal senkit. Az ellene vétőknek mindig megbocsájtott, nem ismerte a gyűlölködést, nem tartott haragot..

Amikor a rendszerváltás után neki is megszűnt a munkája, amikor elvesztette a biztonságát, amikor feleslegessé vált szakmai tudása és tapasztalata, amikor kiesett az évtizedes barátságok szívet melegítő köréből, már nem talált magára. Ekkor kezdett el betegeskedni, súlyos, életveszélyes műtéteken esett át, egyre inkább magába fordult, folyamatosan, lassan kezdett elszakadni a világtól. És ebben nem tudott igazán segíteni a családja, pedig gyermekei és unokái sok szeretettel és vidámsággal vették körül. Hosszan tartott a betegsége, sokat szenvedett, de soha nem panaszkodott.
Elrendezte maga körül a dolgokat, aztán szép csendesen, hogy ne zavarjon senkit, elment közülünk.



2009. december 14., hétfő

GŐZ ISTVÁN TÖRTÉNETE

Lassan szemezgetem Boró emlékezéseit. Ő meséli:
Anyai ükapánk Jászkisér számadó gulyása volt az 1800-as évek elején. Tavasztól hóesésig több száz szarvasmarhát legeltetett a Hortobágy Pálosi pusztáján. Az állatokért –az akkori törvények szerint- minden vagyonával felelt. Megbecsült tisztség volt ez a községben és tisztes jómódot biztosított.

Egyszer, amikor több hónap után hazatért a gulya legeltetéséből öregapánk, a szokásos tisztálkodásához fogott. Ehhez hozzátartozott az is, hogy hosszúra nőtt haját a felesége fülig érőre vágja. Hajvágás közben aprócska ükanyánk véletlenül a férje füléből is lecsippentett egy keveset. Az egyébként szótlan ember ekkor felugrott és éktelen toporzékolásba és ordításba kezdett.
A feleség hangtalanul nézte a férfi tajtékzását, majd amikor az lecsillapodott, végtelen nyugalommal, csöndesen megszólalt: „Ehe, majd megijesztett kigyelmed!”
 Ezzel az ügy el volt intézve.

Történt azonban, hogy a betyárok kiszakítottak a gulyájából több mint száz marhát. A károsultak kielégítéséhez minden földjét el kellett adnia, csupán a háza maradt meg. Ezzel szegénysorba került, nem maradhatott számadógulyás sem.

Elhatározta, hogy felkutatja az elhajtott marhákat.
Nyakába kanyarította a szűrét, tarisznyáját és a pulijával nekivágott a pusztának. Hetek óta járta már a Hortobágyot, amikor betért egy útmenti csárdába, ahol éppen gulyások, csikósok mulattak. Asztalukhoz hívták, borral kínálták, kérdezték, mi járatban van. Dédapám elmesélte milyen kár érte, és hogy most keresi az elhajtott marhákat. A gulyások nagyokat hallgattak, majd az egyik megszólalt: „Ha pápis – meglesz. Ha lutheránus – talán, talán. Ha kálusz – sose lásd.” Ükapám nem tagadta, hogy ő bizony kálusz, vagyis kálvinista. Vita kerekedett a vallásokról, s azzal érvelt valamelyikük, hogy a kálvinista hit lopott hit. „Az meglehet –felelte ükapám- de az én gulyámból is a legjobbakat válogatták ki, hát aki ezt a hitet lopta, annak is volt annyi esze, hogy ne a rosszat vigye magával”. Ezzel a vallási vitát lezárták.
Dédapám járta tovább a pusztát. Már-már feladta a reményt, amikor a puszta csendjében meghallotta egy ismerős csengő hangját. Megismerte azt a pulija is, előbb csak vakkantgatott, ugrált, azután nekiiramodott a gulya felé. A kutyák csaholására előjött a számadó is két bojtárjával. A „Mi járatban van kend”-re ükapám elmondta, hogy mikor és hányad-magával hajtották el tőle ezt a tehenet, tudni akarta, ki a gazdája, hogy a többit is megtalálhassa. A számadó hosszan nézett farkasszemet dédapámmal, de ő állta a nézését. Végül csak ennyit szólt: „Menjen kend haza, ne keressen semmit!”. A számadó tekintetéből, hangsúlyából dédapám megértette a puszták népének határozatát. Elköszönt és visszafordult.
 Érett kalászt lengetett a szél Jászkisér határában, mikorra hazaérkezett. Addig sem volt bőbeszédű ember, ezután egészen szótlan lett. Legénysorba került fiával aratást és napszámos munkát vállalt, így kereste a kenyérrevalót. Már lemondott minden reményéről, amikor egy borús októberi napon, gulyabehajtás idején ismerős kolompszót hallott. Kirohant az útra, ahol a méltósággal lépegető bikával az élen nyolcvan marha vonult hatalmas porfelhővel egyenesen dédapám udvarába. A bojtárlegény a világ legtermészetesebb hangján jelentette: „Gazduram! Hazahajtottam az elbitangolt jószágokat.” Meg is kapta a járandóságát, megitták az áldomást és bőségesen megebédeltek.
 Ezzel ükapám veszteségének jórésze megtérült, a tehenek árából hét hold földet visszavásárolt az eladottból. Felesége árvaleány volt, de 5 hold földdel ő is szaporította a család vagyonát. Így lett 12 hold földjük, amelyen haláluk után osztozkodhattak a gyermekeik.

2009. december 3., csütörtök

VIDÉKI LÁNYOK PESTEN

1910-ben költözött fel Öregmama a két kislányával a fővárosba. András fia akkor már felszabadult, több szakmát is megtanult, egy gyárban dolgozott. Angyalföldön vett ki bérbe maguknak egy kis házat egy építész anyagtelepén, ahol azelőtt a telepőr lakott. Ez a vidék akkor még nagyon falusias jellegű volt: kis földszintes házak, udvari árnyékszékkel, fuvaros udvarok istállókkal, lovakkal, tehenekkel, tyúkokkal. Nem volt számukra idegen a környezet.
A nagyobbik lányka: Boró 14, a kisebbik: Zsuzstika (a nagymamám) 12 éves volt. 10 évvel idősebb bátyjuk keveset keresett, otthagyott földjük nem jövedelmezett szinte semmit, ezért a lányoknak mielőbb dolgozniuk kellett. Az eszükbe sem jutott, hogy édesanyjuk menjen el dolgozni, hiszen ő soha nem dolgozott másnak és félt is volna egy gyárba járni. Papírzacskókat ragasztottak, diót tisztítottak.
Nagy szerencse volt, hogy Boró szépen tudott olvasni, mert a nagymamájának mindig ő olvasta fel a kalendáriumot és a vidékre eljutott ponyvaregényeket. Így sikerült "felolvasónőnek" elszerződnie egy házaspárhoz. Na persze a felolvasás mellett segítenie kellett a szakácsnőnek a konyhában , és a tüzelőt is neki kellett felcipelnie a pincéből. A lakást gyönyörűnek találta, még soha nem látott ilyet, alig mert a fényesre pasztázott padlóra lépni.
Ezután egy tollgyárban kapott munkát, ahol a toll csöves részét kellett letisztítania, hogy a cigarettaszipkába lehessen tenni.
A két lány a munka mellett 1év alatt elvégezte a 4 polgárit (addig csak 5 elemijük volt), és egy ruhaszalonban kitanulta a varrónői szakmát. Ezzel megnyílt számukra a lehetőség az önálló keresetre. Szükség is volt rá, mert a bátyjukat "mozgósították", a háború kezdetén. 1916-ban tűnt el az orosz fronton.
A lányok kezdetben nagyon féltek a nagyvárostól. Öregmama szigorúan megkövetelte tőlük, hogy ne hagyják el vidéki szokásaikat: elől keresztbe tett, hátul megkötött nagykendőbe kellett járniuk, ami miatt leszólították őket a kalauzok, utánuk sziszegtek a katonák. Csak lesütött szemmel jártak az utcán, a kirakatok előtt nem mertek megállni. Eleinte megszólalni is alig mertek, mert nem ismerték a városi megszólításokat: sem a "kisasszonyt", sem a "nagyságát", sem az "urat". Náluk "nénémasszony, bátyámuram, néném, bátyám" megszólítás járta. Tájszólásukat is szégyellték.Minden vasárnap templomba mentek. Kétszer is: délelőtt csak a lányok, délután hármasban "kedvesanyjukkal". Az omnibuszra nem mertek felszállni, gyalog jártak az Andrássy útra a varrószalonba.
Kedvesanyjuk megengedte, hogy az első fizetésükből vegyenek maguknak egy-egy pár kivágott, magas sarkú cipőt, sőt később még kalapot is hordhattak. Lassan abba is beletörődött, hogy a nagykendő helyett kabátba járjanak az időközben felnőtt lányok. De mindig meg kellett mondaniuk, hova mennek és este 9 órára otthon kellett lenniük.


A háború végén már postáskisasszonyként dolgoztak. Zsuzsti nagymama a telefonközpontba került, ez volt életének egyik legboldogabb korszaka. És persze szerelmes lett, rövidesen férjhez is ment nagypapához, akivel új életet kezdett és egy hosszú életen át együtt maradt.

Öregmama Boró lányával együtt folytatta küzdelmes életét.

2009. december 2., szerda

A FIATAL ÖZVEGY

Dédanyám -mi jászkisériesen Öregmamának hívtuk, gyermekei Kedvesanyámnak szólították- 16 évesen ment férjhez a korán elárvult Szerémi Andráshoz, aki akkor 23 éves volt, így nagykorúvá vált és megkaphatta a szüleitől ráhagyott 25 hold földet.
Igen jó férje volt Öregmamának, Gőz Juliannának. Kényeztette, igyekezett mindent megadni neki, elnézte fiatal szeszélyeit, ügyetlenkedéseit.
6 gyermekük született, de ezek közül kettő még 2 éves kora előtt meghalt. Mind a kettőt Boriskának hívták. Az utánuk született kislányt ugyancsak Boriskának keresztelték, ő 85 évet élt.
Nagymama, Zsuzsanna volt a legkisebb gyermek. Alig volt féléves, amikor édesapja tüdőbajt kapott és meghalt.
Öregmama 16 évi házasság után, 31 évesen özvegyen maradt négy gyermekkel.


A férje gyógyíttatására 8 hold földet el kellett adnia, de a megmaradt 12 holddal sem tudott megbirkózni. Bátyja és sógora elvállalták a szántást, vetést, aratást, de ennek fejében szinte minden gazdasági eszközt elvittek tőle. Sőt, azt is elvárták, hogy saját kapás növényei mellett az övékét is ő művelje az idősebb, 14 és 12 éves gyermekeivel.
Később megpróbálkozott azzal is, hogy magához vette nővére fiát, így a két kamasz fiúgyermekkel küszködött a földdel.  A legidősebbet, Juliska lányát, 16 éves korában férjhez adta.
A fiúk azonban hamarosan "legénykedni" kezdtek. Kocsmai hiteleik kifizetésére egy-egy zsák kukoricát, korpát tűntettek el a padlásról. Az éjszakába nyúló mulatozások után reggelente nem lehetett lelket verni beléjük, Öregmamának kellett az istállót is rendbetennie, az állatokat ellátnia. A fiúk imádták a lovakat, túletették azokat, aztán jártatás címén télen csengős szánon száguldoztak órákon át a község utcáin, rémületben tartva az özvegyet.
Ez így nem mehetett tovább!
Elhatározta, hogy kiadja a földet feles művelésre, a fiát lakatosinasnak adja, ő pedig kitanulja a bábaságot. A két kisebbik lány gondozását erre az időre elvállalta Juliska lánya, aki ekkor várta az első gyermekét.
Amikor már mindent elrendezett, Juliska meghalt a gyermekszülésben.
Öregmama kis híján eszét vesztette a fájdalomtól. A tanulásról, a bábaságról többé szó sem lehetett.
De aztán újra kiegyenesedett és még keményebben, még erősebben, még akaratosabban kezdett új életet.
Otthagyta Jászkisért és megmaradt gyermekeivel Pestre költözött.