BORÓ DOLGOZNI KEZDETT

Juliska lánya halála után Öregmama úgy döntött, hogy két kisebb lányával Pestre jön, ahol a fia dolgozott. Úgy godolta, hogy a megmaradt kevéske földből lesz annyi jövedelmük, ami elég lesz a megélhetésükre. András kibérelt egy építőanyagtelepen lévő kis házat (valószínűleg a telepőr lakhatott benne előzően), oda költöztek. Falusias környezet volt akkor Angyalföld, a telepen kutyát, csirkéket tartottak.

De a föld bérletéből ( Öregmama bérbeadta) éppen csak az adót tudták kifizetni,a megélhetésre nem futotta. Öregmama világéletében a maga gazdája volt, a városi emberektől is félt, szóba sem jöhetett, hogy gyárba menjen dolgozni MÁSOKNAK!!! Zacskóragasztást vállalt, amit otthon is lehetett végezni. Ebben a kicsik is segítettek.

Boró 12 éves volt, 5 elemit végzett, de jól tudott olvasni, mert a Nagymamája még Jászkiséren gyakran olvastatott fel magának. Ennek a tudásnak a birtokában sikerült elhelyezkednie egy házaspárhoz a Városliget szélén. Délelőtt a szakácsnénak kellett segítenie a konyhán, de a tüzelőt is neki kellett felhordania, ami a gyönge gerincével bizony nehezen ment. Délután felolvasott az asszonynak. Teljes ellátást kapott és havi 10 korona munkabért. A cipekedéstől egyszer eleredt az orra vére, alig bírták elállítani. Ettől megijedtek és elküldték.

Ezután egy tollgyárba ment dolgozni. A toll csöves részét kellett megtisztítani, mert azt tették a cigarettaszipkába. Száz darabért 50 fillért fizettek. Ügyesen dolgozott, egyszer azonban észrevette, hogy két munkatársnője kicserélte az általa szépen megtisztított tollszárakat rosszul tisztított csomagra. Hiába védekezett, levontak a béréből.

András szorgalmasan tanult is a munkája mellett, többféle gépkezelői vizsgát is letett, így kezdett jobban keresni. Úgy gondolta, hogy a kishúgait varrónőnek taníttatja ki. Gyárba be nem merték volna tenni a lábukat, így egy kis szalonba mentek tanulni nagymamával. Egy özvegyasszony volt a tulajdonos, a lányai is varrónők voltak. Két év alatt tanulták ki a szakmát, ez alatt az idő alatt semmiféle fizetést nem kaptak.

Boró szabadult fel előbb, s már az első héten 5 koronát keresett. Boldogan vitte haza. Öregmama még tett hozzá 2 koronát, és mind a kettőjüknek vett egy igazi, városi, magassarkú kivágott cipőt. Később édesanyjukat sikerült rávenni arra is, hogy egy-egy kalapot kapjanak, mert a kendős lányokat leszólították a kalauzok és a katonák. Lassan városi lányok lettek.

Közben kitört az I. világháború. A műhely ablakából nézték a diákok fáklyás felvonulást a háború mellett."Vesszen Szerbia" - kiabálták.Kiragasztották a bevonulási parancsokat, s másnap már András is bevonult. (Ott is veszett az orosz fronton 1916-ban).

A két kislány kitanulta ugyan a varrónöi szakmát, de szabósegédként nem tudtak elhelyezkedni, mert a szalon tulajdonosa iparigazolvány nélkül dolgozott, nem tudott érvényes bizonyítványt adni.. Katonasapkákra varrtak jelvényeket, meg kötényeket ki tudja kiknek.  Ehhez nem kellett tudni a szakmát, csak a gépet kellett hajtani. Öregmama katonaingeket varrt. Napközben a lányok egy kis sámlin valamelyik bolt előtt ültek, ott várták, hogy valamilyen élelmiszert osszanak. Éjszaka Öregmama strázsált.

Több helyen is próbáltak munkát vállalni, de sokszor becsapták őket. Vagy ki sem adták a fizetségüket, vagy 3 heti munkáért csak 1 hetet fizettek. Nemegyszer Öregmama harcolta ki a bérüket.

1917-ben elhatározták, hogy befejezik a tanulásukat. Munka mellett 1 év alatt végezték el a 4 polgárit, nagyon szorgalmasak voltak.

Még meg sem kapták a bizonyítványt, amikor segédszolgálatra rendelték őket a postára. Nagymama egyenesen a Teréz-központi központba került telefonoskisasszonynak. Sokat mesélt erről, imádta ezt a munkát. De ez is csak 1 évig tartott.

Időközben felnőtté és városi lánnyá vált a két kislány, akik már támaszai lehettek édesanyjuknak.

BORÓ BALESETE

Borót (Nagymama nővérét) kisgyerekkorában érte az a baleset, amely az egész életét befolyásolta. Önéletírásának egyik fogalmazványában írta le, hogyan is történt valójában. Ha jól számolom, 1901-ben lehetett. Boró születését megelőzően már született két kislánya Öregmamának, de ők 1-2 éves korukban meghaltak. Mind a kettőt Boriskának keresztelték. A harmadik Boriska volt Boró. Képzelhető, mennyi aggodalmon ment keresztül az édesanyja!

"Szép nagy házunk volt, hatalmas nagy kerttel. Mi gyerekek úgy éltünk ott, mint a mesében. Sok gyümölcs volt, hatalmas szérü. Ezt később nem használták, hanem lóherével bevetették. Ez volt a mi birodalmunk. Tele volt a kert virággal. Itt játszottunk naphosszat. Nagyon kedves emlékek fűződnek hozzá.

Azon a nyáron, amikor anyám a két fiúval gazdálkodott, én öt éves voltam. Hordták be a gabonát a csépléshez, nyomtatáshoz. Egy szakaszt felhúztak, asztagot raktak és betetejezték, majd mellé rakták a második szakaszt.

Sok pajtásunk, rokongyerek volt akkor nálunk. Létrán felmásztunk a megkezdett asztagra. A létra csak úgy hevenyén volt odatéve, s amikor felmásztunk rá, ledőlt. Én a felső fokán álltam, egy pajtásom az alsón. Amikor a létra eldőlt, és a szérüre esetem, a létra rám. Eltört a karom és kificamodott a gerincem.

Volt a faluban egy javasasszony-féle, nővérem elvitt hozzá. Ájult voltam. Amikor a javasasszony hozzám nyúlt, a nagy fájdalomtól magamhoz tértem és üvöltöttem, mint akit nyúznak. Anyám a határban volt, érte mentek és már messziről hallotta, hogy ordítok. Az asszony megállapította, hogy nem ficamról van szó, mint hitték, hanem törésről.

Orvoshoz vittek. A karomat gipszbe tette, de eszébe sem jutott megnézni, történt-e még valami bajom. Egy év múlva iskolába irattak, akkor tűnt fel, hogy nagyon nehezemre esik a járás. Az iskola nem volt messze, mégis sokszor leültem útközben. Anyám észrevette ezt, s mikor látta, hogy leülök, otthagyta a házat, bezárta a kaput, ahátára vett és úgy vitt tovább.

Másik orvoshoz is vitt, aki kijelentette, hogy hátgerinc sorvadásom van és rövid időn belül el fogok pusztulni.Orvosság erre a betegségre nincs, de meg lehet próbálni egy-két fürdőt, habár sokat nem várhatunk ettől sem. Anyám elvitt Jászberénybe, ott volt fürdő. Anyám tudatlan volt, de mindent megtett, amit az orvos rendelt. Később állapították meg, hogy a törés következtében az egyik csigolya elcsúszott, és amíg ez el nem helyezkedett, a járás iszonyú fájdalommal járt. Ezen természetesen a fürdő nem segíthetett."

A gerinc-csigolya évek múlva ágyazódott be, addig Boró nehezen tudott menni, az iskolatáskáját is a huga vitte. A fájdalmak lassan elmúltak, de a gerince valahogy megrövidült, a felsőteste kissé előre dőlt, a tartása bizony egy kicsit nyomorék maradt. Igyekezett nem foglalkozni ezzel, de talán ezért lett olyan együttérző a mások bajaival, ezért lett olyan harcos híve a munkásság mozgalmainak.

ANYÁM SZERELME ÉS HÁZASSÁGA

Amikor anyám már idős és beteg volt, megkértem, írja le az élete történetét. Hosszú viaskodás után 2 oldalban foglalta össze az "önéletrajzát". Nehéz kiolvasni a kusza sorokat, elnagyolt betűket, de olyan dolgokról is írt, amikről nem beszélt addig nekünk.

"Akkor indult be a Textiliskola és a Boriska néni (Boró) eljött értem Tápióbicskére (akkor ott laktak), mondván hogy mégis tanuljak valami szakmát. Úgy láttam, hogy jobb lesz nekem a (?)...Akkor megint a nagymamához kerültem (Öregmama, Gőz Julianna), ott jártam 3 évig, addig tartott az iskola. El is végeztem kitűnően.Aztán amikor anyuék visszaköltöztek Pestre, újra hazavittek, dolgozni már ismét Csillaghegyről jártam.

Első munkahelyem a Rákospalotai kötöttárugyár volt, ott nagyon szerettem dolgozni. ..Biciklivel jártam, sokszor motor húzott. A motor egy kollegámé volt, Gerő Pistáé, aki szintén a szigetre járt dolgozni. Összehaverkodtunk, evezni is ő tanított meg, a szakmát is tőle tanultam. Ő Csehben végzett technikumot. Jó szakember volt. Ő volt az első szerelmem is.

...Pista zsidó volt, de én nem bántam, jól megértettük egymást. Soha senki nem értett meg úgy, mint ő. A férjem sem. Féltékeny is lett rá.

Így lettem 24 éves. Anyámék mindenáron férjhez akarta adni, ők keresték a férjemet is, én meg - gondoltam, legyen. Hozzámentem, pedig Pistát szerettem. Később megtudta, de akkor már a felesége voltam. Azért nem bántam meg, mert jó férjem volt. 3 lányt szültem neki... Főzni anyu nem nagyon tudott, meg nem is szeretett. Nem is tanultam meg főzni, csak már asszonykoromban, azt is a férjemtől. De apu azt mondtaakkor már jobban főzök, mint a nagymama. Pedig ők a férjemet nem szerették. Csak aztán a gyerekek miatt megbarátkoztak vele.

Pistát azért nem felejtettem el, bár nagyon messze kerültünk egymástól. Ő Buenos Airesbe költözött, de az édesanyjával 1956-ig tartottam a kapcsolatot. Akkor már Pista is nős volt. Egy ausztrál nőt vett feleségül, akinek szintén volt egy kötödéje. Azt is áttelepítették Buenos Airesbe. Azóta már ez is felbomlott. Amióta a  szüleit, a bátyját és családját is kivitette, semmit sem tudok róla."

(Úgy sejtem -bár erről soha nem beszéltek a családban - nagymamáék éppen a Pista miatt akarták sürgősen férjhezadni anyámat. Az 1930-as évek végén, a zsidóüldözések idején nem volt ajánlatos egy zsidó fiúhoz hozzámenni. Nem tudom, Pista mikor vándorolt ki, az is lehet, hogy anyám utána bánkódott, ezért adták gyorsan férjhez. Az biztos, hogy mi gyerekek ebből semmit nem éreztünk, a szüleinket soha nem hallottuk veszekedni és nagy szeretettel gondoskodtak rólunk.)

A KÖZÖS ÉLET KEZDETE

Diákok voltunk még, amikor megismerkedtünk a férjemmel.

 Egy éve dolgozott, amikor összeházasodtunk. Én éppen 20 éves voltam, ő 25.

 Én akkor végeztem el az I. évet az egyetemen. Régi vágyam volt, hogy magyar szakon tanulhassak, boldogan éltem a diákéletet. Nem változott ez azzal sem, hogy férjhez mentem.

 Apám konzervatív ember volt, véleménye szerint ha valaki megnősül, tartsa el a feleségét.

Mondhatni a férjem taníttatott ki. Segítségül, útravalóul azt kaptuk a szüleimtől, hogy a lakás egyik szobáját -ahol egyébként addig albérlő lakott- a rendelkezésünkre bocsájtották, annyi lakbérért, amennyit az addigi albérlő fizetett. Az ösztöndíjam mellett mindenféle alkalmi munkát vállaltam: voltam üzemi könyvtáros, felméréseket végeztem a rádió Közvéleménykutató Osztályának, még tanítványokat is vállaltam, így egész szépen megéltünk.

A lányom megszületéséig úgy éltünk, mint a diákok. A férjem beiratkozott esti tagozatra a Műszaki Egyetem Gyengeáramú karára (egyébként gépészmérnökként végzett), én esténként az Egyetemi Színpadon töltöttem az időmet, s amíg a színjátszókkal (Universitas Együttes) próbáltam, ő a filmklubba járt. Időnként összefutottunk és együtt néztünk meg egy-egy filmet vagy előadást az Egyetemi  Színpadon.

A szobánkat az otthonról vagy a nagymamáéktól kapott (kiselejtezett) bútorokkal rendeztük be, dohányzóasztalt és könyvespolcot a férjem készített.

A könyvespolcunknak kivételesen nagy sikere volt! A szoba egyik falát vastartókkal szerelte fel, a polcokat pedig seprűnyélből készítette. Folyamatosan készültek a polcok, amikor volt egy kis pénzünk, vettünk 6 seprűnyelet. A születésnapomra is azt kértem ajándékul. Apám eleinte nem tudta mire vélni a dolgot.

Mivel a barátaink nagyrésze kollégiumban, vagy albérletben lakott, szívesen jöttek hozzánk, így rendszeresen társaságban éltünk és nagy művészeti, filozófiai vitákat folytattunk, néha reggelig capitaiztunk, sőt még bridzselni is tanultunk.

Egyszer a csoporttársaimmal Lengyelországba mentünk autóstoppal és az ottani diákok nagyon szívesek voltak velünk, ezután rendszeresen jöttek hozzánk ingyenszállásra. Előfordult, hogy hatan is aludtak nálunk hálózsákokban.

IV. éves voltam az egyetemen, amikor olthatatlan vágy támadt bennem egy gyermek iránt. A szüleimmel közös lakásunk már nagyon lepusztult állapotban volt (nekik sem volt pénzük a tatarozásra), ezért anyám kigondolta, hogy válasszuk ketté a lakást, erre adnak kölcsönt. Mivel azonban induló tőkénk sem volt, háromfelé választottuk, egy garzonnyi részt eladtunk belőle, erre vettük fel a kölcsönt. Mire a lányom megszületett, készen is lettünk az építkezéssel, önálló lakásban fogadtuk az újszülöttet.

Sok zsíroskenyeret megettünk, mégis azt hiszem, ez volt életünk legszebb három éve.

ICA NÉNI KARRIERJE

Ica néni, a cselédből lett szövőlány az induló szocialista rendszer ideális kádere lett.

Beléptették az MSZP-be és gyorstalpaló vezetőképzésre iskolázták be. Néhány évig működött akkor egy 3 éves "főiskola", amelynek a Belkereskedelmi szakára vezényelték.

Nem ment könnyen a tanulás az esti polgári iskola tudásanyagával, de Ica néni nagyon szorgalmas volt, elvégezte a belkereskedelmi szakot.

Ezután a Csepel Művekhez helyezték el, ahol a gyár összes konyhájának (sok volt belőle!) az igazgatója lett. Minthogy a konyha területén otthonosan mozgott, hamar elsajátította a tömegétkeztetés normáit, feltételeit is. Nehéz volt akkor megfelelő ellátást biztosítani, mert bizony nagyon hiányos volt az "alapanyag ellátás"! Ez volt ugyanis a beszolgáltatások kegyetlen időszaka. De Ica néni mindenáron megfelelő étkeztetést akart adni a munkásoknak! Sokat kellett vitatkoznia, kilincselnie ezért. A konyhák személyzetével is meggyűlt a baja, mert -mi tagadás- ők úgy oldották meg a gondjaikat, hogy vitték a konyháról, amit csak lehetett. Ica néni soha egy szem krumplit se vitt haza, pedig megtehette volna. Gondolom, ki is nevették a háta mögött.

Azután egy volt kolleganője bevitte maga mellé a központba párttitkárnak. Nem független párttitkár lett, hanem az ellenőrzési osztályon dolgozott, járta az országot, s e mellett látta el a párttitkári teendőket. És nagyon szenvedett! Nem értett ő sem az ideológiához, sem a szép szavakhoz, egyenesen irtózott a nyivános szerepléstől. Mégis fegyelmezetten csinálta évekig.

Közben férjhez ment egy autóbusz-szerelőhöz, ezért segítséget kért, hogy önálló lakáshoz juthasson. Mint kiemelt káder, kapott egy folyosóról nyíló szobát, amelyben sem konyha, sem fürdőszoba, sem WC nem volt. (Többször is meglátogattam itt. Arra nem emlékszem, hogyan oldották meg a mosakodást -mert megoldották!- de arra igen. hogy egy kétlapos villanyrezsón főzött és  WC-re a folyosó végén kellett menni).

Keveset tartózkodott otthon, mert vagy vidékre ment, vagy értekezletre, vagy fejtágításra, de igyekezett mindent megteremteni a férjének. Vettek egy nagy Pannónia motorkerékpárt, hétvégeken azzal járták az országot. Később, már a 70-es években, hozzájutottak egy másfél szobás lakótelepi lakáshoz. Nagy boldogság volt! De már későn volt ahhoz, hogy gyerekük lehessen.

Amikor már végképp nem bírta a sttresszt, kérte, helyezzék el egy nyugodtabb munkahelyre. Megkapta a Belügyminisztérium konyhájának vezetését, amit a rengeteg ellenőrzés ellenére szívesen csinált. Akkor már a beszerzés is könnyebb volt, különösen a  minisztériumi elvtársak számára, de a konyhai dolgozók nem változtak. Naponta 4 féle menüt kellett összeállítani és elkészíttetnie, ez sem volt könnyű, de ehhez legalább értett. Gyakran kellett fogadásokra és egyéb alkalmakra elegáns hidegtálakat, különleges menüket készíteni. Ehhez is értett, bár sok plusszmunkával járt, de ezt szívesen vállalta, persze ha időben szóltak és nem az utolsó pillanatban kellett kapkodnia.

A sok idegeskedés azonban megviselte a szervezetét. Egy ártatlan füldugulás miatt ment orvoshoz, aki elképedve vette észre a nyakán a jól kifejlett daganatot. Kivették a pajzsmirigyét (nem volt rosszindulatú a daganat!) és még 55 éves kora előtt leszázalékolták. (akkor ez volt a nyugdíjkorhatár a nőknek!!!)

Azután Leányfalun vettek egy kis telket, építettek rá egy házikót és -amikor a férje is nyugdíjba ment-tavasztól őszig ott igyekeztek mindent megtermelni a maguk számára. Ica néni hetenként hazajárt a lakásukba, megnézni rendben van-e minden, meglocsolta a virágait és visszabuszozott. Így csinálta a férje halála után is, egészen 86 éves koráig. Most, 88 évesen már nyárra kiköltözik nem utazgat haza és a kerti munkákhoz is segítséget vesz igénybe. Egyébiránt mindenben ellátja magát, a kertben is megcsinálja az apróbb munkákat.

Visszatekintve úgy látja, boldog és gazdag élet van mögötte, hasznosan töltötte az élettől kapott idejét. Nem vár el senkitől semmit, nem haragszik senkire, nem gyűlöl senkit. Köszöni, jól van.

ICA NÉNI ÉS A HALESZI ROKONOK

Ő a legidősebb élő rokonunk.

Nemrég ünnepelte a 88. születésnapját. A járás már nehezére esik, de tökéletesen ellátja magát, még a leányfalui telket is megműveli egy kis segítséggel. Minden érdekli, jó a kedélye és remekül el lehet vele beszélgetni mindenről. Nehéz élete volt, de nem haragszik senkire, nem okol senkit, nem ismeri a gyűlölködést. Még mindig azon igyekszik, hogy "hasznossá tegye magát", segítsen valakinek, akinek erre szüksége van. Mindígis ilyen volt.

Az édesanyját éppen úgy hívták, mint a mi Öregmamánkat: Gőz Julianna. Öregmama Péter bátyjának a lánya volt, 93 évet élt.

Gőz Péterék még az 1900-as évek elején elköltöztek Jászkisérről a Haleszba, a család csak úgy hívta őket: a haleszi rokonok. Ilyen nevű település azonban nincs a térképen. Amikor ott szőlőtermeléshez földet osztottak és gazdákat telepítettek, akkor sem volt neve. A kisériek óvták az oda készülő rokonokat:

-Nem terem az a föld semmit, meglátjátok, nem lesz ott szőlő egy szem sem!

-Ha lesz lesz, ha nem lesz hát nem lesz! Mi megyünk! - válaszolták az elszánt áttelepülők.

Így lett a település (csúf)neve Halesz. Később, amikor mégiscsak termett szőlő és a gazdák is tartósan megtelepedtek Tápiószőlősnek nevezték el a helyet. Ez már rajta van a térképen is.

Az ifjabbik Gőz Julianna egy Sopronból odaszármazott asztaloshoz ment feleségül és Nagykátára költöztek. Jó ember volt a férje, de nagyon szeretett mulatni. Ha pénzhez jutott, két napig mindenki a vendége volt a kocsmában. Ezért aztán nagyon szegényen éltek. Öt gyermekük született, akiket főleg a napszámba járó édesanyjuk tartott el.

Ica néni volt a legidősebb. Már 9 évesen gyakran ő főzte meg az ebédet sámlin állva a tűzhely mellett. A kötelező 6 elemi elvégzése után azonnal dolgozni kezdett. Eleinte a vasútnál szedte a gyomot a sinek közül a hasonló gyerekekkel együtt. Amint egy kicsit nagyobb lett, a helybéli kastélyszállóban alkalmazták szobalánynak, később jobb módú családoknál cselédeskedett. 19 évesen Pestre jött, mert itt több lehetőséget látott.

Amikor én megszülettem, hozzánk szegődött, anyámnak a szülés után 3 hónappal már dolgoznia kellett, így Ica néni gondozott és egyben elláta a család háztartását is. Ha sok dolga volt és nem ért rá velem foglalkozni, a zongora elé tolta a járókat, én meg nagy élvezettel vertem a billentyűket. Akkor tudta, hogy velem minden rendben van.

Budapest bombázásakor az édesapja feljött érte, hogy hazavigye, de ő csak úgy ment, ha engem is vihet. Apja egy lepedőbe kötve gyalog vitt Nagykátára. Majdnem egy évig ott voltam náluk. A szüleim hétvégeken biciklivel jöttek látogatni, mert a vonat nem közlekedett.

A háború végén visszajöttünk Pestre, de akkor Ica néninek már más tervei voltak. Saját életét akarta élni, ezért elhelyezkedett egy textilgyárba szövőnőnek.

És ezzel megindult a "karrierje".

A HÁROM TESTVÉR

A háború végén, 1944-ben maradtak árván.

A legidősebb, Ilonka már csaknem felnőtt volt, 18 éves, őt a nagymama vette gondozásba az "öregtanyán". Ilonka azonban már a városi élethez szokott, hiszen édesanyjukkal (Ilka mamával) előzőleg évekig Csepelen éltek, és ott ő már önálló kereső volt. Nehezen bírta a nagycsalád gyámkodását, rövidesen férjhez ment.

Két öccsét az édesanyjuk fiútestvérei között "osztották" el.

Lajos, aki akkor 11 éves volt, a legidősebb nagybácsihoz került. A kamaszodó fiú segítsége jól jött a gazdaságban. Lajos nem szerette a várost, ragaszkodott a földhöz, a tanyához.

Jóska, a legkisebb gyerek 5 éves volt. Őt a legfiatalabb testvér vette magához, akinek nem volt gyermeke, a felesége tüdőbeteg volt, hamarosan meghalt. Néhány évig ketten éltek a tanyán a kisgyerekkel, akinek már akkor is segítenie kellett az állatok ellátásában. Az állatokkal aludt az istállóban. Volt egy kedves kisborjúja, az melegítette éjszakánként. Később a nagybácsi újra megnősült, saját gyermekei születtek, az unokaöccs sorsa cselédsors lett.

A három testvér regénybeillő életútja  tipikus példája az utóbbi 70 év történelmi és társadalmi lehetőségeinek.

Ilonka néhány év múlva elvált, egyedül nevelte a kislányát, majd újra férjhez ment egy "jó családból való" mérnökhöz. Úriasszony lett,de ez a házassága is csődbement, s ekkor Németországba disszidált. Ekkorra már elvégezte a technikumot, titkárnőből külkereskedővé vált. Bár kiválóan ismerte a német nyelvet, nehezen boldogult Németországban, mégis ő lett a család "jómódú nyugati" nagynénije.

Lajos megnősült, saját tanyáján és örökölt földjén gazdálkodott, ő művelte az öccse földrészét is, amíg el nem vette tőle az állam a földeket. Ezután a tsz-ben dolgozott, elvégezte a 8 általánost és traktoros lett. A tanyáján bikákat tartott, ebből lett annyi pénze, hogy beköltözhetett a családjával a városba.

Jóska a nővére segítségével megszökött a nagybátyjától, hallani sem akart sokáig sem a földről, sem a tanyasi életről. Állami gondozottként elvégezte az egyetemet, kiváló állást kapott egy kutató intézetben és néhány évig kiküldöttként a Szovjetúnióban dolgozott.

Lajos nem utazott sem nyugatra, sem a Szovjetunióba. Ő őrízte a földet, ő jelentette a másik két testvérnek az otthont. Ha hazajöttek külföldről, hozzá mentek az otthoni levegő, az otthoni ízek, az otthoni nyelv felidézésére. Mert valójában soha nem tudtak igazán elszakadni onnan.

Örökségeim3- Hámán Kató gyűrűje

Egy kövekkel kirakott aranygyűrűt örököltem Hámán Katótól.

Valamikor az iskolai és mozgalmi helyiségek falán gyakran függött Hámán Kató képe, a magyar kommunista munkásmozgalom élvonalbeli képviselőjére való emlékezés jegyében. Amikor tanítani kezdtem, a tantermünk faláról is ő nézett rám éppen szemben a katedrával.

Mit mondjak? Nem volt egy "divatlap-hölgy".

De Boró nagynéném rajongott érte, amikor csak tehette ápolta az emlékét: írt és beszélt róla, sorra látogatta a Hámán Kató nevét viselő brigádokat, szervezeteket, sőt egyszer még egy róla elnevezett hajót is "felszentelt".

Még fiatal lányként ismerte meg az eszperantó mozgalomban.

Hámán Kató szervezte be a tapasztalatlan, vidékről a fővárosba került varrólányt az illegális kommunista mozgalomba. Eleinte nem árulta el neki, milyen feladatra szánták. Amikor az édesanyja Jászkiséren volt a nővérénél és a lakásban egyedül Boró lakott, náluk zajlottak a titkos megbeszélések. Leveleket, könyveket, röplapokat küldettek a címére Bécsből, amiket később el kellett juttatnia az elvtársakhoz.

Hogy Boró ekkor még mennyire tapasztalatlan volt, azt az is példázza, hogy egy természettudományos könyvet egy teljes évig tartogatott, mert nem tudta mit csináljon vele. Elhatározta, hogy megsemmisíti. Lapokra tépte és a tűzbe dobálta. A végén vette észre, hogy a könyv borítójában volt elrejtve a fontos pártutasítás. Amit nem adott át senkinek, mert nem tudott róla. De Hámán Kató nem haragudott.

- Látod, hibát követtünk el - mondta neki- mert nem kapcsoltunk téged senkihez.

Csodálta Hámán Katót azért is, mert öntudatos volt és remekül tudott érvelni a szakszervezetekben az elvei mellett. Ő ugyanis azzal volt megbízva, hogy a kommunista tanokat hintse el a legális szervezetekben és ilyen "sejteket" alakítson ki a kereteik között.

1934-ben a rákoscsabai szervezkedés miatt Boró lebukott, börtönbe került. Tettestársként elítélték Hámán Katót és a férjét, Tóth Györgyöt is. Ellenük nem volt konkrét vád, de mert visszaesők voltak, nyolc hónapi fogház büntetést kaptak. Hámán Kató négy hónapig egy cellában raboskodott Boróval, aki -bevallása szerint- sokat tanult tőle ezalatt az idő alatt. Azután máshová került és 1936-ban szabadult. Boró meglátogatta a János kórházban, ahol súlyos betegen feküdt, mert a börtönben kapott veréstől a mája megsérült.

Augusztusban meghalt. Temetésén némán demonstráltak a főváros szervezett munkásai, jelen volt Kéthly Anna és Koltói Anna is.

Borót sem kímélték meg a verésektől. Szabadulása után hónapokig alig tudott járni .Fürdőkúrával és röntgen-sugárral kigyógyították ugyan, de alig 50 éves korában elporladt a combcsontja, ezért az egyik lába rövidebb lett és attól kezdve csak bottal tudott járni. (Nem tudom, voltak-e fájdalmai, mert soha nem panaszkodott. Összeszorított fogakkal gyönyörű csipketerítőket horgolt a kórházban).

Hámán Kató halála után Boró még makacsabbul folytatta a mozgalmi munkát.

1942-ben férjhez ment Hámán Kató özvegy férjéhez: Tóth Györgyhöz. Mindketten magas kort értek meg.

Amikor a férje meghalt, Boró talált a hagyatékában 4 aranygyűrűt, amelyeket Hámán Katótól őrzött meg. Ezeket Boró anyámnak és lányainak ajándékozta.

Az egyik gyűrűt én kaptam. Rövid ideig viseltem, de egyszer lecsúszott az ujjamról, mert nagy volt egy kicsit nekem. Kétségbeesetten kerestem mindenütt, még a lefolyót is felbontattam érte, de csak egy év múlva találtam meg a szennyestartó alján. Ezután gondosan eltettem.

És most hiába keresem, nem találom.

A SZOCREÁL DIADALA

Az új Csepeli Munkásotthon első berendezett klubhelyisége az úgynevezett "reprezentációs szoba", egy hosszú, téglalap alakú helyiség volt. Bútorait iparművész tervezte, kényelmes szivakék fotelokklal, hosszúkás dohányzóasztalokkal, sötétkék függönyökkel és szőnyegekkel tette hangulatossá.

Az első rendezvények egyike egy hetes névadó ünnepség volt, azaz hét család gyermekei kaptak itt hivatalosan nevet keresztelő helyett.

Szép, színvonalas műsort állítottam össze (mindenre volt akkor pénz!), többek között meghívtam egy nagyon tehetséges zongoraművészt is. Nemcsak tehetséges, de pontos és megbízható embernek is bizonyult.

Az ünnepséget szombat délután tartottuk. A zongoraművész egy fél órával korábban érkezett, mert ki akarta próbálni a zongorát.

A zongorát!!!

Hát, bizony az egy emelettel feljebb volt, az énekkar próbatermében.

Szombat délután!!! Amikor csökkentett létszámban dolgoztunk!

Szerencsére az ott lévő fiatal kollegáim azonnal hadirendbe álltak, és mire az ünnepség elkezdődött, lehozták a zongorát, megúsztam a botrányt!

Azután egy szép tavaszi napon azt vettük észre, hogy a terem hátsó falán egy festő dolgozik. Freskót készített. Naponta néztük, hogyan halad, és egyre jobban megrémültünk. Valami rémes szocreál "alkotás" készült, abból is a gyöngébb fajtából.

A festmény alapszíne a hasmenéshez hasonlított, a közepét egy orosz tank uralta, amelyről operett ülésben orosz katonák kenyeret osztottak. A bal oldalán a régi Csepel, háttérben az öntöde metszetével és izzadó munkásokkal, előtte köveket dobáló tömeggel. De micsoda dobálás volt az! Majd kicsavarodott a tüntető nő keze! A jobb oldalon a háttérben az új lakótelep falát heggesztették!!!, előtte boldog május elsejei felvonulók, doboló úttörőkkel. Maga volt a borzalom! Csepel múltja, jelene és jövője - a megrendelés szerint.

A munkatársi értekezleten kifejtettük felháborodásunkat a terem tönkretétele miatt, de a szakszervezeti elvtársak nem fogadták el az érveinket. Kértük, hogy legalább egy függönyt tegyenek elé, amivel eltakarhatjuk ezt a förmedvényt a jobbízlésű közönség elől. Ezt is visszautasították, de mi nem nyugodtunk bele!

Művész-közönség találkozót szerveztünk, ahová festőket, kritikusokat, sőt olyan munkásembereket is meghívtunk, akiket a festő ráfestett a képre. És természetesen meghívtuk a megrendelő elvtárakat is.

 A zsúfolásig megtelt teremben hosszan elemezték a "mű" hibáit, művészietlenségét, az alakok aránytalanságát, a mozdulatok sutaságát ésatöbbit. Politikai "mondanivalójáról" bölcsen hallgattunk. Az egyre forrósodó hangulatot azzal zártuk le, hogy szólásra hívtuk a "művészt". Ő elmondta, hogy neki Munkácsy-díja van, hogy ő jelentős és megbecsült művész, aki jól ismeri a munkásságot, mert közöttük él. (A gyár alkalmazta az üzemi étkezdék falának szocialista kifestésére).  No, ez volt az a pont, amikor a képzőművészetben jártas, egyébként költő kollegánk, -akit könyörögve kértünk, hogy a saját érdekében ne szólaljon meg-, felállt és felháborodottan vágta a festő fejéhez:

-"Picasso se élt a galambdúcban, mégis kitűnő galambot tudott festeni!"

Az elvtársak ezt úgy értelmezték, hogy ő a munkásosztályt a galambdúchoz hasonlította.

Kirúgták. És jóideig másutt sem kaphatott ilyen jellegű munkát, mert bárhová jelentkezett, utánaszóltak, hogy "politikailag megbízhatatlan".

De ilyennek minősítettek valamennyiünket, akik egyetemet végeztünk. 4 év múlva már egyikünk sem dolgozott ott, szép lassan a gyárból kiemelt munkáskáderekre cseréltek bennünket.

Vajon mi lett a freskóval?..

DÉJAVU

Nem új jelenség ez a választási kabaré!

Herczeg Ferenc emlékiratait olvasom. A századfordulón népszerű író Tisza István feltétlen híve volt, egy ideig a konzervatív Szabadelvű Párt képviselőjeként működött. 1904-ben pártja megbukott, a Fejérváry-féle darabontkormány került hatalomra.

Erről az időszakról írja Herczeg Ferenc:

" A Szabadelvű Párt megbukott. Az országban olyan örömrivalgással fogadták ezt a fordulatot, mint egykor talán Budavár fölszabadulását a török járom alól. Nem tréfálok: voltak tiszteletreméltó magyarok, akik könnyekben olvadtak fel a boldogító hír hallatára, hogy Tisza István kisebbségben maradt. Mert most már nincs semmi baja a magyarnak.

Valami nagyszerű hazafi-optimizmus dagasztotta a kebleket, sok ember komolyan meg volt róla győződve. hogy fölvirradt Magyarország aranykora. A nemzet nagyságának és boldogságának megvalósításához tudvalevően nem kell egyéb, csak többségi határozat, a többség pedig immár megvan. Magyarországon mindig megvolt a hajlandóság, hogy a törvényt többre tartsák az életnél. Azt hiszem, ma is vannak politikusok, akik a szociális reformokat "jó törvényektől" várják, de nem kérdik, megvan-e a hozzá való vagyonos társadalom. Ebben a hazafias mámorban sok volt a gyerekes értetlenség, de volt benne lendület és szépség is.

Abban azonban nem találtam semmi szépséget, hogy országszerte rendszeres embervadászat indult meg Tisza hívei ellen, akiket egyszerűen hazaárulóknak minősítettek. Megint egyszer nyilvánvaló lett, hogy a magyar ember senkit nem tud olyan jóízűen gyűlölni és irtani, mint a saját fajtáját...

(Tisza István Ferenc József császárral)      

                                                                                   

                                                                            (Tisza István díszmagyarban)

Sok ízetlenség lett abból, hogy intellektus és erkölcs dolgában mélyen a középérték alatt álló emberek úgy kezdtek viselkedni, mintha egy hazafias vámőrkülönítmény tagjai volnának... Ez különben minden radikális átalakulásnál így van: a tehetségtelenek eltúlozzák az időszerű jelszavakat, mert azt hiszik, ütött az ő órájuk. Mink, bukott Tisza-gárdisták, kitapasztaltuk akkoriban, a kitaszítottság milyen érzelmi körében élhetnek Amerikában a színes bőrűek. A lágyszívű fehér emberek undort és szánakozást, a kemények undort és megvetést éreztek irányunkban."

Hát most helyettesítsd be az aktuális szereplőket!

AZ ELSŐ MUNKAHELYEM

(Az olvasó munkás szobra )

Az egyetemen meglehetősen lenézett szak volt a népművelés, néhány évfolyam után hol megszüntették, hol ismét engedélyezték a nappali tagozaton való indítását.

Pedig egyáltalán nem volt könnyebb más szakoknál, csak sokkal többszínű volt, nem kapcsolódott egyetlen tudományághoz sem. Ezért aztán az oda járó hallgatók nagyon összetartottak, jól ismerték a többi évfolyamon tanulókat is.

Akkoriban mindenkinek el kellett végeznie egy tanári szakot is, hogy könnyebben el tudjon majd helyezkedni. Közülünk a legtöbben a magyar nyelv- és irodalom szakot választották, de volt néhány történész és valamilyen természettudomány szakos is. Én -mint azt már említettem- az irodalom szakot választottam.

A népművelés szakon sok olyasmit tanultunk, amivel a Bölcsészkaron mások nem foglalkoztak: biológiát, matematikát, esztétikát, színháztörténetet (Hont Ferenctől), csillagászatot (Kulin Györgytől), vallástörténetet (Hahn Istvántól), művelődéstörténetet (Vekerdy Lászlótól) , sőt még az akkor tiltott szociológiát is. Néha úgy éreztük, nem sok közünk van mindehhez, de később kiderült, nem ártott, hogy valamit konyítottunk ilyesmikhez is.

Tanáraink arra is ügyeltek, hogy mindegyikünknek biztosítsanak munkahelyet. Engem például -mivel már akkor férjnél voltam - a Vasas Szakszervezethez küldtek gyakorlatra. Miután a különböző üzemek művelődési házai a szakszervezetek fenntartásában működtek, itt számos lehetőségem akadt népművelőként elhelyezkedni.

Végzősként már megszületett a lányom is, ezért a Vasasok különös gonddal választották ki az első munkahelyemet. A Csepeli Munkásotthonba helyeztek el.

A Munkásotthon 1916-ban                                   

         A Munkásotthon 1920-ban

                                                 

Csepelen már sz 1910-es években a szervezett munkások téglajegyeiből épült meg a kultúrház, amit ekkor munkásotthonnak neveztek.

Ezt a nevet az új rendszerben is megtarthatta az intézmény. Mindig élénk kultúrális élet folyt itt, remek színházterme volt, ahol amatőrök még operetteket is bemutattak. Persze ez a kultúrális élet akkor a legális politizálás színteréül is szolgált.

Az 1960-as évek végén a hajdani munkásotthonból reprezentatív kultúrházat alakítottak ki az akkor legkorszerűbb igények szerint: tágas, modern könyvtára, ízléses étterme, próbaterme,számos klubszobája volt, sőt még egy csillagvizsgáló kupolával is rendelkezett, amelyben az amatőr csillagászok legdrágább távcsöve üzemelt. Valamennyi munkatárs (úgy emlékszem hatan voltunk) külön dolgozószobát kapott.

Augusztus 1-én kezdtem el ott dolgozni, de a hivatalos megnyitó csak november 7-én volt. Nekünk kellett előkészíteni és megszervezni a nyitás utáni programokat.

Belépésem után kaptam egy csekket, azzal mentem kiválasztani és megrendelni a szobám berendezését. Úgy alakíthattam ki a saját szobámat, ahogyan akartam. Öröm volt benne dolgozni!

A munkatársaim is hozzám hasonlóan fiatalok voltak. Volt közöttük költő, grafikus, művészettörténész, filmes (moziüzemvezető). Magas szintű kultúrát akartunk terjeszteni mindannyian, megszállottan dolgoztunk és mindenben segítettük egymást. Öröm volt együtt lenni velük!

Az igazgatónknak ugyan csak politikai végzettsége volt, de nem akadályozott bennünket semmiben, hagyta, hogy tegyük a dolgunkat.

Sokat jártunk le az üzembe, ismerkedtünk a "munkásélettel". Ó, hányszor hallottuk később, hogy becsüljük meg magunkat, mert abból élünk, hogy az öntödében folyik a munkások hátán a víz! Én soha nem értettem, miért kell ennek így lennie, amikor már remek automatákat találtak fel a mérnökök. És miért vagyok én a hibás azért, hogy középkori módszerekkel dolgoznak?!

A hivatalos megnyitót maga Kádár János tartotta!

Az előző napon minden szobát alaposan átvizsgáltak, aztán hazaküldtek bennünket. Igaz, "politikai munkatáraknak" számítottunk, de nem voltunk sem elég megbízhatóak, sem elég rangosak ahhoz, hogy ott lehessünk a megnyitón, ahová szigorúan csak a protokoll vendégek léphettek be.

És az egykor a munkások téglajegyeiből épült munkásotthont kétsoros munkásőrkordon vette körül, hogy a csepeliek mégcsak be se láthassanak nekik épített új munkásotthon "fennkölt" ünnepségére!

JÓZSEF ATTILA

Holnap lesz a Költészet Napja, József Attila születésének évfordulója. (1904-ben született, mint az apám).

Egyetemi éveink alatt József Attila költészetének bűvöletében éltünk. Az előttünk járó költőnemzedék, Nagy László és társai fedezték fel benne azt a költőt, aki példa lehetett számukra. Nem az tehát, akit az iskolában tanítottak.

Én mindig rajongtam a versekért, de József Attila költészetét már az általános iskolában sikeresen megutáltatták velem.
Vizuális típus lévén, különösen riasztónak találtam a Mondd mit érlel című versét, annak is főleg azt a sorát,  hogy "szájíze mint a főzelék". De nem szerettem a Döntsd a tőkét sem. Mert ezeket tanultuk.

A gimnáziumba kerülve öntudatosan vallottam meg ezt az utálatomat az Irodalom szakkör vezetőjének, Molnár tanárúrnak. (A keresztnevét méltatlanul elfelejtettem). A tanárúr egyébként nem tanította a mi osztályunkat, de a szakkörben tudatosan irányította a figyelmünket a kortárs magyar irodalom felé.

József Attila-utálatomért nem korholt, mégcsak nem is magyarázott. Azt a feladatot adta, hogy elemezzem a költő első kötetének verseit. Ma is megvan az a kötetem, amelybe ceruzával írtam a "széljegyzeteimet".
És rájöttem, hogy ez a költő, még kiforratlanul ugyan, de az én érzéseimet, vágyaimat fogalmazza meg! Hogy a korai verseket a fény, a piros szín uralja, hogy szelíd és kedves, hogy játékos és szeretetreméltó. És akkor már kezdtem szeretni a többi versét is.
Ezt szerettem volna továbbadni később, előadóművészként is, amikor "Vidám és jó volt" címmel mutattam be rendhagyó irodalomórát. Mert még a 70-80-as években is azokat a verseket tanították, amelyek miatt én, a versrajongó is ellene fordultam.

És most idézem azt a versét, amely miatt igazán a szívembe zártam:

 CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,

meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja

megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én

szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,

hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

(A You Tubon meghallgatható Latinovits Zoltán előadásában)

KÖRÖZÖTT A SCOTLAND YARD

Sok vita és utánjárás után az Universitas Együttes kiutazhatott Franciaországba. Nyugatra!

Akkoriban szinte csodának számított, hogy a színjátszók részt vehettek a franciák által rendezett nemzetközi diák-színjátszó fesztiválon Nancy-ban. Hát még az, hogy Csokonai Özvegy Karnyóné-jával elhoztuk az első díjat!

(Sólyom Kati, Kristóf Tibor és Halász Péter a Karnyóné-ban)

A következő évben már nemcsak Nancyba kaptunk meghívást, hanem az angliai Birmingham-be is, ahová Hubay Miklós:Egy szerelem három éjszakája című darabját vittük.

Miután az útlevélkérelmek beadásakor még nem dőlt el, hogy Adamis Ancsa vagy én játszom az egyik szerepet, számomra is kértek mindkét országba útlevelet. Sajnos azonban a szerepet mégsem én kaptam meg, ezért Nancyból egyenesen haza kellett volna utaznom (többekkel együtt), ha…Ha nem disszidált volna az egyik fiú! De bizony kint maradt, és felszabadult egy hely az angliai csoportban. Mivel nekem volt érvényes vízumom, utazhattam tovább a csoporttal Angliába is.

Egy hétig Londonban voltunk, az ott élő magyaroknak adtunk irodalmi műsort, csak azután mentünk tovább Birmingham-be.

Pénteken este érkeztünk meg, a pályaudvaron vártak bennünket azok a diákok, családok, akik egy hétig vendégül láttak minket. Én egy fiatal szociológus tanárnőhöz kerültem, akinek a férje ír baptista lelkész volt. Félve kérdezték tőlem, hogy részt vehetek-e vasárnap délelőtt az istentiszteleten. Részt vettem. Csodálkoztak, hogy ebből semmi kellemetlenségem nem adódott. Gazdag programot csináltak a hét végére, elvittek többek között Stradtford-ba, Shakespeare szülővárosába is. Itt a vendéglátóim szép fehér kutyája (akinek előzőleg egy fél órát könyörögtem, hogy adja oda a szájából az egyetlen pár harisnyámat), beugrott a hídról a folyóba, amelyben szép fehér hattyúk úszkáltak. A hattyúk rossznéven vették a kutya birtokháborítását, ezért kis híján megölték a csőrükkel.

Hétfőn azonban már készülni kellett az előadásra. A megbeszélés szerint aznap reggel a pályaudvaron kellett találkoznunk, onnan pedig közösen mentünk volna a meghívó egyetemre, amelynek a menzájára már megkaptuk az ebédjegyeket, majd délután a színházba a próbára. Tiszta ügy!

Csakhogy én (a vasfüggöny mögül) azt hittem, hogy Birmingham olyan kisváros Londonhoz képest, mint Kecskemét Budapesthez képest. És ebből adódott a kavarodás!

      1. Birmingham-ben nem egy, hanem 4 pályaudvar van, és én egy másikra mentem,

      2. legalább 5 egyetem van, én mindet végigjártam, de menzajegyemet sehol sem fogadták el és a     csoportot sem találtam,

      3. több színház is van, sőt minden mozit is „theatre”-nak neveznek, és nem mondták meg, pontosan melyik színházban lesz a próba.

Elvesztem!

De én nem éreztem elveszettnek magam. Egész nap sétáltam a városban, még kiállítást is néztem, az sem zavart, hogy nem kaptam ebédet.

Hanem a próbát nem lehetett elmulasztani! A Városháza melletti aluljáróból felhívtam a vendéglátóimat,  mondják már meg, melyik színházba kell mennem.

A kedves fiatal tanárnő zokogva vette fel a telefont, mert már részletes leírást is kértek az öltözékemről, égen-földön keres a Scotland Yard, és magát hibáztatta, amiért nem vittek személyesen reggel a pályaudvarra, dehát dolgozniuk kellett. Hiába nyugtattam, hogy semmi baj nem történt velem, és a színházba is odatalálok, van térképem, csak mondja meg a színház nevét. De ő csak ismételgette, hogy el ne mozduljak a telefonfülkéből. Próbáltam elmagyarázni franciául, hogy itt nem találhatnak meg, mert „a föld alatt vagyok” (az aluljáró szót nem tanultuk az iskolában). Ő csak azt hajtogatta, hogy el ne mozduljak onnan. Hát nem mozdultam.

Rövidesen meg is jött értem vagy négy rendőr, meg a csoport teljes vezetősége, akik elvittek a próba színhelyére.(A színház nevét akkor sem tudtam meg, sőt máig sem tudom).

Kiderült, hogy a többiek szinte semmit nem láttak a városból, mert egész nap engem vártak, hátha odatalálok. No, nem a testi épségemért izgultak, hanem attól féltek, hogy én is disszidálok és akkor a csoportot többé nem engedik ki Nyugatra.

De nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben!

Hát emiatt körözött egész álló nap a rendőrség!

És annak ellenére, hogy számtalan rendőrrel beszéltem alig érthető angolsággal és kifejező mozdulatokkal, NEM TALÁLTAK MEG! (Úgy gondolom, hogy nem is akartak „kiadni”, maradhattam volna, ha akarok, de nem akartam).

 Erre az „üldözésre” máig büszke vagyok!

AZ EGYETEMI SZÍNPAD

Ma már tudom, hogy az Egyetemi Színpad történelmi jelentőségű volt az 1960-as években, amikor én egyetemre jártam.

Az én korosztályom még nem a diplomáért ment egyetemre, hanem azért, hogy magas szinten foglalkozhasson azzal, ami érdekelte. Akkor még naponta 6-8 óránk volt és szombatonként is volt tanítás. Sokféle speciálkollégiumra jelentkezhettünk, de még ezeken kívül is tartottak szabad előadásokat, amelyek nem tartoztak a beszámítható tantárgyak közé. Ilyen volt például Nemeskürty István előadássorozata a magyar filmtörténetről. Az esti előadásokon úgy megtelt a terem, hogy a földön is ültek.

Még nagyobb élményt jelentettek az Egyetemi Színpad előadásai. Mivel ezek "zártkörű"-eknek minősültek, -a "nyitás" jegyében- láthattuk a legjobb nyugati filmeket, hallgathattunk dzsessz zenét, találkozhattunk az éppen letiltott írókkal. Sokan vettünk részt az Egyetemi Színpad amatőr művészeti együtteseiben: az énekkarban, a tánckarban, a Surányi Ibolya által vezetett szavalókörben, az amatőr filmklubban vagy a színjátszó körben, amit akkor -Universitas Együttes néven- Ruszt József vezetett.

Nánay István, aki megírta az Egyetemi színpad történetét , Kelecsényi László nyomán "profán szentély"-ként jellemzi azt. Tarján Tamás emlékei szerint: "Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások és rendezvények története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kultúrális programnak álcázott randevúké. A vágyé, hogy ne csak a hátsó vagy oldakajtókon, jeggyel mehessünk be, hanem -"én ide tartozom"- jegy nélkül is, és legelöl várjon minket a művészbejáró-féle is, mivel a színészek, a fellépők a barátaink! Ha igaz, hogy a közönség maga is alakítja a produkciót, ez fokozottan igaz volt az Egyetemi Színpadon, ahol...még a helyhez, az egyetemhez, a művészgárdákhoz ne kötődő nézők is familiárisabb rokonszenvvel nézték és ítélték meg az átélt látottakat".

Én már elsőévesen az Universitas tagja lettem. Nagyon összetartó, nagyon egyetakaró társulat voltunk. Úgy éltünk együtt, mint a jó testvérek. Én a "kicsik" közé tartoztam, a meghatározó tagok akkor már több éve játszották a főszerepeket. Többen jónevű színészek lettek később. (Sólyom Kati, Fodor Tamás, Kristóf Tibor, Hetényi Pál, Jordán Tamás, Schütz Ila). Évi 6 bemutatót tartottunk, mint egy hivatásos színház. Pedig csak este 10 óra után próbálhattunk, amikor az egyéb műsorok végetértek. Többnyire akkor is ott voltunk a próbákon, ha éppen nem volt szerepünk, mert a próbák is felejthetetlen élményt jelentettek. És e mellett a többségünk jelesen vagy kiválóan végezte el az egyetemet, többek a szakterületük kiemelkedő képviselői lettek!

Pedig szegényen éltünk nagyon. A lyukasórákat többnyire a tanszéki könyvtárakban, vagy a Dunapart lépcsőin töltöttük, de tele voltunk ambícióval, meg akartuk változtatni a világot, de legalábbis a művészeti, irodalmi életet. Mi lett nagyratörő terveinkből?! Nem tudom pontosan, de úgy érzem, nem kell szégyenkeznünk. Megtettük, amit lehetett.

1991-ben bezárták a Pesti Barmabás utcában lévő Egyetemi Színpadot, elköltöztették onnan a Bölcsészkart, 1995 óta "ideiglenesen szünetel" a működése.

Nekünk, akik az 1960-as években voltunk részesei ennek a termékeny légkörnek, nemcsak a fiatalságunkat, hanem az egész életünket, gondolkodásunkat meghatározta.

NÁSZÚT RIMINIBEN

J. nem tartozott az udvarolós, szépeket mondó fajtához. Egyszer kértem, mondjon nekem valami szépet.

–„Holdsugár, csillagsugár. Elég?”- Ezzel aztán egy életre elintézte a „szépetmondást”! 

 Már vagy 4 éve jártunk együtt, amikor egy koraőszi dunaparti séta során, eképpen kérte meg a kezemet:

-„Hova megyünk nászútra?”

 Mit felelhettem volna erre, mint első éves irodalom szakos egyetemi hallgató, aki a versek és regények olvasásában lelte legnagyobb örömét?

 -”Velencébe”- vágtam rá gondolkodás nélkül, mert így olvastam valahol.

Akár azt is mondhattam volna, hogy a Holdra, mert az 1960-as évek elején Nyugatra utazni, kiváltképpen a katonaidejét még le nem töltött fiatalembernek, elképzelhetetlen volt.

Nem is gondoltam én komolyan, de konokul folytattuk a játékot.

Elmentünk útlevelet kérni.

Furcsán néztek ránk a hivatalnokok, de nem szóltak semmit, elfogadták a kérelmünket, amelyre azt is ráírattuk, hogy majd a jövő nyáron összeházasodunk és nászútra szeretnénk oda utazni.

Mondanom sem kell, hogy egy árva fillérünk sem volt ilyen célra, de hát a játék az játék, nem volt nagy a tét, mert úgyis tudtuk, hogy nem kaphatjuk meg a kiutazási engedélyt. Ezzel a témát le is zártuk.

Mígnem december 31-én meghozta a postás mindkettőnknek az utolsó piros útlevelet! Január 1-étől ugyanis már kék útleveleket adtak. Ekkoriban kezdődött a forradalom utáni megtorlásokat követő enyhülés. Talán ezért, talán egyéb meggondolásból, (sosem tudtuk meg, de nem is igen érdekelt minket), kiengedtek bennünket.

Nagy bajban voltunk! Komolyra fordult a felelőtlen játék!

Ha már ilyen érthetetlen szerencse ért bennünket, mindenképpen élnünk kellett a lehetőséggel. Vállaltam az egyetem mellett valamiféle könyvtárosi munkát, meg kérdezőbiztosi megbízást, a jövendőbelim pedig már végzett mérnökként hétvégeken vagont rakodott, mint egyetemista korában. Júliusra összegyűlt a pénzünk az utazásra.

Igenám, csakhogy valutaként mindössze 30 dollárnak megfelelő lírát lehetett beváltani és kivinni. Ezért az a csodálatos ötletem támadt, hogy kérek 100 dollárt egy Kanadába disszidált barátnőmtől, amit egyenesen a lefoglalt panzióba utaltatok, és majd itthon forintban megadom az itt élő nagypapájának. Ezt egy szép levélben meg is írtam neki, ő pedig pontosan teljesítette a kérésemet.

Eszembe se jutott, hogy ez a valutakiajánlás szigorúan büntetett tipikus esete!

 Akkoriban ugyanis tudvalevően elolvasták a külföldre küldött leveleket. Hogy úsztam meg az ezért járó börtönbüntetést, ma sem tudom. Lehet, hogy nem került be a szúrópróbába a levelem, lehet hogy elolvasta a hatóság, de valamiért nem akart foglalkozni vele, ki tudja?

Szigorú apám nem díjazta nagyszerű ötletünket.

 –„Ha nektek nagyzási mániátok van és nem éritek be a budai hegyekkel, akkor a nászajándéknak szánt pénzből inkább cipőt veszek a másik két gyerekemnek”- mondta haragosan, és meg is tartotta az ígéretét.

A nagymama nem volt ilyen szigorú, nehezen összegyűjtött pénzéből 10 000 forintot adott. Azon vettünk egy 8 mm-es filmkamerát, hogy megörökítsük az utazásunkat.

Közös életünket tehát mindennek ellenére Velencében, illetve az ahhoz közeli Riminiben kezdtük!

Odafelé az úton minden határnál nagy feltűnést keltettünk az akkor már egy féléve nem használatos piros útlevelünkkel, ami sok fejtörést okozhatott a határőröknek. Végül azonban mindenütt elfogadták.

Riminibe érkezésünk ugyancsak emlékezetes volt. A pályaudvar előtt számtalan taxi és konflis állt, amelyek a kért címre vitték az utasokat. Férjem, az egykor tanyasi parasztgyerek úgy gondolta, hogy megfelel nekünk a „lovaskocsi” is, ne költsünk taxira. Szép summáért kocsikáztunk el a panziónkig!

Riminiből utazgattunk a környező településekre, San Marinóba, majd átmentünk Firenzébe. Itt egy városszéli diákszállóban laktunk, én a második, a férjem a harmadik emeleten egy-egy 40 ágyas tanteremben. A lépcsőforduló széles ablakpárkányán fogyasztottuk el közösen az otthonról hozott májkonzerveket, aztán szakadatlanul jártuk a múzeumokat, templomokat, műemlékeket.

 És nagyon boldogok voltunk.

Firenzében többször is csatlakozott hozzánk egy középkorú férfi. Ott élő magyarnak mondta magát, és amikor megtudta, hogy a férjem mérnök, hosszan kapacitálta, maradjon Olaszországban, a Fiat cég örömmel alkalmazná, jó fizetéssel.

Mi azonban el sem tudtuk képzelni a kintmaradást, ami akkor azzal járt, hogy talán soha nem jöhetünk haza. Ragaszkodtunk a családunkhoz, a barátainkhoz, és ugyan mit kezdhettem volna én ott a magyar irodalom iránti rajongásommal?! El kellett volna felejtenem az egyetemet, a boldog és szabad diákéletet, amire hosszú évekig készültem. Nem, nem, eszünkbe sem jutott kintmaradni!

Azóta is gyakran eszembe jut, ki is lehetett ez a férfi? Lehetséges, hogy nem a Fiat munkatársa volt, csupán egy itthonról utánunk küldött ügynök, aki rajtunk mérte le, mit tesznek a fiatalok, ha kiszabadulnak a nagyvilágba. Még az is lehetséges, hogy a mi példánk alapján engedtek ki később másokat. De mindez akkor fel sem merült bennünk.

Kétségtelenül őrült ötletnek tűnt ez a nászutazás az akkori időkben, de máig sem bántuk meg. A szobánk berendezésére volt még éppen elég időnk, de azt az élményt, azt a boldogságot nem vehette el tőlünk soha senki! És egy életen át összetartott bennünket.