2010. február 25., csütörtök

A HÁZIBULI

Az 1960-as évek elején a házibuli a romlottság megtestesítője volt. A középiskolások csak az iskolai vagy a KISZ rendezvényeken táncolhattak, szórakozhattak, többnyire valamilyen nevelőcélú program keretében. Na de lakáson, felügyelet nélkül összejönni!!!  És magasabb cél nélkül csak úgy táncolni?!!!- ez a züllésnek elfogadhatatlan formája volt. Mert mit is csinálhatnak a 16-18 éves fiúk és lányok, ha többen összejönnek magasabb cél nélkül? A kábítószer még nem volt divatban, de inni, fajtalankodni, hangoskodni lehetett. A rossz példákat szüntelenül sulykolták a szülői értekezleteken, az újságokban és a rádióban. (Tv-je csak keveseknek volt).

Mi tagadás, ezek az ijesztgetések még apámra is hatással voltak, aki pedig nem sokat adott az ilyesfajta propagandákra.

Ezért nagy bajban voltunk anyámmal, hogyan adjuk a tudtára, hogy a 16. születésnapomon házibulit akarunk tartani, amelyre természetesen fiúkat is meghívunk. A hall elég nagy, beférnek 15-20-an, nem zavarják meg a ház nyugalmát. Húztuk, halasztottuk az időt az ötletünk előadására. De a buli előtti estén már mégiscsak meg kellett mondanunk neki.

Apám meglehetősen kiakadt, és a maga  csöndes, visszafojtott indulatával határozottan kijelentette, hogy ide ugyan nem jöhetnek mindenféle ismeretlen "huligánok"! Nem mertünk vitatkozni, de a bulit azért nem mondtuk le. Bíztunk apám jómodorában: csak nem dobja ki a vendégeket?!

Megjegyzendő, hogy a születésnapom április 5.-ére esik, amely nap sok éven át az országos ünnephez csatolt pihenőnap volt. Merthogy felszabadultunk. A házibulit április 3-ára terveztük, az iskolai ünnepségek után.

Az ünnepségen természetesen a gimnázium formaruhájában, fehér matrózblúzban és sötétkék szoknyában kellett megjelenni. Természetes, hogy ebben senki sem akart bulizni, a lányok hazarohantak átöltözni. Én is rohantam, mert az ünnepség egy kissé elhúzódott és féltem, hogy a fiúk hamarabb érkeznek meg, mint én.
Így is lett. Amikor hazaértem, a hallban már ott ült illedelmesen vagy 10 fiú. Apám mégsem zavarta el őket!
Gyorsan átöltöztem én is, nemsokára megjöttek a lányok is. Anyám pogácsát és finom süteményeket tálalt fel (nagyon finomakat tudott sütni!). Arra nem emlékszem, mit ittunk. Az akkor egyetlen üdítőitalt, a bambit biztosan nem. Talán limonádét és valamilyen szörpöt, amit még a nyáron tettünk el.
Anyám többnyire a konyhában tartózkodott, apám pedig a szoba sarkába húzódott a zongora mögé és "elmélyülten olvasott". Természetesen a szobát egybenyitották a hallal! Arról szó sem lehetett, hogy a szülők elmenjenek otthonról! (Nemcsak nálunk, az osztálytársaimnál sem).

Az egyik fiú hozott egy csudi szalagos magnót innen-onnan másolt csudi nyugati zenével, arra táncoltunk. A hangulat egyre jobb lett.
 Beszélgettünk, ugrattuk egymást, párt cseréltünk, néha leültünk egy kicsit, de főleg fáradhatatlanul táncoltunk.

Aztán hirtelen lekapcsolta valaki a hallban a villanyt és csak a zongorán álló lámpa világított. Megrémültem. Ez a pillanat, amikor apám szétzavarja a társaságot. Futottam a kapcsolóhoz, hogy helyrehozzam a "rettenetes bűntényt".
Mielőtt felkapcsolhattam volna a világítást, apám felállt, lassan, nyugodtan mellém jött és megfogta a kezem:
- "Hagyd csak fiam! Én kapcsoltam le. Szórakozzatok nyugodtan!"
Megtört a jég.

2010. február 22., hétfő

APÁM PROLIT JÁTSZIK

A háború idején apám a Gázműveknél vállalt munkát. Egyrészt azért, mert az ilyen fontos közszolgálatban dolgozókat nem vitték el katonának, másrészt pedig azért, mert ez nyugdíjas állás volt, s ez már elég garancia volt a nősüléshez.

Raktárkezelő, később szállítási csoportvezető (logisztikus!?) lett, ami a tisztviselői körbe sorolta. Polgári neveltetése szerint ez a  státusz megbecsült  társadalmi helyet biztosított számára, még akkor is, ha a fizetése meglehetősen kevés volt. Nagyon komolyan vette a feladatát, a háború idején és egy ideig még utána is biciklivel járt ki Kispestről Óbudára, mintha nélküle megszűnt volna a gázszolgáltatás.

Konok ember volt apám, az 1950-es években megtagadta a békekölcsön jegyzést, arra hivatkozva, hogy a fizetéséből éppen csak el tudja tartani a családját. Ez akkoriban rettenetes bűnnek, rendszerellenességnek számított, de valahogy megúszta, nem vitte el a "fekete Volga". Talán azért, mert nem volt elég jelentős személyiség, talán azért, mert valamelyik főnöke megvédte.

Nem sokkal ezután behívatták a főnökségre és közölték vele, hogy csak úgy tudják megemelni a fizetését, ha munkás státuszba sorolják. Apám természetesen beleegyezett, de végtelenül bántotta a státuszbeli "lecsúszás". A maga módján védekezett: elkezdett külsőleg hasonlítani a "munkásosztályhoz", elhatározta, hogy ezután ő is proli lesz.
Elhagyta a nyakkendő viselését, öltöny helyett spriccelt zakóban járt, kalap helyett micisapkát hordott. A Margit hídnál lévő cukrászdába ugyan továbbra is minden reggel bement a szokásos süteményéért, ami addigra már becsomagolva várta Böhm urat, de amikor a 15-ös villamosról leszállt (már nem Óbudán dolgozott) a munkásokhoz alkalmazkodva betért a gyár előtti kocsmába és megivott egy fröccsöt. Aztán végezte a munkáját úgy, mint azelőtt.

Otthon azonban továbbra is sajátos polgári életmódját folytatta: olvasott, rádiót hallgatott (többnyire a Szabad Európát), sakkozott, időnként zongorázott, halkan és elegánsan mozgott.
A botrány akkor tört ki, amikor az operabérleti előadásra készülve anyám elegánsan öltözve kilépett a fürdőszobából, ahol a frizuráját és a sminkjét igazította és ott látta apámat az előszobában a zöldes-drapp spriccelt zakójában, micisapkában, esernyővel a karján. Így akart az operába menni, mondván: "Most ilyen világ van! Így kell operába menni." És nem vot hajlandó átöltözni. Anyám -szokása szerint- sírva fakadt, és attól kezdve velem járt az operába.

Akkorra már Batthyány téri lakásunkból távozott a társbérlő, így a hallt is tudtuk használni. Apám szerzett valahol egy gyönyörű, faragott lábú ovális ebédlőasztalt székekkel, a zongora is kikerült oda a szobából. Mindenestre impozáns polgári lakás benyomását keltette a belépő számára. Egyszer valamilyen ügyben feljött hozzánk a "megbízható" főnöke, aki egyszerű munkásként kezelte apámat, elhitte, hogy otthon rendszeresen paprikáskrumplit eszünk és úgy élünk, mint a többi munkás. Amikor belépett a lakásba, hirtelen nem jutott szóhoz, majd tisztelettudóan kezdett beszélni apámmal. Lebuktunk. Az egész miliő a polgári jólétet sugallta, miközben persze meglehetősen szegényesen éltünk és jobban megnézve a lakás is elég lepusztult volt.

A látogatásnak nem lett különösebb következménye. Mindenesetre apám egy jó pár évig nem kapott fizetésemelést.

2010. február 18., csütörtök

KAMASZSZERELEM

10 éves voltam, amikor az iskolába jött egy ismeretlen fiatalember és jóhangú gyerekeket keresett az akkor alakuló központi úttörőkórus számára. 1954-et írtunk. Akkor jött haza moszkvai tanulmányait befejezve a fiatal karnagy, neki szerveztek már indulásakor is ütőképes kórust a város tehetséges gyerekeiből.

Jelentkeztem a meghallgatásra. De nem hittem, hogy engem oda felvesznek, otthon nem is szóltam róla semmit.

Néhány hét múlva azonban jött az értesítés, hogy felvettek. Csakhogy Pestre kellett járni a Rottenbiller utcába! Én addig még nem közlekedhettem egyedül a városban. Mit fognak szólni ehhez a szüleim? Mert én nagyon akarnék odajárni. Elengedtek. De nem járhattam a házunk előtt megálló 5-ös busszal, mert az drága volt. Villamossal és trolival jártam, igaz, kétszer kellett átszállni, de ehhez elég volt a 2Ft 70 filléres hetijegy, amellyel 4 villamosvonalon lehetett utazni.

A próbateremben mintegy száz gyerek gyűlt össze és már kezdettől fogva külföldi szereplésre készültünk. A következő évben el is mentünk Csehszlovákiába! A jobb felkészüléshez nyáron még Mikosdpusztára, majd a Balatonhoz  is elvittek bennünket „edzőtáborba". Remek nyaralás volt!

Én az alt szólamban énekeltem, a második sorban ültem. A hátsó sorokban ültek a fiúk. Az egyikük mindjárt az első próbák idején kinézett magának. Összecsavart egy vékony füzetfélét, azon lődözte rám az apró papírgalacsinokat. Ritkán talált el, de azért jól megnéztem magamnak. Ő is is tetszett nekem.

Próba után végig jött mögöttem a hazafelé tartó úton. Ha én a villamos első kocsijára szálltam, ő a másodikra. Nekem még zongoraórára is kellett mennem az iskolába, oda is jött utánam, fel-le sétált az utcán az iskola előtt. Én persze lestem az ablakból. Ha észrevette, elbújt egy kapualjban. Amikor végeztem és kimentem az iskolakapun, ő gyorsan elszaladt. És ez így ment több mint egy évig!
Amikor Mikosdpusztán voltunk, az egyik nagyobb lány közbenjárt az érdekében: -„Tibi ezentúl köszönni fog neked, légy szíves fogadd a köszönését!" Mogorván válaszoltam, mert nem tetszett, hogy beleavatkozik a kettőnk ügyébe: -„Tudom, hogy ez így illik! Mindenkinek visszaköszönök!" Attól kezdve köszöntünk egymásnak.

Tibi két év múlva kimaradt a kórusból, nem találkoztunk, pedig nem messze lakott tőlünk, valahol a Vár túloldalán.

Amikor gimnazista lettem, nagy kerülővel, büszkén sétáltam végig messziről felismerhető csíkos matrózblúzomban az Attila utcán. Hadd lássa mindenki, hogy engem felvettek a jóhírű „Szilágyiba"!

Ekkor találkoztunk újra Tibivel. Ő ott biciklizett a Vérmezőnél, s amikor meglátott, mellém szegődött. Megpróbáltunk beszélgetni egymással, de szörnyű zavarban voltunk. Akkor derült ki számunkra, hogy semmit nem tudunk egymásról! Soha nem beszéltünk semmiről, egymás nevét is csak onnan ismertük, hogy rendszeresen névsorolvasást tartottak a próbákon. Nem volt mit mondanunk a másiknak, néhány semmitmondó mondat után elváltunk.

Többé nem találkoztunk, még véletlenül sem kereszteztük egymás útjait. De ha a Vérmező táján járok, hátra-hátrafordulok, nem jön-e mögöttem Tibi.
És tudom, ha meglátom, elszalad.

2010. február 16., kedd

APAI NAGYMAMÁM: KALITOVITS MÁRIA

10 éves voltam, amkikor egy vasárnap délután a szüleim ünneplőbe öltöztettek bennünket a hugommal, és azt mondták, megyünk a Böhm nagymamához.
Addig nem is hallottunk arról, hogy van még egy nagymamánk. Még a születésem előtt összeszólalkoztak valamin, és apám -szokásához híven- megsértődött. Tíz év múlva békültek ki, akkor mutatta meg neki az unokáit.
Attól kezdve rendszeresen találkoztunk vele, de ő mindig csak "ünneplős" nagymama maradt, hozzá mindig vendégségbe mentünk, ahol illedelmesen kellett viselkedni. Nem úgy, mint a másik nagymamánál, akinél otthon voltunk, vagy éppen ő volt velünk otthon. Ezért aztán Böhm nagymamáról keveset tudok.

Az ő családja Sopronból származott, jómódú iparos mesterek (kalapos, csizmadia) voltak az ősei. Édesanyja meghalt a szülésben (1894-ben), édesapja, Kalitovits János asztalosmester -jóhírű műbútorasztalos- egyedül nevelte fel, soha nem nősült meg.

Ugyan, mit tehetett volna egy serdületlen lánykával? Intézetbe adta. Nagymama ott nevelkedett 18 éves koráig. Jóhírű leánynevelő intézet volt ez, a pontos nevét nem tudom, de a századforduló idején egy leánygyermek ritkán tanult 18 éves koráig. Nagymama így igen művelt fiatal lánynak számított.

Alig jött ki a lánynevelő intézetből,  beleszeretett egy felvidéki fiatalemberbe, akitől rövidesen teherbe esett, de a fiatalember nem vállalta a gyermeket. Ezért apámat az anyja nevén anyakönyvezték.
Ezt a szégyent a derék Kalitovits János alig élte túl. Rövidesen agyvérzést kapott. 10 évig élt még bénán, szinte magatehetetlenül.


Nagymama, aki addig a lánynevelő intézet gondtalan világában élt, arra kényszerült, hogy egyedül tartsa el magát, beteg apját és a gyermekét is. Apámat vidéki nevelőszülőkhöz, majd intézetbe adta, ő pedig magánhivatalnokként a Pénzügyminisztériumban vállalt állást.

Itt ismerkedett meg Böhm Sándor pénzügyminiszteri számellenőrrel, aki elvált a feleségétől, majd 1916-ban elvette a nagymamát. Ekkor adoptálta 12 éves apámat, aki így tisztességes társadalmi helyzetbe jutott.

Böhm Sándor 1930 körül meghalt, nagymama pedig élete végéig büszkén viselte özvegyi "rangját" és az azzal járó özvegyi nyugdíját.

Amikor megismertem, már 70. évén túl járt és egy tündéri, jókedélyű férfival élt együtt, akit mi csak Jenő bácsinak hívtunk, de nagypapaként szerettük. Nyugdíjkiegészítésként boritékokat ragasztottak
.
Jenő bácsi halála után nagymama hozzánk költözött, de nem érezte jól magát nálunk, nem is értette, hol van, mindig haza akart menni, de már nem lehetett egyedül hagyni. Apám elintézte, hogy a gyulai öregek otthonába kerüljön, ahol gyönyörű környezetben nagyon jól érezte magát. 92 évesen halt meg.



Amikor kíméletesen közölték vele hogy meghalt a fia, ő sokáig gondolkodott, majd lassan feleszmélt: -"Jaj, a Bélus?!" És megspórolt pénzéből misét mondatott érte.

2010. február 13., szombat

ÖRÖRKSÉGEIM 2.

Örököltem a kiváncsiságomat, a világ iránti nyitottságomat, a fantáziámat.

Vasárnaponként, amíg Mamika főzte az ebédet, apánkkal tettünk kisebb-nagyobb kirándulásokat a városban és a város környékén.
Apám megmutatta a nevezetesebb épületeket, szobrokat, időnként benéztünk egy-egy szép templomba is. Tetszett  a mise szertartása. Egyszer otthon is kipróbáltuk a hugommal, hogy térdepelve imádkozzunk. Az ágy elé térdeltünk, mindenféle jót kértünk a Jóistentől, de nem bírtuk sokáig, mert nyomta a térdünket a padló. Párnát tettünk a térdünk alá, de úgysem bírtuk sokáig.

Szerettünk futkározni az aquincumi romok között, színházasdit játszani az amfiteátrumban.
Hosszan kellett néznünk a Gellérthegyről a panorámát. Apánk erősen szorította kezünket, nehogy leessünk a hegyről és gyönyörködött a kilátásban. Ezt nem szerettük. Mégis nyomot hagyott bennem, mert felnőtt fejjel már én is mindig örültem, amikor valahonnan hazatérve feltárult előttem a város. Tényleg szép!

Gyakran jártunk a budai hegyekbe is. Hihetetlen, milyen különös helyeket ismert apám! Emlékszem, egyszer "hosszú gyaloglás" után (nekünk akkor nagyon hosszúnak tűnt), egyszerre csak egy olyan rétre értünk, amelyik telis tele volt ibolyával. De tudott remek gyöngyvirágos réteket is találni. Jól ismerte a virágok és a fák nevét, megmutatta miről lehet ráismerni egy-egy növényre.
Nemcsak virágot, bogarakat is gyűjtöttünk. Májusban fogtunk egy szarvasbogarat, gyufaskatulyát tettünk mögé a szarvára kötött cérnával és figyeltük, hogyan húzza a parányi szekeret.
Apánknak volt egy valódi bambusz sétabotja, az mindig vele volt, arra akasztotta a levetett kabátjainkat, elemózsiás szatyrunkat. Ha éppen nem volt ráakasztva semmi, rém elegánsan tudott sétálni vele.





Érdekes könyveket kaptunk ajándékba. Az én kedvencem a Kököjszi és Bobojsza volt, a hugomé a Dugó Dani. Ezek különleges könyvek voltak, mert akkoriban, az 50-es években nem lehetett ilyeneket kapni, nem tudom kitől örököltük. A kedvenc könyvem hatására sokáig azt játszottem, hogy az ágyam alatt van egy törpe város és ott mindenféle érdekes dolgok történnek. (amiket persze én találtam ki elalvás előtt).

Később a csillagok érdekeltek. Esténként kiültünk apámmal az erkélyre és ott néztük a csillagképeket. Még az iskolai csillagász szakkörbe is jártam egy évig! És bárhová utazom, a Göncölszekeret mindig megkeresem. Akkor úgy érzem, hogy itthon vagyok ezen a földön.

Szombat esténként a színházi közvetítéseket hallgatta közösen a család, miközben mi anyámmal kézimunkáztunk. Mamika olyan boldogan tudott sírni a szomorú darabokon! (Néha én is, de nem annyira. A hugom inkább vihogott, vagy oda se figyelt).

Szerettem, ha vendégek jöttek hozzánk, érdekeltek a jókedvű, tréfálkozó emberek és a mindenféle történeteik. Csak azt nem tűrtem kisgyerekként, ha megfogtak, az ölükbe ültettek, vagy neadjisten puszilgatni akartak. (Ma sem szeretem, ha idegenek hozzám érnek.)

Sajnos ez az időszak csak néhány évig tartott, lassanként mindegyikünk a maga útjára tért, többnyire csak a vacsoránál találkoztunk. A körülmények is nehezedtek, a hangulat megváltozott.

Még hogy mi szegények lettünk volna?!!!

2010. február 12., péntek

ÖRÖKSÉGEIM 1.

Hogy miket is örököltem?
Vagyont nem. Ezért aztán nem volt min összeveszni a testvéreimmel.
Sokkal többet kaptam a szüleimtől és az őseimtől.
Örököltem például a hangomat.

A családban mindenkinek szép hangja volt és gyakran énekeltek nekem. Nagypapától már kora gyerekkoromban megtanultam a János vitéz dalbetéteit. (Most olvastam Székely György új könyvének tanulmányát a János vitéz lenézett színpadi változatának értékeiről és jelentőségéről). De énekelt más daljátékokból is dalokat. A valamikor Blaha Lujza-énekelte dalt is nagyon szerettem a nyúlról.
Nagymama sok szép református zsoltárt tudott, ezeket is szívesen hallgattam.

De a legtöbbet anyám (Mamika) énekelt gyerekkoromban.
Ő egyenesen énekesnőnek készült, az egyik legismertebb énektanárnőtől tanult. No nem operákat, csak népdalokat és magyar nótákat, de abból sokat. A háború és a gyerekek elsöpörték művészi törekvéseit, így jobb híján nekünk énekelt. A háború utáni években gyakran járt hozzánk kisebb baráti társaság, ilyenkor anyánk a zongora elé állt, apánk kísérte, és ő énekelt. Amikor már felfokozódott a hangulat, a többiek is vele énekeltek. Mi ezt többnyire csak a hálószobából kikukucskálva hallgattuk.
Aztán lassan megszüntek ezek az összejövetelek, már csak mi maradtunk közönségnek.
Az "előadások" leginkább a fürdőszobában folytak, miközben anyánk a hajunkat mosta. Nekem a Vén cigány volt a kedvencem, meg a virágénekek.



Apám néha elővette a hegedűjét és a gyerekkorában tanult német liedekkel szórakoztatott bennünket. Máskor zongorázott és úgy énekelt. Tőle a Gyöngyhalászt tanultam, de később régi kuplékat is énekelt nekünk.


Mici nagymamát sosem hallottam énekelni, már idős volt ehhez,amikor megismertem. De örököltem tőle a századforduló sikeres dalait tartalmazó kottákat, amiket máig is őrzök. Amikor már tudtam egy kicsit zongorázni, szívesen játszottam ezeket Bach ellensúlyozására, amit a zeneiskolában tanítottak.






Azután én is jártam többféle énekkarba, amelyekben -anélkül hogy ezt észleltem volna- kiváló karnagyok képezték ki a hangomat, amellett, hogy felfedeztették velem a hangok egybehangzásának örömét, az együtténeklés szépségét. Sajnálom, hogy ezt nem tudtam továbbadni a gyerekeimnek.

Ma már csak magamban dúdolgatok és azt játszom, hogy mire az egyik dal végetér, máris folytatnom kell egy másikkal, de nem szabad ismétlődnie egyiknek sem. És ezzel hosszú utazások idején remekül elszórakoztatom magam. És időnként teljesen váratlanul megszólal bennem egy-egy régen elfelejtettnek hitt dal. És akkor boldog vagyok.
(A képek az örökölt kottagyűjteményekből valók).

2010. február 6., szombat

ÍGY KEZDŐDÖTT

 
Már a születésem is drámai volt.
A II. világháború legnehezebb időszakában, Budapest bombázásakor,1944. áprilisában  jöttem a világra. Igaz, koratavasz volt, tele a megújulás reményével, no de a háború nem illett ide! A hugom szerint  a bombázás  komoly nyomokat hagyott rajtam. Ezt én nem érzem, de a zsigereimben bizonyára benne van.  No, nem a félelem, hanem a "mindennekellenéreéletbenmaradás" öröme. A győzelem a halál és a pusztítás felett. Nemcsak az enyém! Az egész nemzedékemé, a háború gyermekeié. A puszta jelenlétünk is jelkép lehetne, de nem az. Ezt csak mi tudjuk magunkról, mást nem érdekel. Nekünk meg így is elég.

A háborús nehézségek ellenére szép nagy, 4 kilós csecsemő lettem, aprócska anyám hosszú kínlódás után császármetszéssel hozott a világra. A szülészeti klinika orvosai, ápolói a bombázások idején is rendíthetetlenül tették a dolgukat. Frissen műtött anyámat a többi hasonló beteggel együtt naponta kétszer háromszor is hordágyra pakolták és lemenekítették a kórház pincéjébe. Hogy velünk, csecsemőkkel mit csináltak, nem tudom.
A szüleim ekkor a főváros peremén, Kispesten, nagyszüleim a város másik peremén, Csillaghegyen laktak. Az egyetlen lányáért aggódó nagymamám nem ismert lehetetlent, amikor megtudta, hogy anyám a klinikán van, azonnal nekiindult a városnak. Gyalog. Mert más közlekedési eszköz nem volt.
Éppen a születésem idejére érkezett meg. Miután meggyőződött arról, hogy anyám a műtét ellenére jól van, követelte, hogy azonnal mutassák meg neki újszülött unokáját. Az orvos és a nővérek tiltakoztak, semmiképpen sem akartak megmutatni neki. De Nagymama nem olyan asszony volt, aki ebbe belenyugodott volna. Rosszat sejtett, ezért addig hadakozott, amíg elé nem hoztak. És akkor sírva fakadt.
Mert a nehéz szülés miatt hosszú, csúcsos fejem lett. Rémesen csúnya újszülött voltam. Nagymama sírva gyalogolt hazáig.
 Nem sokkal később apám is megérkezett hozzájuk. Biciklivel jött és sugárzott a boldogságtól. Csodálkozott síró nagymamámon. Szerinte nálam szebb csecsemő nem volt a klinikán.
-Na de a feje, Béla! Milyen a feje? Ez magának szép?-hajtogatta Nagymama, aki meg volt győződve arról, hogy apám be sem ment a kórházba megnézni újszülött kislányát.
De apám erősködött, hogy a legformásabb fej az enyém az újszülöttek között.
Nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, ismét útnak eredt, most már apámmal együtt. Amikor ismét megmutattak neki, nem akart hinni a szemének. Tényleg szép, szabályosan gömbölyű fejem volt. Időközben ugyanis formázóba tették, szabályosra igazították. A háború legnehezebb időszakában! Ezért nem akartak megmutatni korábban a nagymamának, apám pedig már így megformázva látott, ezért volt boldog.


Nagymama ezután legközelebb egyéves korom táján fakadt sírva miattam, amikor elkezdtem járni és jól fejlett karikalábakon szaladtam elé.
-Ha legalább fiú volna! De kislány, és ilyen csúnya! - hajtogatta zokogva.
Pedig ennek részben ő volt az oka! Néhány hónapos koromban ugyanis ő nem engedte, hogy csonterősítő injekciót adjon be az orvos, mert Nagymama rettegett a tűszúrástól. Később valahogyan kinőttem ezt is.


Így kezdődött el az életem. Boldogan és diadalittasan mosolyogtam a rettenetes világra.



.

2010. február 5., péntek

BETLEHEM-ELŐADÁS AZ ÓVODÁBAN

Lassan végetér az "elődeim" törénete. A családi emlékezet ennyit őrzött meg belőle.
Persze, ha mégis rábukkanok valamire, akkor feltétlenül megírom!
Ezután a saját életem emlékeit idézgetem fel. Mert -sajnos- már ez is történelem.

4 éves voltam, amikor beírattak a csillaghegyi óvodába. Ez akkor, 1948-ban még egyházi óvoda volt, apácák foglalkoztak velünk. Másfél évvel fiatalabb kishúgom gyakran jött együtt az engem kísérő szüleimmel. Nagyon szerették a szőke, göndörfürtös, pufók kishúgomat az apácák! Amikor a karácsonyi betlehemes játékra készültünk, őt választották ki a kis Jézus szerepére. Szorgalmasan járt a „próbákra”, nagyon élvezte ezt a játékot. Szótlanul figyelte a „nagyok” próbálkozásait. Az ő szerepe csak annyi volt, hogy némán üldögéljen „anyja” ölében, vagy feküdjön a bölcsőben. Ezt az elvárást a felkészülés során maradéktalanul teljesítette is.

Eljött az előadás napja. A szülők izgatottan várták a kisgyerekek produkcióját, a betanító apácák körmüket rágva izgultak, éppen úgy, mint a mai óvónénik. Bejött a „színre” a szent család, a Máriát játszó kislány ölben hozta be a kis Jézust megszemélyesítő húgomat. És ekkor az addig engedelmesen hallgató és figyelő húgom éktelen ordításba kezdett és folytatta azt egészen az előadás végéig. Gyakorlatilag szétbőgte a többiek szereplését.

Több mint 40 év után elmeséltem neki ezt a történetet, gondolván, hogy ő nem emlékszik rá, hiszen nagyon kicsike volt még. De emlékezett!
-„Arra is emlékszel, hogy miért ordítottál olyan kétségbeesetten? A közönség ijesztett meg?” - kérdeztem.
-"Dehogy! -felelte- Azért sírtam, mert az előadásra minden gyereket szépen felöltöztettek, rám pedig egy fehér pendelyt húztak. Pedig én is szép ruhában szerettem volna szerepelni!”


2010. február 2., kedd

HARC A SZÁMÍTÓGÉPPEL

Na, jól kiblogolt engem Nono!
(Akartam megjegyzést írni hozzá, de ez a piszok gép nem engedte. Ezért dohogok itt.)

Pedig nincs igaza, mert a számítógépem elkezdett önálló életet élni, lopkodja és dugdossa a betáplált adataimat. És nem lehet visszahozni sem boritékokból, sem jobb gombbal, sem sehogy. Almappából meg pláne nem!
És ahelyett, hogy megmondanák, mit kell megnyomni, hová kell klikkelni (hogy szakértőbben fejezzem ki magam), e helyett kis- meg nagyboritékokról magyaráznak! Kétségtelen, hogy most nagyon haragszom a gépemre, emberre nem is tudok így haragudni.

Majdnem olyan ellenszenves lett nekem ez a gonosz szerkezet, mint a régi félautomata mosógépem, amelyik egy óvatlan pillanatban, amikor a felmosórongyért lehajoltam a fürdőszobában, orvul úgy nekemugrott, hogy elrepedt a farkcsigolyám. Azóta sem bírok a moziszékeken ülni. Azonnal le is cseréltem.
De ezt a számítógépet tavaly vettem, és ha újat vennék, az éppen ilyen alattomos lenne!

Mindenesetre elhatároztam, hogy jelentkezem a BMK-ban nagyiknak indított tanfolyamra, hátha ott jobban megértik az én intelligens gondolkodásmódomat, ami kétségtelenül nem eléggé szoftveres.

Mondtam én már az elején, hogy fontos az egész életen át tartó tanulás! Most megtanultam, hogy a számítógép egy alattomos, borítékokat dugdosó perszóna, akit ideje móresre tanítani! Eddig csak a bal gombbal kattintgattam rá, de ezután a jobbal vágom kupán.