2010. március 31., szerda

NÁSZÚT RIMINIBEN

J. nem tartozott az udvarolós, szépeket mondó fajtához. Egyszer kértem, mondjon nekem valami szépet.
–„Holdsugár, csillagsugár. Elég?”- Ezzel aztán egy életre elintézte a „szépetmondást”! 

 Már vagy 4 éve jártunk együtt, amikor egy koraőszi dunaparti séta során, eképpen kérte meg a kezemet:
-„Hova megyünk nászútra?”
 Mit felelhettem volna erre, mint első éves irodalom szakos egyetemi hallgató, aki a versek és regények olvasásában lelte legnagyobb örömét?
 -”Velencébe”- vágtam rá gondolkodás nélkül, mert így olvastam valahol.
Akár azt is mondhattam volna, hogy a Holdra, mert az 1960-as évek elején Nyugatra utazni, kiváltképpen a katonaidejét még le nem töltött fiatalembernek, elképzelhetetlen volt.
Nem is gondoltam én komolyan, de konokul folytattuk a játékot.
Elmentünk útlevelet kérni.
Furcsán néztek ránk a hivatalnokok, de nem szóltak semmit, elfogadták a kérelmünket, amelyre azt is ráírattuk, hogy majd a jövő nyáron összeházasodunk és nászútra szeretnénk oda utazni.

Mondanom sem kell, hogy egy árva fillérünk sem volt ilyen célra, de hát a játék az játék, nem volt nagy a tét, mert úgyis tudtuk, hogy nem kaphatjuk meg a kiutazási engedélyt. Ezzel a témát le is zártuk.
Mígnem december 31-én meghozta a postás mindkettőnknek az utolsó piros útlevelet! Január 1-étől ugyanis már kék útleveleket adtak. Ekkoriban kezdődött a forradalom utáni megtorlásokat követő enyhülés. Talán ezért, talán egyéb meggondolásból, (sosem tudtuk meg, de nem is igen érdekelt minket), kiengedtek bennünket.
Nagy bajban voltunk! Komolyra fordult a felelőtlen játék!

Ha már ilyen érthetetlen szerencse ért bennünket, mindenképpen élnünk kellett a lehetőséggel. Vállaltam az egyetem mellett valamiféle könyvtárosi munkát, meg kérdezőbiztosi megbízást, a jövendőbelim pedig már végzett mérnökként hétvégeken vagont rakodott, mint egyetemista korában. Júliusra összegyűlt a pénzünk az utazásra.
Igenám, csakhogy valutaként mindössze 30 dollárnak megfelelő lírát lehetett beváltani és kivinni. Ezért az a csodálatos ötletem támadt, hogy kérek 100 dollárt egy Kanadába disszidált barátnőmtől, amit egyenesen a lefoglalt panzióba utaltatok, és majd itthon forintban megadom az itt élő nagypapájának. Ezt egy szép levélben meg is írtam neki, ő pedig pontosan teljesítette a kérésemet.
Eszembe se jutott, hogy ez a valutakiajánlás szigorúan büntetett tipikus esete!
 Akkoriban ugyanis tudvalevően elolvasták a külföldre küldött leveleket. Hogy úsztam meg az ezért járó börtönbüntetést, ma sem tudom. Lehet, hogy nem került be a szúrópróbába a levelem, lehet hogy elolvasta a hatóság, de valamiért nem akart foglalkozni vele, ki tudja?

Szigorú apám nem díjazta nagyszerű ötletünket.
 –„Ha nektek nagyzási mániátok van és nem éritek be a budai hegyekkel, akkor a nászajándéknak szánt pénzből inkább cipőt veszek a másik két gyerekemnek”- mondta haragosan, és meg is tartotta az ígéretét.
A nagymama nem volt ilyen szigorú, nehezen összegyűjtött pénzéből 10 000 forintot adott. Azon vettünk egy 8 mm-es filmkamerát, hogy megörökítsük az utazásunkat.
Közös életünket tehát mindennek ellenére Velencében, illetve az ahhoz közeli Riminiben kezdtük!


Odafelé az úton minden határnál nagy feltűnést keltettünk az akkor már egy féléve nem használatos piros útlevelünkkel, ami sok fejtörést okozhatott a határőröknek. Végül azonban mindenütt elfogadták.







Riminibe érkezésünk ugyancsak emlékezetes volt. A pályaudvar előtt számtalan taxi és konflis állt, amelyek a kért címre vitték az utasokat. Férjem, az egykor tanyasi parasztgyerek úgy gondolta, hogy megfelel nekünk a „lovaskocsi” is, ne költsünk taxira. Szép summáért kocsikáztunk el a panziónkig!


Riminiből utazgattunk a környező településekre, San Marinóba, majd átmentünk Firenzébe. Itt egy városszéli diákszállóban laktunk, én a második, a férjem a harmadik emeleten egy-egy 40 ágyas tanteremben. A lépcsőforduló széles ablakpárkányán fogyasztottuk el közösen az otthonról hozott májkonzerveket, aztán szakadatlanul jártuk a múzeumokat, templomokat, műemlékeket.
 És nagyon boldogok voltunk.

Firenzében többször is csatlakozott hozzánk egy középkorú férfi. Ott élő magyarnak mondta magát, és amikor megtudta, hogy a férjem mérnök, hosszan kapacitálta, maradjon Olaszországban, a Fiat cég örömmel alkalmazná, jó fizetéssel.
Mi azonban el sem tudtuk képzelni a kintmaradást, ami akkor azzal járt, hogy talán soha nem jöhetünk haza. Ragaszkodtunk a családunkhoz, a barátainkhoz, és ugyan mit kezdhettem volna én ott a magyar irodalom iránti rajongásommal?! El kellett volna felejtenem az egyetemet, a boldog és szabad diákéletet, amire hosszú évekig készültem. Nem, nem, eszünkbe sem jutott kintmaradni!
Azóta is gyakran eszembe jut, ki is lehetett ez a férfi? Lehetséges, hogy nem a Fiat munkatársa volt, csupán egy itthonról utánunk küldött ügynök, aki rajtunk mérte le, mit tesznek a fiatalok, ha kiszabadulnak a nagyvilágba. Még az is lehetséges, hogy a mi példánk alapján engedtek ki később másokat. De mindez akkor fel sem merült bennünk.

Kétségtelenül őrült ötletnek tűnt ez a nászutazás az akkori időkben, de máig sem bántuk meg. A szobánk berendezésére volt még éppen elég időnk, de azt az élményt, azt a boldogságot nem vehette el tőlünk soha senki! És egy életen át összetartott bennünket.

2010. március 27., szombat

A MEGISMERKEDÉS

Az egyik osztálytársam a budai Várban lakott.
Akkor ott, a Szentháromság téren volt a műegyetemisták kollégiuma, így az egyetemisták naponta a házuk előtt jártak el. Egy délután, hazafelé jövet felszóltak neki (véletlenül éppen az ablakban könyökölt?!), hogy a hét végén bulit rendeznek, hívjon meg néhány osztálytársát, mert nincsenek lányok a kollégiumban. Szombaton vagy hatan odamentünk.

A buli két nagyobb, egymásba nyíló klubteremben zajlott. Az egyikben asztaloknál lehetett ülni, a másik teremben lehetett táncolni. A zenekart a hangszeren játszani tudó egyetemistákból állították ki. Az innivalót is maguk szolgáltatták: olcsó borból, némi pezsgőből, egy kevés rumból és sok befőttből mixelt bólét szolgáltak fel.

Leültünk az egyik asztalhoz, és persze rögvest rajzottak hozzánk a pesti lányokat még alig ismerő fiúk. Rövidesen táncba vittek bennünket, igen jó volt a hangulat.

Nekem egy pergőnyelvű, igen kedves, lovagias fiú jutott. De volt egy nagy hibája! Amikor táncoltunk, az ő szeme éppen egy vonalban volt az enyémmel. Hogyan lehet komolyan venni egy fiatalembert, aki alig haladja meg az én 150 centimet?! Igyekeztem szabadulni tőle. Módfelett dícsértem a bólét, amit addig még soha nem ittam. (Másféle szeszes italt sem). Ő lovagiasan felajánlotta, hogy bemutatja az egyik készítőjét.

És akkor odahozta az asztalhoz NJ-t, akinek igen mosolygós kedve volt már a bőlékészítéssel járó kóstolgatás miatt. Táncoltunk egy keveset, de neki inkább éneklős kedve lett. Nekem is. (Tényleg szeretek énekelni, és az énekkarnak köszönhetően sok népdalt tudtam, sőt anyám révén sok nótát is). A különböző vidékekről származott egyetemisták bizony jóízűen tudtak együtt énekelni!
A mulatság végén NJ. felajánlotta, hogy hazakisér. No, persze előbb már megtudakolta, hogy közvetlenül a Vár alatt lakom. Előzőleg ugyanis egy pesterzsébeti lányt kisért haza és gyalog kellett visszajönnie, mert nem volt pénze villamosra. Akkor elhatározta, hogy többé nem indul el olyan lánnyal, aki messze lakik.

Ezt követően sokszor elkisért még, vagy jött velem házibulikba, de nem alakult ki közöttünk szorosabb kapcsolat. Nem olyan volt az ideálom, mint ő. De kedves volt, jóhumorú és főleg megbízható, mindig lehetett rá számítani.

A következő nyáron Bulgáriába utaztunk a KISZ együttes szavalóival. (Ide mentem át az úttörőénekkarból). NJ. valamivel korábban Romániába ment "nyári gyakorlatra".
Megírtam neki, hogy este indulunk a vonattal és reggel 5 órakor érkezünk Bukarestbe, ahol egy órát állni fogunk, ha akarja, ott találkozhatunk. A vonaton tudtam meg, hogy az út hosszabb, mint gondoltam és nem reggel, hanem délután 5 órakor érkezünk Bukarestbe. Egész úton azon tanakodtunk, vajon megvár-e majd az a fiú, akit hajnalra odarendeltem. Azt gondoltam, inkább soha nem akar majd találkozni velem.

De ott volt!
Végigfutott a vagonokon a nevem, hogy várnak a peronon. Ekkora áldozattól nemcsak nekem, de a társaságomnak is elakadt a szava. Mert valóban ott állt, a tengerparti napsütéstől lebarnulva, kék kivingben (akkor ez nagyon divatos, a nadrágon kívül hordott, zsebes ingfajta volt) az én "hős lovagom"!
Rövidesen kiderült, hogy eszébe sem volt reggel 5 órára kimenni a pályaudvarra, volt annyi magához való esze, hogy megnézte a menetrendet. Még ilyet! Mindegy, akkor is jól nézett ki, sokkal jobban, mint amilyennek azelőtt láttam. Sétáltunk egy órát, majd tovább utaztam.
De ettől kezdve komolyra fordult közöttünk a dolog.
5 év múlva (amikor már elvégezte az egyetemet és én is egyetemista lettem) összeházasodtunk.
45 évet töltöttünk együtt.

Csak évek múlva mertük töredelmesen bevallani egymásnak, hogy az emlékezetes bukaresti séta során én majd szomjan haltam, mert nagyon meleg volt, ő pedig rettenetes hascsikarással küszködött a román menza jóvoltából. Mindketten alig vártuk, hogy megszabaduljunk egymástól.
És lám, mi lett belőle?!

2010. március 19., péntek

AZ ÉN "KONCEPCIÓS" PEREM

1958-ban vettek fel a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium orosz-latin tagozatára. Igaz, nem erre a tagozatra jelentkeztem, de hát ide vettek fel. Nem jártam rosszul, mert mindössze 23-an jártunk ebbe az osztályba, csupa jótanuló lány. A közelmúltban megtartott osztálytalálkozón derült ki, hogy valamennyien tovább tanultunk, a legtöbben valamelyik egyetemen.


Mai tanári szememmel is úgy látom, hogy igazi mintadiák voltam. Büszkén hordtam a gimnázium egyenruháját, a csíkos (ünnepségeken fehér) matrózblúzt. A speciálisan megtervezett (csináltatott!) hátulgombolós egyenköpenyt és a jelvénnyel díszített svájcisapkát már kevésbé szerettem, de hordtam azt is, zokszó nélkül.

Kisgyerek korom óta minden érdekelt, így a gimnáziumban is számos egyéb foglalkozásra jelentkeztem: jártam irodalom szakkörre (az akkoriban megjelent Új Írást és Kortárs-at vitattuk meg), szerkesztettem faliújságot, rendszeresen szerepeltem az ünnepségeken. Akkor már jártam a KISZ Központi Művészegyüttesének szavaló együttesébe és gyakran mentem a rajkózenekarral és a tánckarral konferálni, verset mondani. Az iskolai szerepléseket inkább csak kötelességből csináltam, de ott erről nem tudtak.

(Öreg paraszt Kisfaludy K: Mátyás deák-jában)


A már említett (szivacsos)műsor miatt tört ki a botrány.
Egy héttel a várvavárt osztálybuli előtt, osztályfőnöki órán felszólalt az iskola KISZ titkára B.Á., hogy ez a műsor nem jó, mert csak négy lány csinálta, nem vett benne részt az egész osztály. Az osztályfőnöknő kontrázott, azzal sem volt megelégedve, hogy komolytalankodunk, inkább az afrikai gyarmati népek felszabadulásáról kellene műsort csinálni. A bizonyítványosztási „fiús" bulin! Nem tűrhettem szó nélkül:
-„Akkor elég ha összeállunk és öklünket rázva ordítozunk!". És mutattam is. (Így láthattuk a tv-ben is). Persze, röhögött az egész osztály.

Némi vita után abban állapodtunk meg, hogy valamelyik napon az egész osztály bent marad még egy órát és közösen összeállítjuk az új műsort. (Mintha az úgy menne!) Ott is maradtunk másnap hárman: B.Á. az iskola KISZ titkára, T.J. az osztály KISZ titkára, és én. A többieknek egyéb elfoglaltságuk volt. Én a padok tetején szökdécselve hajtogattam:
-„Mert ha mi húszan összeülünk, abból csodálatos műsor lesz!".
Mire B.Á. sírva kirohant az osztályból, egyenesen az igazgatónőhöz (a korábbi igazgatónkat az előző évben menesztették, mert politikailag nem volt megbízható). Bepanaszolt.

És megkezdődött a hajsza: közepes magatartás került a bizonyítványomba, KISZ fegyelmit indítottak ellenem, örökösen rám szóltak, kiküldtek az osztályból, mert „állandóan mosolyogtam, amikor az osztályfőnök nevelt bennünket", a legváratlanabb pillanatokban feleltettek, hátha adhatnak egy rossz jegyet. (de készültem, nem hagytam magam!).

Amíg a kezemben nem volt a bizonyítvány, nem hittem el, hogy közepes lesz a magatartásom. Hiszen egyéb panasz nem volt ellenem! Alig mertem hazamenni. Szigorú apám ugyanis mindig azt hangoztatta, hogy egy lánynak felesleges felsőbb iskolákba járni, mert nem arra való a feje, de ő jó apa, kívánságunkra taníttat, de akkor aztán tanuljunk rendesen, még ha nem is érünk el kitűnő eredményt. -„De a magaviseleted fiam, az kitűnő legyen!"

Nem mertem megmutatni a bizonyítványomat a közepes magatartással, de bántott is nagyon, mert igazságtalannak éreztem.
Bezárkóztam a fürdőszobába és olyan keservesen zokogtam, hogy a falak is megindultak.
Az egész család rémülten próbált kicsalogatni. Ugyan mi baja lehet egy 16 éves lánynak, ami ennyire elkeseríti?! Eltelt néhány óra, amikorra dagadt orral és szemmel kivánszorogtam, és hüppögve megmutattam a „rémes" bizonyítványt. Konzervatív apám megkönnyebülten nevetett fel: -„Csak ennyi?! „ Hát persze, mi volt ez ahhoz képest, ami az ő fejében forgott! („biztosan gyereke lesz! „)

Minden meg volt bocsájtva, és még arra is rávettek, hogy szedjem össze magam, menjek el az osztálybulira, ne higyjék, hogy azért nem mentem, mert eltiltottak a szerepléstől. Kedvetlenül, de elmentem. Ott persze a bizonyítvány volt a legfőbb téma. Amikor a fiúk megtudták valakitől, hogy nekem közepes a magatartás- jegyem, mind velem akartak táncolni! Ez egy belevaló lány!

Hogy mi volt ebben a koncepció?
Ezt negyven évvel később tudtam meg az osztály KISZ titkárának édesanyjától, aki szülői munkaközösségi tag volt. B.Á. nehezen tudta elviselni, hogy olyan spontán vezetőféle voltam az osztályban, neki pedig nem volt tekintélye. A műsorügy után bement az igazgatónőhöz a nevelőapja, a Népszabadság vezető újságírója, tekintélyes pártember és megfenyegette az igazgatónőt, ha nem ad nekem példás büntetést. Ez az új igazgatónő nem is ismert engem, ő az osztályfőnököt fenyegette meg. Az meg engem. (Az igazgatónőt a következő évben leváltották, mert alkalmatlannak találták).

No de az én családom sem maradt tétlen. Boró nagynéném (szintén közismert pártember) személyesen érdeklődött, hogy mi a panasz ellenem. A hagyatékában találtam egy levélfogalmazványt, amit a tanári karnak írt a megbeszélés után. Ebből az alábbi szörnyű bűneim derültek ki: - tiszteletlen a tanáraival szemben, -fegyelmezetlen, - öntelt, -primadonnáskodik, -folyton magára vonja a figyelmet, -nem segíti a KISZ munkáját az osztály -többségében deklasszált- elemei között (!), inkább az élükre áll az „úri anarchistáknak"(!), - a Vár Kioszkban szülői kíséret nélkül látták egy fiúval. Ennyi.

Két hét múlva egy reggel úgy keltem fel, hogy nem megyek többé abba az iskolába. És a szüleim szó nélkül tudomásul vették, egy másik gimnáziumba irattak. Nem volt könnyű az orosz-latin tagozatommal, meg a közepes magatartásommal!

De a szívem máig is azokhoz az „úri anarchistákhoz" húz.

Ui.: B.Á. orosz szakra jelentkezett az egyetemre (ez csak természetes!). Egy év múlva "disszidált". Ennyit az elvhűségről!

2010. március 15., hétfő

AZ ÜNNEP SILÁNY LETT, DE PETŐFI MARADT

EGY BÖLCS HAJDAN...


Egy bölcs hajdan szamáron útazott. -

Azóta az idő megváltozott,

Nagyon megváltozott már,

Most a szamarak

Lovaglanak,

A bölcs pedig gyalog jár.




EGY GOROMBA TÁBORNOKHOZ


Tábornok úr, én nem tartom magam

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.                                  

S ön engemet gorombaságival

Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.

Igen, pirúltam, de nem magamért,

Pirúltam a magyar sereg miatt,

Hogy annak egy ily tábornokja van.

Tábornok úr, van ellenség elég,

Gorombáskodjék azzal, ott szabad,

De bánjék szépen a jó honfiakkal,

Különben azt hiszik, hogy őket el

Szándékszik ön kergetni a seregből,

És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.

S gorombaságit épen rajtam űzi!

Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére

Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,

Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,

S akit megszúrok véle, fáj neki

Még akkor is, ha a sír férgei

Cirógatják ott lenn a föld alatt.

Kiírnám önt itt név szerint, de amit

Saját kardjával tenni képtelen,

Tollammal tenni én nem akarom,

Nem fogom önt megörökíteni.

Csak azt ajánlom, hogyha még leszen

Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor

Beszéljen vélem emberségesen,

Mert én ugyan nem tartom magamat

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.

2010. március 14., vasárnap

A SZIVACS - poriferia harmadik e osztály

A gimnázium harmadik osztályában, (1960) a félévi bizonyítványosztás utáni "bulira" a Toldy-s fiúkat hívtuk meg, hogy legyen kivel táncolnunk.
De nem lehetett ám csak úgy, "színvonal" nélkül bulizni! Műsort kellett csinálnunk.

Az irodalommal megfertőzött 5-6 lány találta ki, mi legyen a műsorban. Nem maradhattam ki én sem!
Nagy Lajos, Karinthy írásaiból válogattunk, még a szereplőket is "felkértük". A műsor keretét egy fiktív biológia óra adta, amelynek fő gondolata az volt, hogy az osztályunk éppen olyan, mint a szivacs. (Éppen erről tanultunk akkor).

Részlet az összekötő szövegből (amit a napokban találtam meg véletlenül az egyéb rataim között):
"Az osztály sejthalmaza, mint tudvalévő, olyan, mint a szivacs. A szivacsnak különböző fajtái vannak, úgymint: balatoni szivacs (poriferia balatoniensa),tengeri szivacs (mora poriferia), és a poriferia harmadik e osztály.
A szivacsok gallérból és ostorból állnak. A gallér a fejlődés kezdeti stádiumában fehér, az érettséghez való közeledés folyamán -az idők viszontagsága és az abszolut víziszony miatt- szürkés/feketés árnyalatot vesz fel. Ez a szivacsfajta ugyanis nem szereti a vizet, mondhatni abszolut víziszonyban szenved. Iszik tudományt, levesnek nevezett menzalét, Laricsevet és gyökvonást, trocheust és anapestust, Tacitust és Vergiliust, savakat és bázisokat, évszámokat, vad csatákat, csontokat és cafatokat, gőzgépet és motorokat, hegyet, folyót, síkságokat, verselemzést, verslábakat, huszárugrást, bukfenceket...mit iszik még? nos hát: tejet.
A tejet szines szívószállal veszi magához, és ekkor rendszeresen kiönti a frissen kefélt padlóra.
A poriferia harmadik e ragadozó életmódot folytat. Ragadozni órák előtt matematika és fizikafüzetet, tejkiömléskor idegen berkekből alacsonyabbrendű szivacsokat szokott a tejfolyam felszámolására. Ekkor azonban könnyen érezhetővé válik az alacsonyabbrendű szivacs legrosszabb tulajdonsága: a büdösödés. Egyszer földrajz órán a táblára akasztott térkép mögé dugta el az egyik buzgó sejt a penetráns rokont. Az órán Dánia volt a téma és a tanár magyarázat közben már nem bírta tovább a szivacs bűzét, megállt a térkép előtt és vészterhesen így szólt: "Valami bűzlik Dániában!"
A szivacs tudvalévőleg lukacsos és üreges szerkezetű. Idegen anyagok könnyen behatolnak és szörnyű rombolást visznek véghez a szervezetben. Ennek hatására a szivacs sejtejeire bomlik szét. A sejtek (favusok) azonban igen szívósak, a legerősebb bahtásnak is képesek ellenállni. Túlélték a félévi osztályozó konfereniát is bizonyítványosztással súlyosbítva. Különélve meglepően különböző tulajdonságokat vesznek fel: van amelyiknek szebbnél szebb muzsika zsong a lelkében, vannak a zene hatására élénk rángatózást kifejtők, és vannak akik méla undort éreznek mindenfajta mozgás iránt.
A sejtek különállva is nagyon szívósak, pedig sok zökkenőn kell kersztülvergődniük. Mint például a felelés eshetősége és a dolgozatírás előtti krónikus fej-, gyomor- és epebántalmak.
A poriferia harmadik e sejtjeinek külön-külön is közös tulajdonsága, hogy nagyon szeretnek nevetni és táncolni. Ezért hát fiúk, segítsétek még jobban kicsiszolni ezt a tulajdonságukat!"

A műsort nem engedték előadni.
Az iskola KISZ titkára, mellesleg osztálytársunk, az osztályfőnökkel karöltve úgy döntött, hogy ez a néhányunk által megszerkesztett műsor közösségellenes és ideológiailag éretlen. E helyett az afrikai népek felszabadítási harcairól kell megemlékezni az osztály valamennyi tanulójának részvételével.
Erre az volt az ötletem, hogy álljunk ki a dobogóra és öklünket rázva kiabáljunk, ahogyan azt a tv-ben láttuk. Nem díjazták az ötletet.

Kimaradtam a műsorból és rövidesen ebből a gimnáziumból is.

2010. március 3., szerda

FELVÉTELT NYERTEM

Sokan mondják, hogy az 1960-as években csak protekcióval lehetett bejutni az egyetemre.
Nekem nem volt protekcióm.

De szenvedélyesen érdekelt az irodalom. Különösen a verseket szerettem.
Az úttörő énekkarból még első gimnazista koromban átmentem az együttes szavalókörébe, ahol sok verset tanultam, sőt a színjátszással is foglalkoztunk. Sok neves színész került ki közülünk. Akkoriban még én is színésznek készültem, de a biztonság kedvéért a bölcsészkart is megcéloztam. Úgy gondoltam, ha igazán tehetséges vagyok, elsőre felvesznek a Színművészeti Főiskolára, ha pedig nem vagyok kiugró tehetség, nem érdemes ezt a pályát választanom. Ráadásul akkoriban már egyre komolyabb lett a kapcsolatom leendő férjemmel, aki nem vette jónéven művészi ambicióimat. Amikor a felvételire került sor, már nem is tudtam igazán, attól félek-e jobban, hogy felvesznek, vagy hogy nem vesznek fel.

Hát nem vettek fel. Maradt a bölcsészkar.

Azért erre is idejekorán készültem. Rendszeres látogatója voltam a TIT Szabadegyetem irodalmi sorozatainak, ahol az egyetem tanárai tartottak nagyon színvonalas előadásokat. Máig őrzöm a jegyzeteimet.
Irodalomból tehát kellőképpen felkészültem, de tanácstalan voltam, milyen szakot válasszak mellé. Akkor ugyanis két szakot kellett választani.
Érdekelt a történelem, de nehezen jegyeztem meg az évszámokat, érdekelt a pszichológia, de biológiából nem remekeltem.
 És akkor hallottam valakitől, hogy nemrég indult az egyetemen a népművelés szak. No, ez jó lesz nekem - gondoltam, bár senki sem tudta pontosan, hogy mit is takar ez a titokzatos új szak. Mindenesetre úgy hittem, hogy valamiféle kapcsolatban van az amatőr művészeti mozgalmakkal és abban nekem volt tapasztalatom.
Azt azonban sehonnan sem tudtam kideríteni, miből kell erre a szakra felvételizni.

Egy tanárom kiderítette, hogy van egy Népművelési Intézet, sőt még egy nevet is mondott, akit érdemes megkeresnem, mert segíthet a felvételire való felkészítésben. De ez a munkatárs soha nem dolgozott ott. Azt mondták, keressem meg az egyetemen.

Mély lélegzetet vettem és bementem az egyetemre. (Akkor még az Erzsébet híd pesti hídfőjénél volt a Bölcsészkar!)

Áhítattal és félelemmel teli járkáltam a szinte üres folyosókon (már vizsgaidőszak volt), mire megtaláltam a népművelés tanszéket. Bekopogtam, majd beléptem. Titkárnő nem volt az első szobában, de a hátsó szobából kijött egy tanár,aki kedvesen kérdezte, mi járatban vagyok.
Mondtam: "XY-t keresem".
"Itt tanít, de most nincs itt".
Megköszöntem a felvilágosítást és tanácstalanul mentem kifelé.
Aztán gondoltam egy merészet és az ajtóból visszafordultam: "Végülis, Ön is segíthet nekem! Csak azt szeretném megtudni, hogy miből kell itt felvételizni?"

(Nem mondtam, hogy nekem teljesen mindegy, ki ad felvilágosítást, mert XY-t éppenúgy nem ismerem, mint Önt). Mint később kiderült, ő volt a tanszékvezető. Azt tanácsolta, dolgozzam fel a Népművelés című folyóirat utóbbi 2 évének anyagát. Ez belátható feladat volt, maradt rá majdnem 2 hónapom.

A felvételin azt kérdezte tőlem, hogy milyen problémákat látok a jelenlegi népművelésben. Hát, ez a folyóiratból egyértelműen kiderült, persze hogy tudtam. Irodalomból kedvesen beszélgettek velem, és amikor kiderült, hogy nemcsak a költőket ismerem, de idézni is tudok a versekből (olyanokból is, amik nem szerepeltek középiskolai tananyagban), már láttam, hogy nyert ügyem van.

"Felvételt nyertem"- ez volt az értesítésben. És én határtalanul boldog és büszke voltam, mert a magam erejéből jutottam oda.

2010. március 2., kedd

POFON

Életemben csak egyetlen pofont kaptam. 1956-ban.

A tettlegesség ismeretlen volt a családunkban, de a pofonról apámnak még filozófiája is volt: „ha valakit arcul ütünk, olyan, mintha a lelkét ütnénk meg" - vallotta Gárdonyi Géza nyomán. Volt erre praktikus érve is: az ő apját gyermekkorában hirtelen felindulásában úgy vágta fültövön az apja, hogy az egyik fülére örökre megsüketült. Ekkora büntetést nem szándékozott adni, bánta is egész életében.

12 éves voltam. Október 22-én érkeztem haza első "külföldi" utamról. Az úttörő énekkarral csehszlovákiai turnén voltunk, és még tele voltam az ottani élményekkel.

Álltam a Batthyány-téri lakásunk ablakában és döbbenten néztem a Bem térről a Parlament felé zúduló tömeget. Még állt az ideiglenesen épített Kossuth híd, azon vonultak át az emberek. Kezükben táblák: „Vesszen Gerő! Vesszen Rákosi!". És ezt ütemesen skandálták is.
Egy percig sem volt kétségem arról, hogy ez forradalom. És ebben a meggyőződésemben később sem tudtak megingatni, hiába nevezték másnak. Mert én láttam, és átéltem. A forradalomról és a szabadságharcról mindössze annyit tudtam, amennyit a Kőszívű ember fiai-ban olvastam, de az nagyon magával ragadott. Egy percig sem volt kétséges előttem, hogy ebben nekem, mint „hű honleánynak" részt kell vennem.

A közelünkben lakott Adrienn barátnőm, aki hasonlóan érzett. Elhatároztuk, hogy jelentkezünk ápolónőnek. Mert a harc során sebesültek bizonyára lesznek, és akkor sok önkéntes ápolónőre lesz szükség -gondoltuk naívan. Persze, fogalmunk sem volt arról, mit csinál egy ápolónő a sebesültekkel, de szilárdan hittük, hogy 12 éves lányokra nagy szükség lesz ott.

Néhány nap múlva, amikor már javában folytak a harcok, öntudatosan közöltem ezt a szándékomat a szüleimmel. Elhatározásom sziklaszilárd volt, nem kértem engedélyt, csak bejelentettem, mit kívánok tenni. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogyan jelentkezzek és hol, vagy hogy pontosan mit csinálnék, de eltökélt voltam, lobogott bennem a hazáért és a szabadságért tenniakarás tüze.

Mondanom sem kell, hogy a szüleim nem repestek a boldogságtól, amikor elszántan előadtam a tervemet. Apám -aki egyébként is feszült hangulatban volt az eseményektől- azt találta mondani: „Inkább rakj rendet a szekrényedben!"
Így megcsúfolni az én fennkölt érzéseimet!
Nagyon felháborodtam. Már nem emlékszem mit feleltem, de hogy nem volt benne sem tisztelet, sem illendőség, az bizonyos.

És akkor csattant el apám szikár, csontos kezétől egy hatalmas pofon az arcomon.

A meglepetéstől és a fájdalomtól (mert fájt ám!) egy ideig nem jutottam szóhoz, levegőt is alig kaptam. Végül konokul csak annyit mondtam: „Most boldog vagy?!" Apám ekkor berohant a másik szobába és magára zárta az ajtót, talán attól félt,  ha elengedi magát, olyat tesz, amit nem akarna.

Vagy két hétig nem szóltunk egymáshoz, némán ültünk a vacsoránál.
Anyám járt követségbe: -„Kérj bocsánatot, végülis te bántottad meg apádat!"
Hajthatatlan voltam: „Ő ütött pofon! Miért kérnék én bocsánatot!"
Soha nem kértünk bocsánatot egymástól, de azért megbocsájtottunk és helyre állt a családi béke.
A forradalmat és a harcot azonban csak az ablakból láthattam.
Később, amikor a harcok elültek,  megengedték, hogy értesítő cédulákat vigyek ki a segélyadományokról.
Ez volt az én "nagy forradalmi tettem"! (Ó, de sok hasonló "ellenálló" lett később hős!)