2010. április 21., szerda

A SZOCREÁL DIADALA

Az új Csepeli Munkásotthon első berendezett klubhelyisége az úgynevezett "reprezentációs szoba", egy hosszú, téglalap alakú helyiség volt. Bútorait iparművész tervezte, kényelmes szivakék fotelokklal, hosszúkás dohányzóasztalokkal, sötétkék függönyökkel és szőnyegekkel tette hangulatossá.

Az első rendezvények egyike egy hetes névadó ünnepség volt, azaz hét család gyermekei kaptak itt hivatalosan nevet keresztelő helyett.
Szép, színvonalas műsort állítottam össze (mindenre volt akkor pénz!), többek között meghívtam egy nagyon tehetséges zongoraművészt is. Nemcsak tehetséges, de pontos és megbízható embernek is bizonyult.
Az ünnepséget szombat délután tartottuk. A zongoraművész egy fél órával korábban érkezett, mert ki akarta próbálni a zongorát.
A zongorát!!!
Hát, bizony az egy emelettel feljebb volt, az énekkar próbatermében.
Szombat délután!!! Amikor csökkentett létszámban dolgoztunk!
Szerencsére az ott lévő fiatal kollegáim azonnal hadirendbe álltak, és mire az ünnepség elkezdődött, lehozták a zongorát, megúsztam a botrányt!

Azután egy szép tavaszi napon azt vettük észre, hogy a terem hátsó falán egy festő dolgozik. Freskót készített. Naponta néztük, hogyan halad, és egyre jobban megrémültünk. Valami rémes szocreál "alkotás" készült, abból is a gyöngébb fajtából.
A festmény alapszíne a hasmenéshez hasonlított, a közepét egy orosz tank uralta, amelyről operett ülésben orosz katonák kenyeret osztottak. A bal oldalán a régi Csepel, háttérben az öntöde metszetével és izzadó munkásokkal, előtte köveket dobáló tömeggel. De micsoda dobálás volt az! Majd kicsavarodott a tüntető nő keze! A jobb oldalon a háttérben az új lakótelep falát heggesztették!!!, előtte boldog május elsejei felvonulók, doboló úttörőkkel. Maga volt a borzalom! Csepel múltja, jelene és jövője - a megrendelés szerint.

A munkatársi értekezleten kifejtettük felháborodásunkat a terem tönkretétele miatt, de a szakszervezeti elvtársak nem fogadták el az érveinket. Kértük, hogy legalább egy függönyt tegyenek elé, amivel eltakarhatjuk ezt a förmedvényt a jobbízlésű közönség elől. Ezt is visszautasították, de mi nem nyugodtunk bele!

Művész-közönség találkozót szerveztünk, ahová festőket, kritikusokat, sőt olyan munkásembereket is meghívtunk, akiket a festő ráfestett a képre. És természetesen meghívtuk a megrendelő elvtárakat is.
 A zsúfolásig megtelt teremben hosszan elemezték a "mű" hibáit, művészietlenségét, az alakok aránytalanságát, a mozdulatok sutaságát ésatöbbit. Politikai "mondanivalójáról" bölcsen hallgattunk. Az egyre forrósodó hangulatot azzal zártuk le, hogy szólásra hívtuk a "művészt". Ő elmondta, hogy neki Munkácsy-díja van, hogy ő jelentős és megbecsült művész, aki jól ismeri a munkásságot, mert közöttük él. (A gyár alkalmazta az üzemi étkezdék falának szocialista kifestésére).  No, ez volt az a pont, amikor a képzőművészetben jártas, egyébként költő kollegánk, -akit könyörögve kértünk, hogy a saját érdekében ne szólaljon meg-, felállt és felháborodottan vágta a festő fejéhez:
-"Picasso se élt a galambdúcban, mégis kitűnő galambot tudott festeni!"

Az elvtársak ezt úgy értelmezték, hogy ő a munkásosztályt a galambdúchoz hasonlította.
Kirúgták. És jóideig másutt sem kaphatott ilyen jellegű munkát, mert bárhová jelentkezett, utánaszóltak, hogy "politikailag megbízhatatlan".

De ilyennek minősítettek valamennyiünket, akik egyetemet végeztünk. 4 év múlva már egyikünk sem dolgozott ott, szép lassan a gyárból kiemelt munkáskáderekre cseréltek bennünket.

Vajon mi lett a freskóval?..

2010. április 16., péntek

DÉJAVU

Nem új jelenség ez a választási kabaré!

Herczeg Ferenc emlékiratait olvasom. A századfordulón népszerű író Tisza István feltétlen híve volt, egy ideig a konzervatív Szabadelvű Párt képviselőjeként működött. 1904-ben pártja megbukott, a Fejérváry-féle darabontkormány került hatalomra.

Erről az időszakról írja Herczeg Ferenc:

" A Szabadelvű Párt megbukott. Az országban olyan örömrivalgással fogadták ezt a fordulatot, mint egykor talán Budavár fölszabadulását a török járom alól. Nem tréfálok: voltak tiszteletreméltó magyarok, akik könnyekben olvadtak fel a boldogító hír hallatára, hogy Tisza István kisebbségben maradt. Mert most már nincs semmi baja a magyarnak.

Valami nagyszerű hazafi-optimizmus dagasztotta a kebleket, sok ember komolyan meg volt róla győződve. hogy fölvirradt Magyarország aranykora. A nemzet nagyságának és boldogságának megvalósításához tudvalevően nem kell egyéb, csak többségi határozat, a többség pedig immár megvan. Magyarországon mindig megvolt a hajlandóság, hogy a törvényt többre tartsák az életnél. Azt hiszem, ma is vannak politikusok, akik a szociális reformokat "jó törvényektől" várják, de nem kérdik, megvan-e a hozzá való vagyonos társadalom. Ebben a hazafias mámorban sok volt a gyerekes értetlenség, de volt benne lendület és szépség is.

Abban azonban nem találtam semmi szépséget, hogy országszerte rendszeres embervadászat indult meg Tisza hívei ellen, akiket egyszerűen hazaárulóknak minősítettek. Megint egyszer nyilvánvaló lett, hogy a magyar ember senkit nem tud olyan jóízűen gyűlölni és irtani, mint a saját fajtáját...


(Tisza István Ferenc József császárral)      

                                                                                   
                                                                            (Tisza István díszmagyarban)



Sok ízetlenség lett abból, hogy intellektus és erkölcs dolgában mélyen a középérték alatt álló emberek úgy kezdtek viselkedni, mintha egy hazafias vámőrkülönítmény tagjai volnának... Ez különben minden radikális átalakulásnál így van: a tehetségtelenek eltúlozzák az időszerű jelszavakat, mert azt hiszik, ütött az ő órájuk. Mink, bukott Tisza-gárdisták, kitapasztaltuk akkoriban, a kitaszítottság milyen érzelmi körében élhetnek Amerikában a színes bőrűek. A lágyszívű fehér emberek undort és szánakozást, a kemények undort és megvetést éreztek irányunkban."

Hát most helyettesítsd be az aktuális szereplőket!

2010. április 15., csütörtök

AZ ELSŐ MUNKAHELYEM



(Az olvasó munkás szobra )





Az egyetemen meglehetősen lenézett szak volt a népművelés, néhány évfolyam után hol megszüntették, hol ismét engedélyezték a nappali tagozaton való indítását.
Pedig egyáltalán nem volt könnyebb más szakoknál, csak sokkal többszínű volt, nem kapcsolódott egyetlen tudományághoz sem. Ezért aztán az oda járó hallgatók nagyon összetartottak, jól ismerték a többi évfolyamon tanulókat is.
Akkoriban mindenkinek el kellett végeznie egy tanári szakot is, hogy könnyebben el tudjon majd helyezkedni. Közülünk a legtöbben a magyar nyelv- és irodalom szakot választották, de volt néhány történész és valamilyen természettudomány szakos is. Én -mint azt már említettem- az irodalom szakot választottam.

A népművelés szakon sok olyasmit tanultunk, amivel a Bölcsészkaron mások nem foglalkoztak: biológiát, matematikát, esztétikát, színháztörténetet (Hont Ferenctől), csillagászatot (Kulin Györgytől), vallástörténetet (Hahn Istvántól), művelődéstörténetet (Vekerdy Lászlótól) , sőt még az akkor tiltott szociológiát is. Néha úgy éreztük, nem sok közünk van mindehhez, de később kiderült, nem ártott, hogy valamit konyítottunk ilyesmikhez is.
Tanáraink arra is ügyeltek, hogy mindegyikünknek biztosítsanak munkahelyet. Engem például -mivel már akkor férjnél voltam - a Vasas Szakszervezethez küldtek gyakorlatra. Miután a különböző üzemek művelődési házai a szakszervezetek fenntartásában működtek, itt számos lehetőségem akadt népművelőként elhelyezkedni.
Végzősként már megszületett a lányom is, ezért a Vasasok különös gonddal választották ki az első munkahelyemet. A Csepeli Munkásotthonba helyeztek el.

A Munkásotthon 1916-ban                                   
         A Munkásotthon 1920-ban
                                                 
Csepelen már sz 1910-es években a szervezett munkások téglajegyeiből épült meg a kultúrház, amit ekkor munkásotthonnak neveztek.
Ezt a nevet az új rendszerben is megtarthatta az intézmény. Mindig élénk kultúrális élet folyt itt, remek színházterme volt, ahol amatőrök még operetteket is bemutattak. Persze ez a kultúrális élet akkor a legális politizálás színteréül is szolgált.

Az 1960-as évek végén a hajdani munkásotthonból reprezentatív kultúrházat alakítottak ki az akkor legkorszerűbb igények szerint: tágas, modern könyvtára, ízléses étterme, próbaterme,számos klubszobája volt, sőt még egy csillagvizsgáló kupolával is rendelkezett, amelyben az amatőr csillagászok legdrágább távcsöve üzemelt. Valamennyi munkatárs (úgy emlékszem hatan voltunk) külön dolgozószobát kapott.
Augusztus 1-én kezdtem el ott dolgozni, de a hivatalos megnyitó csak november 7-én volt. Nekünk kellett előkészíteni és megszervezni a nyitás utáni programokat.

Belépésem után kaptam egy csekket, azzal mentem kiválasztani és megrendelni a szobám berendezését. Úgy alakíthattam ki a saját szobámat, ahogyan akartam. Öröm volt benne dolgozni!

A munkatársaim is hozzám hasonlóan fiatalok voltak. Volt közöttük költő, grafikus, művészettörténész, filmes (moziüzemvezető). Magas szintű kultúrát akartunk terjeszteni mindannyian, megszállottan dolgoztunk és mindenben segítettük egymást. Öröm volt együtt lenni velük!
Az igazgatónknak ugyan csak politikai végzettsége volt, de nem akadályozott bennünket semmiben, hagyta, hogy tegyük a dolgunkat.

Sokat jártunk le az üzembe, ismerkedtünk a "munkásélettel". Ó, hányszor hallottuk később, hogy becsüljük meg magunkat, mert abból élünk, hogy az öntödében folyik a munkások hátán a víz! Én soha nem értettem, miért kell ennek így lennie, amikor már remek automatákat találtak fel a mérnökök. És miért vagyok én a hibás azért, hogy középkori módszerekkel dolgoznak?!

A hivatalos megnyitót maga Kádár János tartotta!
Az előző napon minden szobát alaposan átvizsgáltak, aztán hazaküldtek bennünket. Igaz, "politikai munkatáraknak" számítottunk, de nem voltunk sem elég megbízhatóak, sem elég rangosak ahhoz, hogy ott lehessünk a megnyitón, ahová szigorúan csak a protokoll vendégek léphettek be.

És az egykor a munkások téglajegyeiből épült munkásotthont kétsoros munkásőrkordon vette körül, hogy a csepeliek mégcsak be se láthassanak nekik épített új munkásotthon "fennkölt" ünnepségére!

2010. április 10., szombat

JÓZSEF ATTILA

Holnap lesz a Költészet Napja, József Attila születésének évfordulója. (1904-ben született, mint az apám).

Egyetemi éveink alatt József Attila költészetének bűvöletében éltünk. Az előttünk járó költőnemzedék, Nagy László és társai fedezték fel benne azt a költőt, aki példa lehetett számukra. Nem az tehát, akit az iskolában tanítottak.

Én mindig rajongtam a versekért, de József Attila költészetét már az általános iskolában sikeresen megutáltatták velem.
Vizuális típus lévén, különösen riasztónak találtam a Mondd mit érlel című versét, annak is főleg azt a sorát,  hogy "szájíze mint a főzelék". De nem szerettem a Döntsd a tőkét sem. Mert ezeket tanultuk.

A gimnáziumba kerülve öntudatosan vallottam meg ezt az utálatomat az Irodalom szakkör vezetőjének, Molnár tanárúrnak. (A keresztnevét méltatlanul elfelejtettem). A tanárúr egyébként nem tanította a mi osztályunkat, de a szakkörben tudatosan irányította a figyelmünket a kortárs magyar irodalom felé.

József Attila-utálatomért nem korholt, mégcsak nem is magyarázott. Azt a feladatot adta, hogy elemezzem a költő első kötetének verseit. Ma is megvan az a kötetem, amelybe ceruzával írtam a "széljegyzeteimet".
És rájöttem, hogy ez a költő, még kiforratlanul ugyan, de az én érzéseimet, vágyaimat fogalmazza meg! Hogy a korai verseket a fény, a piros szín uralja, hogy szelíd és kedves, hogy játékos és szeretetreméltó. És akkor már kezdtem szeretni a többi versét is.
Ezt szerettem volna továbbadni később, előadóművészként is, amikor "Vidám és jó volt" címmel mutattam be rendhagyó irodalomórát. Mert még a 70-80-as években is azokat a verseket tanították, amelyek miatt én, a versrajongó is ellene fordultam.

És most idézem azt a versét, amely miatt igazán a szívembe zártam:

 CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR



Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,

meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja

megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én

szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.



Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,

hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.



Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.



De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

(A You Tubon meghallgatható Latinovits Zoltán előadásában)

2010. április 7., szerda

KÖRÖZÖTT A SCOTLAND YARD

Sok vita és utánjárás után az Universitas Együttes kiutazhatott Franciaországba. Nyugatra!

Akkoriban szinte csodának számított, hogy a színjátszók részt vehettek a franciák által rendezett nemzetközi diák-színjátszó fesztiválon Nancy-ban. Hát még az, hogy Csokonai Özvegy Karnyóné-jával elhoztuk az első díjat!

(Sólyom Kati, Kristóf Tibor és Halász Péter a Karnyóné-ban)

A következő évben már nemcsak Nancyba kaptunk meghívást, hanem az angliai Birmingham-be is, ahová Hubay Miklós:Egy szerelem három éjszakája című darabját vittük.

Miután az útlevélkérelmek beadásakor még nem dőlt el, hogy Adamis Ancsa vagy én játszom az egyik szerepet, számomra is kértek mindkét országba útlevelet. Sajnos azonban a szerepet mégsem én kaptam meg, ezért Nancyból egyenesen haza kellett volna utaznom (többekkel együtt), ha…Ha nem disszidált volna az egyik fiú! De bizony kint maradt, és felszabadult egy hely az angliai csoportban. Mivel nekem volt érvényes vízumom, utazhattam tovább a csoporttal Angliába is.

Egy hétig Londonban voltunk, az ott élő magyaroknak adtunk irodalmi műsort, csak azután mentünk tovább Birmingham-be.

Pénteken este érkeztünk meg, a pályaudvaron vártak bennünket azok a diákok, családok, akik egy hétig vendégül láttak minket. Én egy fiatal szociológus tanárnőhöz kerültem, akinek a férje ír baptista lelkész volt. Félve kérdezték tőlem, hogy részt vehetek-e vasárnap délelőtt az istentiszteleten. Részt vettem. Csodálkoztak, hogy ebből semmi kellemetlenségem nem adódott. Gazdag programot csináltak a hét végére, elvittek többek között Stradtford-ba, Shakespeare szülővárosába is. Itt a vendéglátóim szép fehér kutyája (akinek előzőleg egy fél órát könyörögtem, hogy adja oda a szájából az egyetlen pár harisnyámat), beugrott a hídról a folyóba, amelyben szép fehér hattyúk úszkáltak. A hattyúk rossznéven vették a kutya birtokháborítását, ezért kis híján megölték a csőrükkel.

Hétfőn azonban már készülni kellett az előadásra. A megbeszélés szerint aznap reggel a pályaudvaron kellett találkoznunk, onnan pedig közösen mentünk volna a meghívó egyetemre, amelynek a menzájára már megkaptuk az ebédjegyeket, majd délután a színházba a próbára. Tiszta ügy!

Csakhogy én (a vasfüggöny mögül) azt hittem, hogy Birmingham olyan kisváros Londonhoz képest, mint Kecskemét Budapesthez képest. És ebből adódott a kavarodás!
      1. Birmingham-ben nem egy, hanem 4 pályaudvar van, és én egy másikra mentem,
      2. legalább 5 egyetem van, én mindet végigjártam, de menzajegyemet sehol sem fogadták el és a     csoportot sem találtam,
      3. több színház is van, sőt minden mozit is „theatre”-nak neveznek, és nem mondták meg, pontosan melyik színházban lesz a próba.
Elvesztem!

De én nem éreztem elveszettnek magam. Egész nap sétáltam a városban, még kiállítást is néztem, az sem zavart, hogy nem kaptam ebédet.
Hanem a próbát nem lehetett elmulasztani! A Városháza melletti aluljáróból felhívtam a vendéglátóimat,  mondják már meg, melyik színházba kell mennem.
A kedves fiatal tanárnő zokogva vette fel a telefont, mert már részletes leírást is kértek az öltözékemről, égen-földön keres a Scotland Yard, és magát hibáztatta, amiért nem vittek személyesen reggel a pályaudvarra, dehát dolgozniuk kellett. Hiába nyugtattam, hogy semmi baj nem történt velem, és a színházba is odatalálok, van térképem, csak mondja meg a színház nevét. De ő csak ismételgette, hogy el ne mozduljak a telefonfülkéből. Próbáltam elmagyarázni franciául, hogy itt nem találhatnak meg, mert „a föld alatt vagyok” (az aluljáró szót nem tanultuk az iskolában). Ő csak azt hajtogatta, hogy el ne mozduljak onnan. Hát nem mozdultam.

Rövidesen meg is jött értem vagy négy rendőr, meg a csoport teljes vezetősége, akik elvittek a próba színhelyére.(A színház nevét akkor sem tudtam meg, sőt máig sem tudom).

Kiderült, hogy a többiek szinte semmit nem láttak a városból, mert egész nap engem vártak, hátha odatalálok. No, nem a testi épségemért izgultak, hanem attól féltek, hogy én is disszidálok és akkor a csoportot többé nem engedik ki Nyugatra.
De nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben!
Hát emiatt körözött egész álló nap a rendőrség!
És annak ellenére, hogy számtalan rendőrrel beszéltem alig érthető angolsággal és kifejező mozdulatokkal, NEM TALÁLTAK MEG! (Úgy gondolom, hogy nem is akartak „kiadni”, maradhattam volna, ha akarok, de nem akartam).
 Erre az „üldözésre” máig büszke vagyok!

2010. április 6., kedd

AZ EGYETEMI SZÍNPAD

Ma már tudom, hogy az Egyetemi Színpad történelmi jelentőségű volt az 1960-as években, amikor én egyetemre jártam.

Az én korosztályom még nem a diplomáért ment egyetemre, hanem azért, hogy magas szinten foglalkozhasson azzal, ami érdekelte. Akkor még naponta 6-8 óránk volt és szombatonként is volt tanítás. Sokféle speciálkollégiumra jelentkezhettünk, de még ezeken kívül is tartottak szabad előadásokat, amelyek nem tartoztak a beszámítható tantárgyak közé. Ilyen volt például Nemeskürty István előadássorozata a magyar filmtörténetről. Az esti előadásokon úgy megtelt a terem, hogy a földön is ültek.

Még nagyobb élményt jelentettek az Egyetemi Színpad előadásai. Mivel ezek "zártkörű"-eknek minősültek, -a "nyitás" jegyében- láthattuk a legjobb nyugati filmeket, hallgathattunk dzsessz zenét, találkozhattunk az éppen letiltott írókkal. Sokan vettünk részt az Egyetemi Színpad amatőr művészeti együtteseiben: az énekkarban, a tánckarban, a Surányi Ibolya által vezetett szavalókörben, az amatőr filmklubban vagy a színjátszó körben, amit akkor -Universitas Együttes néven- Ruszt József vezetett.

Nánay István, aki megírta az Egyetemi színpad történetét , Kelecsényi László nyomán "profán szentély"-ként jellemzi azt. Tarján Tamás emlékei szerint: "Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások és rendezvények története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kultúrális programnak álcázott randevúké. A vágyé, hogy ne csak a hátsó vagy oldakajtókon, jeggyel mehessünk be, hanem -"én ide tartozom"- jegy nélkül is, és legelöl várjon minket a művészbejáró-féle is, mivel a színészek, a fellépők a barátaink! Ha igaz, hogy a közönség maga is alakítja a produkciót, ez fokozottan igaz volt az Egyetemi Színpadon, ahol...még a helyhez, az egyetemhez, a művészgárdákhoz ne kötődő nézők is familiárisabb rokonszenvvel nézték és ítélték meg az átélt látottakat".

Én már elsőévesen az Universitas tagja lettem. Nagyon összetartó, nagyon egyetakaró társulat voltunk. Úgy éltünk együtt, mint a jó testvérek. Én a "kicsik" közé tartoztam, a meghatározó tagok akkor már több éve játszották a főszerepeket. Többen jónevű színészek lettek később. (Sólyom Kati, Fodor Tamás, Kristóf Tibor, Hetényi Pál, Jordán Tamás, Schütz Ila). Évi 6 bemutatót tartottunk, mint egy hivatásos színház. Pedig csak este 10 óra után próbálhattunk, amikor az egyéb műsorok végetértek. Többnyire akkor is ott voltunk a próbákon, ha éppen nem volt szerepünk, mert a próbák is felejthetetlen élményt jelentettek. És e mellett a többségünk jelesen vagy kiválóan végezte el az egyetemet, többek a szakterületük kiemelkedő képviselői lettek!

Pedig szegényen éltünk nagyon. A lyukasórákat többnyire a tanszéki könyvtárakban, vagy a Dunapart lépcsőin töltöttük, de tele voltunk ambícióval, meg akartuk változtatni a világot, de legalábbis a művészeti, irodalmi életet. Mi lett nagyratörő terveinkből?! Nem tudom pontosan, de úgy érzem, nem kell szégyenkeznünk. Megtettük, amit lehetett.

1991-ben bezárták a Pesti Barmabás utcában lévő Egyetemi Színpadot, elköltöztették onnan a Bölcsészkart, 1995 óta "ideiglenesen szünetel" a működése.

Nekünk, akik az 1960-as években voltunk részesei ennek a termékeny légkörnek, nemcsak a fiatalságunkat, hanem az egész életünket, gondolkodásunkat meghatározta.