BORÓ DOLGOZNI KEZDETT

Juliska lánya halála után Öregmama úgy döntött, hogy két kisebb lányával Pestre jön, ahol a fia dolgozott. Úgy godolta, hogy a megmaradt kevéske földből lesz annyi jövedelmük, ami elég lesz a megélhetésükre. András kibérelt egy építőanyagtelepen lévő kis házat (valószínűleg a telepőr lakhatott benne előzően), oda költöztek. Falusias környezet volt akkor Angyalföld, a telepen kutyát, csirkéket tartottak.

De a föld bérletéből ( Öregmama bérbeadta) éppen csak az adót tudták kifizetni,a megélhetésre nem futotta. Öregmama világéletében a maga gazdája volt, a városi emberektől is félt, szóba sem jöhetett, hogy gyárba menjen dolgozni MÁSOKNAK!!! Zacskóragasztást vállalt, amit otthon is lehetett végezni. Ebben a kicsik is segítettek.

Boró 12 éves volt, 5 elemit végzett, de jól tudott olvasni, mert a Nagymamája még Jászkiséren gyakran olvastatott fel magának. Ennek a tudásnak a birtokában sikerült elhelyezkednie egy házaspárhoz a Városliget szélén. Délelőtt a szakácsnénak kellett segítenie a konyhán, de a tüzelőt is neki kellett felhordania, ami a gyönge gerincével bizony nehezen ment. Délután felolvasott az asszonynak. Teljes ellátást kapott és havi 10 korona munkabért. A cipekedéstől egyszer eleredt az orra vére, alig bírták elállítani. Ettől megijedtek és elküldték.

Ezután egy tollgyárba ment dolgozni. A toll csöves részét kellett megtisztítani, mert azt tették a cigarettaszipkába. Száz darabért 50 fillért fizettek. Ügyesen dolgozott, egyszer azonban észrevette, hogy két munkatársnője kicserélte az általa szépen megtisztított tollszárakat rosszul tisztított csomagra. Hiába védekezett, levontak a béréből.

András szorgalmasan tanult is a munkája mellett, többféle gépkezelői vizsgát is letett, így kezdett jobban keresni. Úgy gondolta, hogy a kishúgait varrónőnek taníttatja ki. Gyárba be nem merték volna tenni a lábukat, így egy kis szalonba mentek tanulni nagymamával. Egy özvegyasszony volt a tulajdonos, a lányai is varrónők voltak. Két év alatt tanulták ki a szakmát, ez alatt az idő alatt semmiféle fizetést nem kaptak.

Boró szabadult fel előbb, s már az első héten 5 koronát keresett. Boldogan vitte haza. Öregmama még tett hozzá 2 koronát, és mind a kettőjüknek vett egy igazi, városi, magassarkú kivágott cipőt. Később édesanyjukat sikerült rávenni arra is, hogy egy-egy kalapot kapjanak, mert a kendős lányokat leszólították a kalauzok és a katonák. Lassan városi lányok lettek.

Közben kitört az I. világháború. A műhely ablakából nézték a diákok fáklyás felvonulást a háború mellett."Vesszen Szerbia" - kiabálták.Kiragasztották a bevonulási parancsokat, s másnap már András is bevonult. (Ott is veszett az orosz fronton 1916-ban).

A két kislány kitanulta ugyan a varrónöi szakmát, de szabósegédként nem tudtak elhelyezkedni, mert a szalon tulajdonosa iparigazolvány nélkül dolgozott, nem tudott érvényes bizonyítványt adni.. Katonasapkákra varrtak jelvényeket, meg kötényeket ki tudja kiknek.  Ehhez nem kellett tudni a szakmát, csak a gépet kellett hajtani. Öregmama katonaingeket varrt. Napközben a lányok egy kis sámlin valamelyik bolt előtt ültek, ott várták, hogy valamilyen élelmiszert osszanak. Éjszaka Öregmama strázsált.

Több helyen is próbáltak munkát vállalni, de sokszor becsapták őket. Vagy ki sem adták a fizetségüket, vagy 3 heti munkáért csak 1 hetet fizettek. Nemegyszer Öregmama harcolta ki a bérüket.

1917-ben elhatározták, hogy befejezik a tanulásukat. Munka mellett 1 év alatt végezték el a 4 polgárit, nagyon szorgalmasak voltak.

Még meg sem kapták a bizonyítványt, amikor segédszolgálatra rendelték őket a postára. Nagymama egyenesen a Teréz-központi központba került telefonoskisasszonynak. Sokat mesélt erről, imádta ezt a munkát. De ez is csak 1 évig tartott.

Időközben felnőtté és városi lánnyá vált a két kislány, akik már támaszai lehettek édesanyjuknak.

BORÓ BALESETE

Borót (Nagymama nővérét) kisgyerekkorában érte az a baleset, amely az egész életét befolyásolta. Önéletírásának egyik fogalmazványában írta le, hogyan is történt valójában. Ha jól számolom, 1901-ben lehetett. Boró születését megelőzően már született két kislánya Öregmamának, de ők 1-2 éves korukban meghaltak. Mind a kettőt Boriskának keresztelték. A harmadik Boriska volt Boró. Képzelhető, mennyi aggodalmon ment keresztül az édesanyja!

"Szép nagy házunk volt, hatalmas nagy kerttel. Mi gyerekek úgy éltünk ott, mint a mesében. Sok gyümölcs volt, hatalmas szérü. Ezt később nem használták, hanem lóherével bevetették. Ez volt a mi birodalmunk. Tele volt a kert virággal. Itt játszottunk naphosszat. Nagyon kedves emlékek fűződnek hozzá.

Azon a nyáron, amikor anyám a két fiúval gazdálkodott, én öt éves voltam. Hordták be a gabonát a csépléshez, nyomtatáshoz. Egy szakaszt felhúztak, asztagot raktak és betetejezték, majd mellé rakták a második szakaszt.

Sok pajtásunk, rokongyerek volt akkor nálunk. Létrán felmásztunk a megkezdett asztagra. A létra csak úgy hevenyén volt odatéve, s amikor felmásztunk rá, ledőlt. Én a felső fokán álltam, egy pajtásom az alsón. Amikor a létra eldőlt, és a szérüre esetem, a létra rám. Eltört a karom és kificamodott a gerincem.

Volt a faluban egy javasasszony-féle, nővérem elvitt hozzá. Ájult voltam. Amikor a javasasszony hozzám nyúlt, a nagy fájdalomtól magamhoz tértem és üvöltöttem, mint akit nyúznak. Anyám a határban volt, érte mentek és már messziről hallotta, hogy ordítok. Az asszony megállapította, hogy nem ficamról van szó, mint hitték, hanem törésről.

Orvoshoz vittek. A karomat gipszbe tette, de eszébe sem jutott megnézni, történt-e még valami bajom. Egy év múlva iskolába irattak, akkor tűnt fel, hogy nagyon nehezemre esik a járás. Az iskola nem volt messze, mégis sokszor leültem útközben. Anyám észrevette ezt, s mikor látta, hogy leülök, otthagyta a házat, bezárta a kaput, ahátára vett és úgy vitt tovább.

Másik orvoshoz is vitt, aki kijelentette, hogy hátgerinc sorvadásom van és rövid időn belül el fogok pusztulni.Orvosság erre a betegségre nincs, de meg lehet próbálni egy-két fürdőt, habár sokat nem várhatunk ettől sem. Anyám elvitt Jászberénybe, ott volt fürdő. Anyám tudatlan volt, de mindent megtett, amit az orvos rendelt. Később állapították meg, hogy a törés következtében az egyik csigolya elcsúszott, és amíg ez el nem helyezkedett, a járás iszonyú fájdalommal járt. Ezen természetesen a fürdő nem segíthetett."

A gerinc-csigolya évek múlva ágyazódott be, addig Boró nehezen tudott menni, az iskolatáskáját is a huga vitte. A fájdalmak lassan elmúltak, de a gerince valahogy megrövidült, a felsőteste kissé előre dőlt, a tartása bizony egy kicsit nyomorék maradt. Igyekezett nem foglalkozni ezzel, de talán ezért lett olyan együttérző a mások bajaival, ezért lett olyan harcos híve a munkásság mozgalmainak.

ANYÁM SZERELME ÉS HÁZASSÁGA

Amikor anyám már idős és beteg volt, megkértem, írja le az élete történetét. Hosszú viaskodás után 2 oldalban foglalta össze az "önéletrajzát". Nehéz kiolvasni a kusza sorokat, elnagyolt betűket, de olyan dolgokról is írt, amikről nem beszélt addig nekünk.

"Akkor indult be a Textiliskola és a Boriska néni (Boró) eljött értem Tápióbicskére (akkor ott laktak), mondván hogy mégis tanuljak valami szakmát. Úgy láttam, hogy jobb lesz nekem a (?)...Akkor megint a nagymamához kerültem (Öregmama, Gőz Julianna), ott jártam 3 évig, addig tartott az iskola. El is végeztem kitűnően.Aztán amikor anyuék visszaköltöztek Pestre, újra hazavittek, dolgozni már ismét Csillaghegyről jártam.

Első munkahelyem a Rákospalotai kötöttárugyár volt, ott nagyon szerettem dolgozni. ..Biciklivel jártam, sokszor motor húzott. A motor egy kollegámé volt, Gerő Pistáé, aki szintén a szigetre járt dolgozni. Összehaverkodtunk, evezni is ő tanított meg, a szakmát is tőle tanultam. Ő Csehben végzett technikumot. Jó szakember volt. Ő volt az első szerelmem is.

...Pista zsidó volt, de én nem bántam, jól megértettük egymást. Soha senki nem értett meg úgy, mint ő. A férjem sem. Féltékeny is lett rá.

Így lettem 24 éves. Anyámék mindenáron férjhez akarta adni, ők keresték a férjemet is, én meg - gondoltam, legyen. Hozzámentem, pedig Pistát szerettem. Később megtudta, de akkor már a felesége voltam. Azért nem bántam meg, mert jó férjem volt. 3 lányt szültem neki... Főzni anyu nem nagyon tudott, meg nem is szeretett. Nem is tanultam meg főzni, csak már asszonykoromban, azt is a férjemtől. De apu azt mondtaakkor már jobban főzök, mint a nagymama. Pedig ők a férjemet nem szerették. Csak aztán a gyerekek miatt megbarátkoztak vele.

Pistát azért nem felejtettem el, bár nagyon messze kerültünk egymástól. Ő Buenos Airesbe költözött, de az édesanyjával 1956-ig tartottam a kapcsolatot. Akkor már Pista is nős volt. Egy ausztrál nőt vett feleségül, akinek szintén volt egy kötödéje. Azt is áttelepítették Buenos Airesbe. Azóta már ez is felbomlott. Amióta a  szüleit, a bátyját és családját is kivitette, semmit sem tudok róla."

(Úgy sejtem -bár erről soha nem beszéltek a családban - nagymamáék éppen a Pista miatt akarták sürgősen férjhezadni anyámat. Az 1930-as évek végén, a zsidóüldözések idején nem volt ajánlatos egy zsidó fiúhoz hozzámenni. Nem tudom, Pista mikor vándorolt ki, az is lehet, hogy anyám utána bánkódott, ezért adták gyorsan férjhez. Az biztos, hogy mi gyerekek ebből semmit nem éreztünk, a szüleinket soha nem hallottuk veszekedni és nagy szeretettel gondoskodtak rólunk.)

A KÖZÖS ÉLET KEZDETE

Diákok voltunk még, amikor megismerkedtünk a férjemmel.

 Egy éve dolgozott, amikor összeházasodtunk. Én éppen 20 éves voltam, ő 25.

 Én akkor végeztem el az I. évet az egyetemen. Régi vágyam volt, hogy magyar szakon tanulhassak, boldogan éltem a diákéletet. Nem változott ez azzal sem, hogy férjhez mentem.

 Apám konzervatív ember volt, véleménye szerint ha valaki megnősül, tartsa el a feleségét.

Mondhatni a férjem taníttatott ki. Segítségül, útravalóul azt kaptuk a szüleimtől, hogy a lakás egyik szobáját -ahol egyébként addig albérlő lakott- a rendelkezésünkre bocsájtották, annyi lakbérért, amennyit az addigi albérlő fizetett. Az ösztöndíjam mellett mindenféle alkalmi munkát vállaltam: voltam üzemi könyvtáros, felméréseket végeztem a rádió Közvéleménykutató Osztályának, még tanítványokat is vállaltam, így egész szépen megéltünk.

A lányom megszületéséig úgy éltünk, mint a diákok. A férjem beiratkozott esti tagozatra a Műszaki Egyetem Gyengeáramú karára (egyébként gépészmérnökként végzett), én esténként az Egyetemi Színpadon töltöttem az időmet, s amíg a színjátszókkal (Universitas Együttes) próbáltam, ő a filmklubba járt. Időnként összefutottunk és együtt néztünk meg egy-egy filmet vagy előadást az Egyetemi  Színpadon.

A szobánkat az otthonról vagy a nagymamáéktól kapott (kiselejtezett) bútorokkal rendeztük be, dohányzóasztalt és könyvespolcot a férjem készített.

A könyvespolcunknak kivételesen nagy sikere volt! A szoba egyik falát vastartókkal szerelte fel, a polcokat pedig seprűnyélből készítette. Folyamatosan készültek a polcok, amikor volt egy kis pénzünk, vettünk 6 seprűnyelet. A születésnapomra is azt kértem ajándékul. Apám eleinte nem tudta mire vélni a dolgot.

Mivel a barátaink nagyrésze kollégiumban, vagy albérletben lakott, szívesen jöttek hozzánk, így rendszeresen társaságban éltünk és nagy művészeti, filozófiai vitákat folytattunk, néha reggelig capitaiztunk, sőt még bridzselni is tanultunk.

Egyszer a csoporttársaimmal Lengyelországba mentünk autóstoppal és az ottani diákok nagyon szívesek voltak velünk, ezután rendszeresen jöttek hozzánk ingyenszállásra. Előfordult, hogy hatan is aludtak nálunk hálózsákokban.

IV. éves voltam az egyetemen, amikor olthatatlan vágy támadt bennem egy gyermek iránt. A szüleimmel közös lakásunk már nagyon lepusztult állapotban volt (nekik sem volt pénzük a tatarozásra), ezért anyám kigondolta, hogy válasszuk ketté a lakást, erre adnak kölcsönt. Mivel azonban induló tőkénk sem volt, háromfelé választottuk, egy garzonnyi részt eladtunk belőle, erre vettük fel a kölcsönt. Mire a lányom megszületett, készen is lettünk az építkezéssel, önálló lakásban fogadtuk az újszülöttet.

Sok zsíroskenyeret megettünk, mégis azt hiszem, ez volt életünk legszebb három éve.

ICA NÉNI KARRIERJE

Ica néni, a cselédből lett szövőlány az induló szocialista rendszer ideális kádere lett.

Beléptették az MSZP-be és gyorstalpaló vezetőképzésre iskolázták be. Néhány évig működött akkor egy 3 éves "főiskola", amelynek a Belkereskedelmi szakára vezényelték.

Nem ment könnyen a tanulás az esti polgári iskola tudásanyagával, de Ica néni nagyon szorgalmas volt, elvégezte a belkereskedelmi szakot.

Ezután a Csepel Művekhez helyezték el, ahol a gyár összes konyhájának (sok volt belőle!) az igazgatója lett. Minthogy a konyha területén otthonosan mozgott, hamar elsajátította a tömegétkeztetés normáit, feltételeit is. Nehéz volt akkor megfelelő ellátást biztosítani, mert bizony nagyon hiányos volt az "alapanyag ellátás"! Ez volt ugyanis a beszolgáltatások kegyetlen időszaka. De Ica néni mindenáron megfelelő étkeztetést akart adni a munkásoknak! Sokat kellett vitatkoznia, kilincselnie ezért. A konyhák személyzetével is meggyűlt a baja, mert -mi tagadás- ők úgy oldották meg a gondjaikat, hogy vitték a konyháról, amit csak lehetett. Ica néni soha egy szem krumplit se vitt haza, pedig megtehette volna. Gondolom, ki is nevették a háta mögött.

Azután egy volt kolleganője bevitte maga mellé a központba párttitkárnak. Nem független párttitkár lett, hanem az ellenőrzési osztályon dolgozott, járta az országot, s e mellett látta el a párttitkári teendőket. És nagyon szenvedett! Nem értett ő sem az ideológiához, sem a szép szavakhoz, egyenesen irtózott a nyivános szerepléstől. Mégis fegyelmezetten csinálta évekig.

Közben férjhez ment egy autóbusz-szerelőhöz, ezért segítséget kért, hogy önálló lakáshoz juthasson. Mint kiemelt káder, kapott egy folyosóról nyíló szobát, amelyben sem konyha, sem fürdőszoba, sem WC nem volt. (Többször is meglátogattam itt. Arra nem emlékszem, hogyan oldották meg a mosakodást -mert megoldották!- de arra igen. hogy egy kétlapos villanyrezsón főzött és  WC-re a folyosó végén kellett menni).

Keveset tartózkodott otthon, mert vagy vidékre ment, vagy értekezletre, vagy fejtágításra, de igyekezett mindent megteremteni a férjének. Vettek egy nagy Pannónia motorkerékpárt, hétvégeken azzal járták az országot. Később, már a 70-es években, hozzájutottak egy másfél szobás lakótelepi lakáshoz. Nagy boldogság volt! De már későn volt ahhoz, hogy gyerekük lehessen.

Amikor már végképp nem bírta a sttresszt, kérte, helyezzék el egy nyugodtabb munkahelyre. Megkapta a Belügyminisztérium konyhájának vezetését, amit a rengeteg ellenőrzés ellenére szívesen csinált. Akkor már a beszerzés is könnyebb volt, különösen a  minisztériumi elvtársak számára, de a konyhai dolgozók nem változtak. Naponta 4 féle menüt kellett összeállítani és elkészíttetnie, ez sem volt könnyű, de ehhez legalább értett. Gyakran kellett fogadásokra és egyéb alkalmakra elegáns hidegtálakat, különleges menüket készíteni. Ehhez is értett, bár sok plusszmunkával járt, de ezt szívesen vállalta, persze ha időben szóltak és nem az utolsó pillanatban kellett kapkodnia.

A sok idegeskedés azonban megviselte a szervezetét. Egy ártatlan füldugulás miatt ment orvoshoz, aki elképedve vette észre a nyakán a jól kifejlett daganatot. Kivették a pajzsmirigyét (nem volt rosszindulatú a daganat!) és még 55 éves kora előtt leszázalékolták. (akkor ez volt a nyugdíjkorhatár a nőknek!!!)

Azután Leányfalun vettek egy kis telket, építettek rá egy házikót és -amikor a férje is nyugdíjba ment-tavasztól őszig ott igyekeztek mindent megtermelni a maguk számára. Ica néni hetenként hazajárt a lakásukba, megnézni rendben van-e minden, meglocsolta a virágait és visszabuszozott. Így csinálta a férje halála után is, egészen 86 éves koráig. Most, 88 évesen már nyárra kiköltözik nem utazgat haza és a kerti munkákhoz is segítséget vesz igénybe. Egyébiránt mindenben ellátja magát, a kertben is megcsinálja az apróbb munkákat.

Visszatekintve úgy látja, boldog és gazdag élet van mögötte, hasznosan töltötte az élettől kapott idejét. Nem vár el senkitől semmit, nem haragszik senkire, nem gyűlöl senkit. Köszöni, jól van.

ICA NÉNI ÉS A HALESZI ROKONOK

Ő a legidősebb élő rokonunk.

Nemrég ünnepelte a 88. születésnapját. A járás már nehezére esik, de tökéletesen ellátja magát, még a leányfalui telket is megműveli egy kis segítséggel. Minden érdekli, jó a kedélye és remekül el lehet vele beszélgetni mindenről. Nehéz élete volt, de nem haragszik senkire, nem okol senkit, nem ismeri a gyűlölködést. Még mindig azon igyekszik, hogy "hasznossá tegye magát", segítsen valakinek, akinek erre szüksége van. Mindígis ilyen volt.

Az édesanyját éppen úgy hívták, mint a mi Öregmamánkat: Gőz Julianna. Öregmama Péter bátyjának a lánya volt, 93 évet élt.

Gőz Péterék még az 1900-as évek elején elköltöztek Jászkisérről a Haleszba, a család csak úgy hívta őket: a haleszi rokonok. Ilyen nevű település azonban nincs a térképen. Amikor ott szőlőtermeléshez földet osztottak és gazdákat telepítettek, akkor sem volt neve. A kisériek óvták az oda készülő rokonokat:

-Nem terem az a föld semmit, meglátjátok, nem lesz ott szőlő egy szem sem!

-Ha lesz lesz, ha nem lesz hát nem lesz! Mi megyünk! - válaszolták az elszánt áttelepülők.

Így lett a település (csúf)neve Halesz. Később, amikor mégiscsak termett szőlő és a gazdák is tartósan megtelepedtek Tápiószőlősnek nevezték el a helyet. Ez már rajta van a térképen is.

Az ifjabbik Gőz Julianna egy Sopronból odaszármazott asztaloshoz ment feleségül és Nagykátára költöztek. Jó ember volt a férje, de nagyon szeretett mulatni. Ha pénzhez jutott, két napig mindenki a vendége volt a kocsmában. Ezért aztán nagyon szegényen éltek. Öt gyermekük született, akiket főleg a napszámba járó édesanyjuk tartott el.

Ica néni volt a legidősebb. Már 9 évesen gyakran ő főzte meg az ebédet sámlin állva a tűzhely mellett. A kötelező 6 elemi elvégzése után azonnal dolgozni kezdett. Eleinte a vasútnál szedte a gyomot a sinek közül a hasonló gyerekekkel együtt. Amint egy kicsit nagyobb lett, a helybéli kastélyszállóban alkalmazták szobalánynak, később jobb módú családoknál cselédeskedett. 19 évesen Pestre jött, mert itt több lehetőséget látott.

Amikor én megszülettem, hozzánk szegődött, anyámnak a szülés után 3 hónappal már dolgoznia kellett, így Ica néni gondozott és egyben elláta a család háztartását is. Ha sok dolga volt és nem ért rá velem foglalkozni, a zongora elé tolta a járókat, én meg nagy élvezettel vertem a billentyűket. Akkor tudta, hogy velem minden rendben van.

Budapest bombázásakor az édesapja feljött érte, hogy hazavigye, de ő csak úgy ment, ha engem is vihet. Apja egy lepedőbe kötve gyalog vitt Nagykátára. Majdnem egy évig ott voltam náluk. A szüleim hétvégeken biciklivel jöttek látogatni, mert a vonat nem közlekedett.

A háború végén visszajöttünk Pestre, de akkor Ica néninek már más tervei voltak. Saját életét akarta élni, ezért elhelyezkedett egy textilgyárba szövőnőnek.

És ezzel megindult a "karrierje".

A HÁROM TESTVÉR

A háború végén, 1944-ben maradtak árván.

A legidősebb, Ilonka már csaknem felnőtt volt, 18 éves, őt a nagymama vette gondozásba az "öregtanyán". Ilonka azonban már a városi élethez szokott, hiszen édesanyjukkal (Ilka mamával) előzőleg évekig Csepelen éltek, és ott ő már önálló kereső volt. Nehezen bírta a nagycsalád gyámkodását, rövidesen férjhez ment.

Két öccsét az édesanyjuk fiútestvérei között "osztották" el.

Lajos, aki akkor 11 éves volt, a legidősebb nagybácsihoz került. A kamaszodó fiú segítsége jól jött a gazdaságban. Lajos nem szerette a várost, ragaszkodott a földhöz, a tanyához.

Jóska, a legkisebb gyerek 5 éves volt. Őt a legfiatalabb testvér vette magához, akinek nem volt gyermeke, a felesége tüdőbeteg volt, hamarosan meghalt. Néhány évig ketten éltek a tanyán a kisgyerekkel, akinek már akkor is segítenie kellett az állatok ellátásában. Az állatokkal aludt az istállóban. Volt egy kedves kisborjúja, az melegítette éjszakánként. Később a nagybácsi újra megnősült, saját gyermekei születtek, az unokaöccs sorsa cselédsors lett.

A három testvér regénybeillő életútja  tipikus példája az utóbbi 70 év történelmi és társadalmi lehetőségeinek.

Ilonka néhány év múlva elvált, egyedül nevelte a kislányát, majd újra férjhez ment egy "jó családból való" mérnökhöz. Úriasszony lett,de ez a házassága is csődbement, s ekkor Németországba disszidált. Ekkorra már elvégezte a technikumot, titkárnőből külkereskedővé vált. Bár kiválóan ismerte a német nyelvet, nehezen boldogult Németországban, mégis ő lett a család "jómódú nyugati" nagynénije.

Lajos megnősült, saját tanyáján és örökölt földjén gazdálkodott, ő művelte az öccse földrészét is, amíg el nem vette tőle az állam a földeket. Ezután a tsz-ben dolgozott, elvégezte a 8 általánost és traktoros lett. A tanyáján bikákat tartott, ebből lett annyi pénze, hogy beköltözhetett a családjával a városba.

Jóska a nővére segítségével megszökött a nagybátyjától, hallani sem akart sokáig sem a földről, sem a tanyasi életről. Állami gondozottként elvégezte az egyetemet, kiváló állást kapott egy kutató intézetben és néhány évig kiküldöttként a Szovjetúnióban dolgozott.

Lajos nem utazott sem nyugatra, sem a Szovjetunióba. Ő őrízte a földet, ő jelentette a másik két testvérnek az otthont. Ha hazajöttek külföldről, hozzá mentek az otthoni levegő, az otthoni ízek, az otthoni nyelv felidézésére. Mert valójában soha nem tudtak igazán elszakadni onnan.