Történetesen a férjem is intézeti gyerek volt.
5 évesen maradt árván, amikor magához vette az egyik nagybátyja, mert szüksége volt a tanyán egy kiscselédre.

A tanyasi -osztatlan- iskola 4 kilométerre volt tőlük, télen-nyáron gyalog járt oda. Ha engedték. Mert bizony dologidőben sokat hiányzott. Vitt a nagybátyja a kövér tanítónőnek egy libát, és a hiányzások el voltak boronálva.
Egy unokahúga már nem bírta nézni a sorsát, ezért írt a Pesten élő, idősebb nővérének, hogy menekítse ki valahogyan erről a tanyáról az öccsét. A nővére eljött és szabályszerűen megszöktette. Vissza akart szaladni a sapkájáért, de nem engedte neki, mert félt, hogy észreveszik őket.
12 évesen került Szobra az intézetbe.
Itt többnyire olyan gyerekek voltak, akik a háború miatt maradtak árván. Nem egyet közülük az utcáról szedtek össze.
A nevelőik velük együtt laktak, az ő gyerekeik velük jártak iskolába. Az ügyeletes tanár esténként végigsétált a hálószobákon és betakargatta őket.
A férjem egy félig nem mert megszólalni, mert szégyellte falusias beszédét. A tanyán nem tanult oroszul, ami akkor kötelező tantárgy volt, ezért külön foglalkoztak vele. Nem firtatták a múltját, hiszen mindegyik gyerek rettenetes élményeket hordozott magában. Itt gondtalanul élhettek.
Persze, szigorú napirend szerint éltek, de ez nem volt kegyetlen szigor.
Az 50-es évek rémségeiből nem éreztek semmit. Nekik abból csak a gondtalan gyermekkor jutott az elhivatott tanárok jóvoltából.
Azzal készítették fel a sok sérült lelkű, nincstelen gyereket az életre, hogy megtanították őket tanulni és örülni az életnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése