2010. január 27., szerda

ANYÁM ISKOLÁI

Anyám tisztességes neve Fehér Gabriella volt, de a család csak Ellikének hívta. Mi gyerekek Mamikának szólítottuk.

Csillaghegyen kezdett el iskolába járni. Könnyen tanult, nem is lett volna semmi baj, ha egy szünetben úgy fejbe nem vágta egy gyerek, hogy betört a feje. Öregmama azonnal akcióba lépett egyetlen unokája érdekében:
- "Nem értetek ti a gyerekneveléshez! Csillaghegy egy falu,  ennek a gyereknek pedig már fővárosi iskolában kell tanulnia, ha vinni akarja valamire!" - mondta haragosan és magához vette a Petneházi utcába. (Igaz, hogy ez meg "proli"-környék volt, de ezt Öregmama nem érzékelte.


Ettől kezdve Boróval együtt gondoskodtak anyám neveléséről. Boró később tett ugyan gyenge kísérleteket arra, hogy anyámat is magával vigye a mozgalmi kirándulásokra, de ezt sem Öregmama, sem Nagymamáék nem nézték jó szemmel.
Öregmama mindent megtett, hogy anyám jól érezze magát náluk. Agyon kényeztette, mindig olyat főzött, amit az unokája szeretett. Jól meg is hízlalta. Igyekezett minden kívánságát teljesíteni, otthon teljes mértékben kiszolgálta. (Később így tett Nagymama is!)


Amikor az elemi iskolát befejezte, Nagymama úgy döntött, hogy gimnáziumba iratja, mert tanult, előkelő úrilányt szeretett volna belőle nevelni. Elment hát az egyik jóhírű budai gimnáziumba, hogy beirassa.
-"Apja foglalkozása?" - kérdezte az adminisztráló tanár.
-"Asztalosmester" - felelte Nagymama, aki büszke volt jóhírű mester férjére
Elutasították.
Ám Nagymama adta meg olyan könnyen magát! Újra elment beiratni anyámat, s akkor egy másik tanár vette fel az adatokat.
-"Apja foglalkozása?" - tette fel a szokásos kérdést.
-"Famegmunkáló üzeme van" - húzta ki magát Nagymama.
Most már felvették a lányát.
Hiába, mert a budai úrilányok közössége nem fogadta be. Vagy csak nehéz volt neki a gimnáziumi követelményeket teljesíteni? Ki tudja. Mindenesetre a második évben kimaradt.

-"Szakmát kell tanulnia!" - döntött a családi kupaktanács. A két egykori varrólány: Boró és Nagymama csak valami ehhez hasonló szakmát tudott elképzelni egy lány számára, de olyat, ami több, mint a varrónőség.
Beiratták a textiltechnikumba. Ide szeretett járni anyám, no nem azért, mert annyira érdekelte volna ez a szakma, hanem inkább azért, mert ide alig jártak lányok, csupa fiúval volt körülvéve. Azért becsülettel elvégezte a technikumot. A szakmát valójában akkor tanulta meg igazán, amikor első munkahelyén élete nagy szerelme, egy textilmérnök kollegája türelmesen oktatta a gyakorlatban. Valóban kiváló szakembert képzett belőle!


Az 1950-ben vagy 51-ben anyám beiratkozott az egyetem esti tagozatára. Igaz, a matematika kissé nehezen ment neki, de hetenként kétszer egy igen magasra nőtt fiatalember járt hozzánk, hogy korrepetálja őt meg egy évfolyamtársát. (Emlékszem rá, mert ilyenkor nekünk gyerekeknek, nagyon csendben kellett lennünk). Rajzfeladatait többnyire apám csinálta meg, mert arra már nem jutott ideje.

A textilgyárban, ahol dolgozott nem fogadták kitörő örömmel továbbtanulási igyekezetét. Három műszakos beosztásba tették, így a foglalkozások nagyrészén nem tudott részt venni. Megszületett a kishúgunk is, s ez végképp lezárta anyánk nagyratörő terveit.

2010. január 24., vasárnap

NAGYMAMA TISZASZENTIMRÉN

Tiszaszentimre Nagypapa szülőfaluja volt, ahonnan ő már egész fiatalon elköltözött.
Az asztalos mesterséget Pesten tanulta ki és csak ritkán utazott haza a szüleihez és a rokonaihoz.

Amint azonban idősödött, egyre jobban vágyott visszatérni oda. Ezért, amikor -az államosítástól félve- eladta csillaghegyi házát és műhelyét, 1949-ban Tiszaszentimre központjában megvette a falu egyik legszebb házát és vegyesboltot nyitott benne. Volt abban minden: az élelmiszertől kezdve a vasszögig és a ruhaanyagig bármit megvehettek ott a falu lakói. A házat impozáns fakerítéssel vette körül, az udvarra még egy kis lugast is épített. Nagymama nemcsak kiszolgált a boltban, de az árúbeszerzésben is segített. Gyakran utazott e miatt Tiszaföldvárra.
(Ezt a képeslapot Öregmama -aki ekkor Nagymamáéknál volt- küldte Borónak a névnapjára 1949-ben.)

Ettől kezdve a hugommal ott töltöttük a nyarakat, Nagymamáék mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. A hugom nagyon szerette az édességet (ami persze bőven volt a boltban), ezért Nagymama mindig eldugott a ruhák közé számára egy-egy Boci csokit, ami akkoriban nagy kincsnek számított. De a hugom a cukorkát is szerette! Nem elégedett meg egy-egy szemmel, hanem "acskóval" követelte. Ha nem kapott ennyit, lefeküdt a bolt olajos padlójára és ott sírt, rugdalózott. Akkor Nagymama tekert neki egy kis tölcsér alakú zacskót, abba tett néhány szem cukrot, hogy békesség legyen.

Összebarátkoztunk a kocsmáros egyik hasonló korú kislányával (voltak vagy hatan testvérek), gyakran jártunk át hozzájuk játszani. Egyszer túróspitét sütöttek, de minket nem kínáltak meg. Lógó orral mentünk haza. Nagymama otthagyott csapot-papot, boltot, háztartást és azonnal nekilátott túrópitét sütni nekünk.
De volt ennél cifrább eset is! Egy másik alkalommal egy enyhén illuminált kocsmai vendég azzal ijesztett bennünket halálra, hogy megfogta a hugomat és az udvaron lévő WC (budi) fölé tartotta, mintha bele akarná dobni. Visítottunk rendesen, ahányan csak ott voltunk és persze a "vicces" férfi elengedte a hugomat. Rémülten szaladtunk Nagymamához elmesélni, milyen szörnyűség történt velünk. Ő éppen tésztát gyúrt, s amint meghallotta mi történt, azon mód, kötényben, a lisztes sodrófával a kezében elrohant a kocsmába, s onnan éktelenül kiabálva kergette végig a falun a gyerekekkel tréfálkozó embert.

Sajnos, nem sokáig tartott ez a szép időszak! 1953-ban államosították Nagymamáék boltját, azzal együtt a házukat is. Mondhatni, az utcára kerültek. Akkor költöztek fel hozzánk a  Batthyányi téri bérlakás romos szobájába. A szobát lakhatóvá tették, Nagypapa belépett a Hídépítő Vállalathoz karbantartó asztalosnak, hogy legyen majd nyugdíja.
1956 után azonban elismerték, hogy a ház lakórészének államosítása törvénytelen volt, így azt visszaadták. Nagymama azonnal beköltözött, nehogy meggondolják magukat. De a házat alaposan megrongálták az állami boltosok: közfalakat vertek ki, hogy nagyobb legyen az űzlet, eltűnt a kerítés, kivágták a gyümölcsfákat, kipusztították a virágokat, hogy az árúszállító teherautók meg tudjanak fordulni az udvarban. Nem lehetett már ott lakni. Rövidesen eladták a házat. Az árából Nagytétényben vettek egy kis házat, abban töltötték öreg napjaikat.

2010. január 21., csütörtök

ÖREGMAMA A VÉDŐÜGYVÉD SZEMÉVEL

1934. június 5-én bejött irodámba özv. Szerémi Andrásné, és elmondotta, hogy Boriska lányát előző este csendőrök vitték el. Nem mondták meg, miért viszik el, nem mondták meg, hová viszik.

- Drága ügyvéd úr, segítsen az én Boriska lányomon, agyonverik azok a gazemberek.

Ismerős volt már Szerémi néni, védtem már Boriskát, gyakran járt be hozzám lánya ügyében. Ismertem és szerettem Szerémi nénit, a szép, okos, tiszta paraszt nénit, aki békéscsabai fiatal jogászkodásom kedves parasztklienseit juttatta eszembe. Tudtam, milyen szeretetben élt együtt az özvegy anya egyetlen leánygyermekével. (!) Szerettem, és most nagyon sajnáltam a nem ok nélkül fájdalmasan síró anyát. Boriska édesanyja nagyon jól tudta, mit jelent az, ha valakit a csendőrök elvisznek. Őszinte részvétet éreztem.
Vérszegény volt a válasz, amit adhattam, de hazudni, tudva hazug érvekkel áltatni Szerémi nénit nem akartam:

- Szerémi néni, drága, most türelemmel kell lennie néhány napig, aztán megjön Boriska, és meg fogja látni, nem hiányzik belőle semmi.
Üres szavak voltak...

Napok teltek mind nehezebben, anélkül, hogy a kínzó némaságot valamilyen hír megtörte volna. Szerémi néni sírását, panaszló kérését mind nehezebben tudtam elviselni. Tegyek már valamit, ne engedjem, hogy a lányát megöljék a vadállatok.


-Szerémi néni, nem komédiázom, őszintén beszélek: Boriskát megverték, nem tagadom, biztosan nagyon megverték. De higgye el, drága Szerémi néni, Boriska most már túl van a szenvedéseken, és csak azt várják a gazemberek, hogy a verés nyomai eltűnjenek, és akkor már átkisérik a Markóba.
Persze értéktelen szavak voltak ezek, nem nyugtatták meg az aggódó anyai szivet."
   (Domokos József: Emlékezik egy kommunista védőügyvéd. Gondolat, 1979)

Boró 1936-ban szabadult a börtönből. A verésekről soha nem beszélt, sem az édesanyjának, sem nekünk. De hiába, rövidesen szinte járóképtelen lett, rettenetesen fájt a csípője és a lába. Gyógyfürdővel és röntgensugárzással gyógyították. Csak 20 év múlva roppant össze a combcsontja.

2010. január 19., kedd

NAGYMAMA- SZERÉMI ZSUZSANNA fiatalon




1898-ban született.
 Ő volt Göz Julianna legkisebb gyermeke, édesapja már nem érte meg a születését. Édesanyját csak fekete ruhában látta, mert Öregmama élete végéig gyászruhát viselt.

Gyermekkora éppen úgy telt, mint Boróé. Önfeledten játszott a jászkiséri ház kertjében, hallgatta a rokonok szellemhistóriáit, katonatörténeteit a családi összejöveteleken.

Amikor Boró leesett a létrával és eltörte a gerincét, egy évig nem járhatott iskolába, ezért egy osztályba jártak. Neki kellett vinnie Boró iskolatáskáját is.

14 éves volt, amikor a fővárosba kerültek.  Boró nővérével együtt végezte el a  4 polgárit, az első világháború végén egy rövid ideig ő is postáskisasszony, telefonközpontos volt. Kitanulta a varrás mesterségét is, de nem lett varrónő, sőt szervezett munkás sem. Ő inkább a hagyományokat követte.

Fiatalon, alig 20 évesen  férjhez ment, s az iratokból úgy tűnik, a mamám egy kicsit „koraszülött” volt.
Nagypapa a Tanácsköztársaság idején beállt a Vörös Hadseregbe, ezért nehezen kapott később állást, de régi mestere "rovott múltja" ellenére is hajlandó volt foglalkoztatni. Egy ideig együtt laktak Öregmamával és Boróval, de rövidesen megkezdték önálló életüket.

Modern fiatalok lévén, amint tehették, vettek egy oldalkocsis motort, ezzel járták a várost és környékét. Nagypapa azonban -aki  még biciklizni is alig tudott-, néhány hónap után beleszállt egy kivilágítatlan szekérbe és szilánkosra törte a lábát. Összerakták valahogyan, de az egyik lába rövidebb lett, élete végéig sántított és bottal járt. Szépen megmunkált, pillekönnyű sétabotjára máig emlékszem. nagymama birtokba vette a motort, amiore többé nem volt hajlandó felülni nagyapám, és az 1920-as években nagy feltünést keltve "száguldozott" a városban.

Nagy problémát jelentett, hogy nagypapa nem tudta folytatni az egész napi állást követelő asztalos mesterségét. Vettek hát kölcsönből Bicskén egy kis házat és kibérelték a mozit. Nagymama volt a jegyszedő. Imádta a filmeket, a legtöbbet szinte kívülről tudta, később néha ezeket mesélte nekünk, gyerekeknek. Öregmama meglátogatta a fiatal házasokat, végignézte a „portát” és csak annyit mondott: -„Tyúkszarvár!”

2010. január 17., vasárnap

BORÓ ÖNTUDATRA ÉBRED




Az 1912-ben Pestre került szégyenlős fiatal parasztlány néhány év alatt beleszokott a városi életbe.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején már lelkesen vitte a Petneházy utca 80. számú ház gyermekeit a Margitszigetre, az Állatkertbe, a Széchenyi fürdőbe, ahol azok még soha nem jártak. Mint iskolabizalmi, ő vitte el a lisztet, grízt, mazsolát, kakót, teát, kávét, babapiskótát és tejport tartalmazó ajándékcsomagokat is a házukban lakó gyerekeknek. Lett is tekintélye a házban!
Sikerült belépőt kapnia a tanácskongresszusra a Parlamentben, boldogan vett részt a május 1-i felvonuláson, még a Vígszinházba is eljutott.

Májusban elhatározta, hogy belép a Szabómunkások és Munkásnők Szakegyletébe, mert a szervezett munkások közé akart tartozni. Furcsa és idegen ugyan számára a "szaktárs" megszólítás, a "szakosztály-értekezlet", a különféle összejövetelek elnevezései és az ott uralkodó hangulat. Csodálta azokat a szabólegényeket, akik fel tudtak szólalni a taggyűléseken, úgy érezte, ő erre soha nem lesz képes.
A felszólalók gyakran idézték "Anti Dühringet". Elhatározza, hogy elolvassa a könyvét, de a könyvtárban nem találta a furcsán becézett író könyvét. Talán egy év is eltelt, amikor véletlenül rátalált Engels könyvére: "Hogyan alakítaná át Dühring Jenő úr az összes tudományokat?" Beleolvasott. Bár a könyv magyarra volt fordítva, alig értett belőle valamit. Hiába, sokat kell még tanulnia!

Jó alkalom kínálkozott a tanulásra a szakszervezetben meghirdetett ingyenes eszperantó tanfolyamon. Rögvest beiratkozott. Még azt a "rettenetes" dolgot is elkövette, hogy nem kért engedélyt szigorú anyjától, csupán bejelentette neki, hogy beiratkozott a tanfolyamra. Ráadásul az esténként tartott tanfolyamról 10 óra után ért haza, ami példátlan engedetlenséget jelentett, mert kapuzárás után egy "rendes" leánynak otthon kellett lennie. Kemény harcot kellett vívna az édeanyjával. Mindenféle "harci eszközt" kipróbált: a vitát, a sírást, a vacsorabojkottot, a némaságot. Végül megtört a kemény asszony, beletörődött abba, hogy  lánya a saját útját járja.
A 20-25 főből álló eszperantó-csoport a nyelvtanulás mellett együtt járt kirándulni, megismerkedtek más kultúrális egyesületek tagjaival. Itt ismerkedett meg Boró Hámán Katóval, akinek rajongó tisztelője lett.

Hámán Kató szervezte be az illegális pártmunkába: leveleket és könyveket küldtek a címére Bécsből, amit azután illegális találkozón kellett átadnia a valóságos címzetteknek. Érdektelen, veszélytelen, többnyire természettudományos könyveknek tűntek ezek, s Boró csak véletlenül fedezte fel később, hogy borítójukba volt csempészve a pártutasítás.

A három hónapos eszperantó tanfolyam elvégzése után már Boró tartott tanfolyamokat több munkásszervezetben is.




Boró kirándul eszperantista tanítványaival (3. sorban középen ülve)








Vasas eszperantista csoportja "díszkisérettel"




1925-ben Bécsben is járt a Nemzetközi Munkás Eszperantó Kongresszuson. Ez már gyanús dolognak számított, többször tartottak nála házkutatást, eredménytelenül. Egy év múlva azonban lebukott, megtalálták nála a frissen kapott Új Március füzeteket. Egy eszperantista tanítványa árulta be.
Ezzel a Szántó-Vági ügy 45. vádlottja lett és hat hónap börtönbüntetést kapott.

Visszavonhatatlanul bekerült a munkásmozgalom öntudatos harcosai közé.

2010. január 16., szombat

BÉKAVADÁSZAT

Anyámat születésétől kezdve három erősakaratú nő kényeztette: Nagymama, Boró és Öregmama.
Mindegyiküknek megvolt a maga elképzelése arról, hogy milyen gyerek, majd milyen felnőtt legyen.

Anyám jó kislány volt, soha nem mondott ellent egyiküknek sem, de csendben többnyire a maga feje után ment. Ha bajba került, vagy nehéz helyzetben volt, elsírta magát és akkor valamelyik "nevelője" segített rajta.

Csillaghegyen sikerült Nagypapának egy kis házat építenie, ebben laktak anyám kisgyermekkorában.
Egy nyári délutánon vendégségbe jöttek hozzájuk Öregmamáék és még néhány rokon. A felnőtteket teljesen lekötötték a jászkiséri pletykák és történetek. Nem figyelt senki az unatkozó 3 éves kislányra.

Anyám szép csöndesen kiszökött a házból a közeli árokpartra. Itt összeszedett a kötényébe annyi békát, amennyit csak tudott. Boldogan vitte befelé, hogy eldicsekedjen vele a felnőtteknek. Útközben néhány béka kiugrott a kötényéből, ettől egy kicsit elszomorodott, de nem vesztette el a kedvét. Maradt még elég.

Amikor a szobába érve megmutatta a kötényében ugráló kincseit, a társaság női tagjai nagyot sikoltottak. Ettől a gyerek megijedt, elengedte a kötényét és a békák szanaszét ugrottak a lakásban. A felnőttek sebtiben söprűt ragadtak, és egy jó félóráig kergették kifelé a szobából a békákat. Anyám -a rá jellemző- elnéző mosollyal nézte őket.


Amikor a kedélyek megnyugodtak, Öregmama elmesélte, hogy 3 éves korában Boró is békát akart fogni, de neki nem sikerült. Igaz, addig próbálkozott a kis állat megfogásával, amíg jó messzire elkószált az úton. Öregmama kétségbeesetten kereste mindenfelé, s amikor rátalált, csak annyit tudott mondani izgalmában: "Te! Te! Te!" Boró születése előtt két kislányát veszítette el, érthető volt az indulata. Ölébe kapta az elcsavargott gyermeket, aki semmit sem értett anyja kétségbeeséséből.

Boró a történet elmesélésekor döbbent rá, hogy ez az álmában gyakran látott jelenet valójában megtörtént vele.

Öregmama befejezésül így intette meg kisunokáját:

" KISLÁNYOKNAK NEM SZABAD MEGFOGNIUK A BÉKÁT, MERT HA MEGNŐNEK, NEM TUDNAK MAJD KENYERET SÜTNI!"

BÉKAVADÁSZAT

2010. január 10., vasárnap

IFJ. SZERÉMI ANDRÁS

Ifjabb Szerémi András 12 éves volt, amikor meghalt az édesapja.
Mint a család egyetlen fiúgyermeke, ő lett anyja egyetlen reménysége, aki majd kézbeveszi a gazdaságot. Segítségül magukhoz vették Mári nénénk 5 évvel idősebb fiát is. A két kamasz fiú már felnőtt gazdának érezte magát, legénykedni kezdett. hol egy zsák kukorica, hol egy fél zsák árpa hiányzott, aminek az árát a kocsmában költötték el. Még az is előfordult néha, hogy a mulatozás utáni napon Öregmama nem tudott beléjük lelket verni, neki kellett az állatokat ellátnia. Szerették a lovakat, ezért túletették őket, majd kirúgták az istálló falát. Ilyenkor aztán télen csengős szánon, állva száguldottak végig az úton. Néha még a kis húgaikat is elvitték, akik boldogan sikítoztak a száguldó kocsiban. Ez így ment három évig.


Öregmama, aki egyébként igen kemény asszony volt, elhatározta, hogy véget vet a fiúk kilengéseinek. A megmaradt 12 hold föld a négy gyerek között felosztva amúgysem biztosítaná a megélhetésüket. Andrást a lakatos mesterségre akarta kitaníttatni sógoránál, aki megyeszerte elismert mester volt. Hanem Andrásnak nem tetszett ez a megoldás. Hetykén odacsapott az asztalra és odavágta anyjának: -„Nem leszek mesterlegény, amikor a magam gazdája lehetek, nem fogok idegen asztalhoz ülni, amikor ehetek a saját portámon is!". Példátlan volt ez a hangnem szigorú anyja előtt, akit még pusztán magázni sem lehetett, csupán azt mondhatták neki a gyermekei, hogy: -„Igenis Kedvesanyám!" Nos hát, záporozni kezdtek a pofonok az engedetlen legénykére. Amikor elcsitult a vihar, András átsurrant a nagyapjáékhoz és elmondta nekik mi történt, és hogy ő bizony nem lesz mesterlegény. Az öregek összehívták a családi tanácsot. Úgy döntöttek, a fiúnak igaza van, egy gazdaembert nem érhet nagyobb szégyen annál, mint ha a parasztokon élősködő iparosok közé áll.

A családi tanács az édesanyját is maga elé rendelte, aki ráadásul még azt is a fejébe vette, hogy ő maga kitanulja a bábaságot, így neki is meglesz a megélhetése. Ez aztán már végleg felháborította a családot. Megvádolták, hogy „asszonyság" akar lenni, hogy eszét vesztette az úrhatnámságtól, amiért 25 hold föld gazdaasszonya lett. Ijesztgették, hogy nemcsak a férje, de valamennyi elhalt atyafia megfordul a sírjában ettől a szégyentől.
Ebben a haragvó családi körben a 36 éves özvegy úgy állt fekete ruhájában, mint a hajthatatlanság szobra. Tudta, hogy ha most enged nekik, örökre a gyámságuk alá kerül. Perbe szállt a rokonsággal. A szemükre hányta, hogy bezzeg nem törődtek az árvákkal, amikor széthurcolták a gazdálkodó eszközöket, hogy ők hamarabb jussoltak a férje vagyonából, mint a saját gyermekei.

Andrást azonban felbátorította a család felháborodása. Kijelentette, hogy ő bizony nem lesz mesterlegény, inkább a kútba ugrik. Több sem kellett az amúgyis felhevült édeanyjának! Megragadta a karját, és a hajánál fogva húzta ki az udvarra a kúthoz. -„Nem kell beleugornod, beledoblak én magam, mert nem engedem, hogy gazduramék keze-lába légy egész életedben!". A rémült család alig tudta kiszabadítani kezei közül a megszeppent fiút. A tettlegességgel fenyegető családi veszekedésnek az özvegy ekképpen vetett véget: -„No, hazafelé legény!" Ezzel elköszönt a családjától és zsandárként kísérte haza szó nélkül ballagó, szófogadóvá lett fiát.

András tehát kitanulta a lakatos mesterséget. Pestre költözött. Kezdetben ágyrajáró volt Angyalföldön, majd kibérelt egy kis házat és felhozta a családját is. Nővére, Juliska ugyanis 19 évesen meghalt első gyermek szülésekor, így édesanyjuk bábaasszonyi tanulása is kútba esett.
Beiratkozott a technikumba is esti tagozatra, kisebb vizsgákat tett különböző gépek kezeléséből, ezért a keresete is megnőtt, ám mindez nem volt elég a család eltartásához. Behívták katonának, de csak két hónapig szolgált, mert családfenntartó volt. Törődött kis húgaival is: moziba, múzeumba vitte őket, gyakran sétált velük, hogy megszokják a várost, amelyet félelmetesnek találtak.




Az I. világháború idején azonban már nem kapott felmentést, a háború kitörésének másnapján behívták katonának. Egy év múlva elesett az olasz fronton. A megfogyatkozott család ismét fenntartó nélkül maradt.

2010. január 8., péntek

ID. SZERÉMI ANDRÁS

Szerémi András tíz éves volt, amikor mindkét szülőjét elvesztette. Hogy miért haltak meg olyan fiatalon, arról nem szól a családi krónika.
25 hold földet örökölt, de ezt az árvaszék zárolta a nagykorúságáig.
A 6 elemi elvégzéséig nagyszülei nevelték, ám azután béresnek adták. Ezekre az évekre mindig nehéz szívvel emlékezett. Az öntudatos gazdafi nehezen viselte a cselédsorsot, de jól kitanulta a gazdálkodást.

Amikor 23 évesen letöltötte a katonaéveit és nagykorúvá nyilvánították, megkapta a „jussát”. A négy darabból álló birtokból egyet akart csinálni, hogy sem neki, sem az állatoknak ne kelljen üres járatokra pocsékolni az időt. Ilyen birtokot keresett, no és gazdasszonyt a gazdasághoz. Ferenc nagybátyját kérte meg, hogy keressen számára dolgos családból való, dolgozni tudó feleséget. Nagybátyja nézte ki számára Gőz Juliannát, aki akkor még nem töltötte be 16. évét, így várni kellett rá, amíg férjhez mehetett.

PÉLY CÍMERE


 Miután András megnősült és a maga gazdája akart lenni. Három unokafivérével közösen megvettek egy 200 holdas majort Jászkisértől 20 kilométernyire, Pély falu közelében. Közösen gazdálkodtak. Sok energiával és kölcsönökkel modern gazdaságot alakítottak ki. Volt cséplőgépük, gőzekéjük, vetőgépük, béreseket tartottak. András még egy családos mindenest is fogadott, akinek a felesége segített fiatal dédanyámnak a háztartás vezetésében. Még egy csézát és két lovat is vett a feleségének, hogy azzal hordhassa a gyerekeket iskolába Jászkisérre. Mert Pély katolikus falu volt, katolikus iskolába pedig nem adták kálvinista gyermekeiket!
Remekül prosperált a gazdaság két évig, amikor a cséplés másnapján a gépből kipattanó szikrától tüzet fogott a szalma. A gépész elvesztette a fejét, rémülten futott el a géptől. A tüzet az ott maradt emberek nem tudták eloltani, mert a szél is feltámadt. Hamarosan lángra kapott az egész major. Menekült ember és állat, ahogyan tudott. Mire Jászkisérről és Tiszasüllyről megérkezett a kezdetleges tűzoltóság a vizes lajtokkal, már csak üszkös falak és pernyehalmok mutatták, hogy néhány órája itt még egy virágzó gazdaság volt. Minden leégett.

El kellett adniuk a megmaradt major-részt, Jászkiséren vettek egy házat nagy gazdasági udvarral, módos gazdák szomszédságában, ott folytatták a gazdálkodást. A majorért kapott pénzből már csak 20 hold földet és az ahhoz szükséges felszerelést tudtak vásárolni, de így is tekintélyes gazdák maradtak.
Nem is lett volna semmi baj, ha Szerémi András a rekkenő hőségben nem ivott volna a hideg kútvízből, és ezért tüdőbajt nem kapott volna. (legalábbis így magyarázta a család, bár nekem az a sötét gondolatom támadt, hogy talán korán elhalt szüleitől örökölte a tüdőbetegséget). Felesége évekig hordta különböző orvosokhoz, de nem tudtak segíteni rajta. 37 éves korában, legkisebb gyermeke (nagymamám) születése után fél évvel meghalt. Dédanyám, Gőz Julianna 31 évesen maradt özvegyen négy gyerekkel és egy erejét meghaladó gazdasággal.



2010. január 5., kedd

BORÓ BALESETE

Gyermekkora színhelyére Boró így emlékezett:
"Szép nagy házunk volt, hatalmas kerttel. Mi gyerekek úgy éltünk ott, mint a mesében. Sok gyümölcs volt, hatalmas szérü. Ezt később nem használták, hanem lóherével bevetették. Ez volt a mi birodalmunk. Tele volt a kert virággal. Itt játszottunk naphosszat."

Öt éves volt, amikor nyáron a gabonát behordták és asztagba rakták. Egy pajtásával felmásztak az asztaghoz támasztott létrán, amely eldőlt, amikor Boró a tetejére ért. Boró a szérüre esett, a létra pedig rá. Elvesztette az eszméletét. Nővére rohant vele a javasasszonyhoz. Amikor az hozzáért, a nagy fájdalomtól magához tért és ordított. A javasasszony megállapította, hogy eltört a karja és a gerince. Orvoshoz vitték, de az csak a karját tette gipszbe, a gerincével nem foglalkozott. Azt ajánlotta, vigyék fürdőbe. De törés ellen a fürdő nem használt.
Egy év múlva, amikor iskolába ment, feltűnt, hogy a közelben lévő iskolához vezető úton többször is leül, nem tud továbbmenni. Ilyenkor édesanyja utánaszaladt, a hátára vette, úgy vitte az iskolába. Ez azonban nem ment sokáig, egy évet ki kellett hagynia, hogy a következő tanévben a húgával (nagymamánkkal) folytassa a tanulást. Az iskolatáskát azonban akkor sem tudta cipelni, a húgának kellett vinnie.

Később valahogyan összeforrt és beágyazódott az eltört gerinc-csigolya, de a gerince ettől rövidebb lett, testtartása előredőlt, mintha egy kicsit púpos lett volna, bár a háta egyenes maradt.
Talán ez a testi hibája tette különösen érzékennyé az emberi szenvedés és nyomorúság iránt. Ez vitte a munkásmozgalomba, ezért állt a kisemmizettek mellé, ezért vállalta a börtönbüntetést is. Egy igazságosabb, jobb világban reménykedett.                                       




A kép 1922-ben vagy 1923-ban készült
a Gödi fészekben, egy női kézilabdameccsen.
A jobb oldal szélén áll Boró.

2010. január 4., hétfő

A SZERÉMI CSALÁD ELŐDEI

A Szerémi család neve Jászkiséren először az 1745-ös jászkiséri összeírásban szerepel.
Ez az összeírás tartalmazza azoknak a nevét, akik részt vettek a település visszaváltásában (redemptiojában). II. Lipót császár ugyanis 1703-ban eladta a Jászságot a Német Lovagrendnek.

A büszke és önfejű jászok és kunok azonban (akik addig jobbágyi kötöttségektől mentesen éltek a magyar király katonai szolgálatának fejében) nem nyugodtak bele ebbe a döntésbe. Családonként összeadták a vételárat és kamatostól kifizették a lovagrendnek. Ezzel visszaálltak ősi kiváltságaik: maguk ítélkezhettek közösségük dolgaiban főkapitányuk révén, maguk gyűjtötték össze adójukat, amit egyenesen a királyi kincstárba fizettek be, birtokaikban nem háborgathatta őket senki, igaz, el sem adhatták azt. A redemptióban kialakult birtokviszonyok nem tették lehetővé, hogy 100 hektárnál nagyobb birtokhoz jusson valaki, így földjeiket maguk művelték.Kíméletlenül szigorú munkatempó és puritán, gyarapodásra koncentráló életvitel jellemezte az itt élő embereket.

Az említett jegyzékben 1745-ben három Szerémi neve is szerepel. A keresztneveket nem tűntették fel a lista készítésekor, így nem tudható, hogy a három Szerémi milyen rokoni kapcsolatban állt egymással. (3 testvér, esetleg apa és fiai vagy egymástól független családok).

A Rákóczy szabadságharcban a jászok a fejedelem mellé álltak, többségük áttért a református hitre is. Később nagyrészük rekatolizált, de Jászkisér lakói reformátusok maradtak és kevélyen tartották a szokásaikat.  Már 1657-ben volt református templomuk, igaz, csak faépítmény. 1700-ban addigi fatemplomuk helyére kőből építettek templomot, amelyet barokk stílusban építettek újjá 1770-ben. A település szépen fejlődött, így 1818-ban Ferenc császár mezővárosi rangot és vásározási jogot adományozott számára. (amit 1876-ra már el is veszítettek, ettől kezdve nagyközségi, majd az 1900-as évek elején már csak községi rangot viselt a település, csak 1970-ben nyerte vissza nagyközségi rangját).

Boró nagynéném emlékezete szerint a századforduló idején a református családok a később betelepített katolikusokat, akik nem rendelkeztek földdel, bizony csak afféle „jött-mentnek” tekintették, elvárták tőlük, hogy előre köszönjenek nekik és kitérjenek előttük az úton. Egyébiránt befogadták őket, hiszen „ők is csak Isten teremtményei”. De nem barátkoztak és lehetőleg nem keveredtek velük. Gyermeik is külön iskolákba jártak. Községi funkciót nem kaphattak a katolikusok. csupán a kisbíró kerülhetett ki közülük, mert református ember rangján alulinak tartotta volna dobbal a nyakában hirdetni a községi közleményeket. Megmaradt az emlékezetben Kakas bakter (gondolom ez a ragadványneve volt), aki mesterien kezelte a dobverőket, öblös hangján tisztán artikulálva olvasta fel a hirdetményeket. Az asszonyok a kerítésre könyökölve hallgatták, ha megjelent az utcán.


A Szerémi család  a tehetős, köztiszteletben álló parasztpolgárok között volt. Az egykori 48-as honvéd Szerémi Pál nősülésekor megkapta apjától a gazdaság felét, aki -jász szokás szerint- ettől kezdve nem gazdálkodott, hanem a fiai fedezték minden szükségletét. Pálnak csupán egy fia született: András (1861-ben). Ekkorra ugyanis a gazdaság egybentartásának érdekében a reformátusok gazdák között egyre inkább terjedt az „egyke”. András lett Gőz Julianna férje, a dédapám.



2010. január 1., péntek

JULISKA FÉRJHEZ MEGY

Dédanyám, Gőz Julianna (akit mi Öregmamának hívtunk) a kiegyezés évében, 1867-ben született.
Szép lány volt, de a „jussa" mindössze három hold lehetett, így szegény lánynak számított, bár a család köztiszteletben állt. 15 éves volt, amikor feleségül kérte Szerémi András, aki a hároméves katonaideje letöltésekor lett nagykorú, és megkaphatta 25 hold föld örökségét.

Nagy szerencse volt egy ilyen kérő egy szegény lány számára! Igenám, de Juliska még gyermeklány volt, alig múlt 15 éves, meg kellett várni, amíg betölti a 16. évét, mert csak akkor kaphatott engedélyt a férjhezmenésre. Bár beleegyezett a házasságba, de csak az esküvő előtti napon döbbent rá a helyzet komolyságára.
A menyasszonyi lakomát készítő rokon asszonyok kővé dermedtek, amikor a baromfit kopasztó menyasszony lecsapta a kezében lévő tyúkot és felkiáltott: „Nem és nem! Nem megyek férjhez, inkább elbújdosom!" Vitték is a hírt gyorsan az édesanyjának, aki összehúzott szemöldökkel parancsolta be a házba. Egy ideig csönd volt, majd keserves sírás hallatszott ki, mert bizony az édesanyja jól megtépázta a haját a rakoncátlan menyasszonynak.

A sírást-rívást meghallotta az apja is, elmondták neki mi történt. Bement a házba és a sírás rövidesen elcsendesedett.
Ekkor kijött és nagy nyugalommal mondta a rémült asszonyoknak: „Na, asszonyok, több tyúkot ne vágjatok le, mert nem lesz lakodalom!" Nem talált semmi szégyellni valót abban, hogy a lánya az esküvő előtt vissza mert lépni a házasságból. „Ha a vőmnek való lépne így vissza, hát agyonütném, de büszke vagyok a lányomra, hogy meg merte ezt tenni!"
Igenám, de egy rokon asszony sem vállalta, hogy visszaviszi a vőlegénynek a jegybe kapott gyűrűket és fülbevalót. „Vidd vissza magad, te taknyos!"- mondták neki haragosan. Apja azonban rávette a sógorasszonyát, hogy vigye vissza a zsebkendőbe kötött kis ékszerdobozt. Ünneplőbe öltözött és kelletlenül elindult, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem hívják-e vissza. Juliska az ajtófélfának támaszkodva nézte. Ám amikor a sógorasszony az út kanyarulatához ért, utána futott és visszahívta, majd az édesapjához fordult: „Hozzámegyek édesapám!"

Soha nem bánta meg ezt a döntését, mert a férje parasztembernél szokatlan gyengédséggel szerette, elnézte gyerekes szeszélyeit, ügyetlenkedéseit, soha egy rossz szót nem szólt, haragosan nem nézett fiatal feleségére.

Juliska hét gyermeket szült, de csak négyet nevelt fel. Két kis Boriska meghalt 1-2 évesen, egy fiúcska halva született. Négy gyerekkel maradt özvegyen, 16 évi házasság után, 31 éves korában. A legidősebb lánya, Juliska 17 évesen halt meg gyerekszülésben. Egyetlen fia, András elesett az I. világháborúban. A náluk majd tíz évvel fiatalabb két leány: Boriska és Zsuzsanna maradt meg számára vígaszul és támaszul idős korára.

(A képen első és egyetlen unokájával, anyámmal látható)