A SZERÉMI CSALÁD ELŐDEI

A Szerémi család neve Jászkiséren először az 1745-ös jászkiséri összeírásban szerepel.

Ez az összeírás tartalmazza azoknak a nevét, akik részt vettek a település visszaváltásában (redemptiojában). II. Lipót császár ugyanis 1703-ban eladta a Jászságot a Német Lovagrendnek.

A büszke és önfejű jászok és kunok azonban (akik addig jobbágyi kötöttségektől mentesen éltek a magyar király katonai szolgálatának fejében) nem nyugodtak bele ebbe a döntésbe. Családonként összeadták a vételárat és kamatostól kifizették a lovagrendnek. Ezzel visszaálltak ősi kiváltságaik: maguk ítélkezhettek közösségük dolgaiban főkapitányuk révén, maguk gyűjtötték össze adójukat, amit egyenesen a királyi kincstárba fizettek be, birtokaikban nem háborgathatta őket senki, igaz, el sem adhatták azt. A redemptióban kialakult birtokviszonyok nem tették lehetővé, hogy 100 hektárnál nagyobb birtokhoz jusson valaki, így földjeiket maguk művelték.Kíméletlenül szigorú munkatempó és puritán, gyarapodásra koncentráló életvitel jellemezte az itt élő embereket.

Az említett jegyzékben 1745-ben három Szerémi neve is szerepel. A keresztneveket nem tűntették fel a lista készítésekor, így nem tudható, hogy a három Szerémi milyen rokoni kapcsolatban állt egymással. (3 testvér, esetleg apa és fiai vagy egymástól független családok).

A Rákóczy szabadságharcban a jászok a fejedelem mellé álltak, többségük áttért a református hitre is. Később nagyrészük rekatolizált, de Jászkisér lakói reformátusok maradtak és kevélyen tartották a szokásaikat.  Már 1657-ben volt református templomuk, igaz, csak faépítmény. 1700-ban addigi fatemplomuk helyére kőből építettek templomot, amelyet barokk stílusban építettek újjá 1770-ben. A település szépen fejlődött, így 1818-ban Ferenc császár mezővárosi rangot és vásározási jogot adományozott számára. (amit 1876-ra már el is veszítettek, ettől kezdve nagyközségi, majd az 1900-as évek elején már csak községi rangot viselt a település, csak 1970-ben nyerte vissza nagyközségi rangját).

Boró nagynéném emlékezete szerint a századforduló idején a református családok a később betelepített katolikusokat, akik nem rendelkeztek földdel, bizony csak afféle „jött-mentnek” tekintették, elvárták tőlük, hogy előre köszönjenek nekik és kitérjenek előttük az úton. Egyébiránt befogadták őket, hiszen „ők is csak Isten teremtményei”. De nem barátkoztak és lehetőleg nem keveredtek velük. Gyermeik is külön iskolákba jártak. Községi funkciót nem kaphattak a katolikusok. csupán a kisbíró kerülhetett ki közülük, mert református ember rangján alulinak tartotta volna dobbal a nyakában hirdetni a községi közleményeket. Megmaradt az emlékezetben Kakas bakter (gondolom ez a ragadványneve volt), aki mesterien kezelte a dobverőket, öblös hangján tisztán artikulálva olvasta fel a hirdetményeket. Az asszonyok a kerítésre könyökölve hallgatták, ha megjelent az utcán.

A Szerémi család  a tehetős, köztiszteletben álló parasztpolgárok között volt. Az egykori 48-as honvéd Szerémi Pál nősülésekor megkapta apjától a gazdaság felét, aki -jász szokás szerint- ettől kezdve nem gazdálkodott, hanem a fiai fedezték minden szükségletét. Pálnak csupán egy fia született: András (1861-ben). Ekkorra ugyanis a gazdaság egybentartásának érdekében a reformátusok gazdák között egyre inkább terjedt az „egyke”. András lett Gőz Julianna férje, a dédapám.