NAGYMAMA TISZASZENTIMRÉN

Tiszaszentimre Nagypapa szülőfaluja volt, ahonnan ő már egész fiatalon elköltözött.

Az asztalos mesterséget Pesten tanulta ki és csak ritkán utazott haza a szüleihez és a rokonaihoz.

Amint azonban idősödött, egyre jobban vágyott visszatérni oda. Ezért, amikor -az államosítástól félve- eladta csillaghegyi házát és műhelyét, 1949-ban Tiszaszentimre központjában megvette a falu egyik legszebb házát és vegyesboltot nyitott benne. Volt abban minden: az élelmiszertől kezdve a vasszögig és a ruhaanyagig bármit megvehettek ott a falu lakói. A házat impozáns fakerítéssel vette körül, az udvarra még egy kis lugast is épített. Nagymama nemcsak kiszolgált a boltban, de az árúbeszerzésben is segített. Gyakran utazott e miatt Tiszaföldvárra.

(Ezt a képeslapot Öregmama -aki ekkor Nagymamáéknál volt- küldte Borónak a névnapjára 1949-ben.)

Ettől kezdve a hugommal ott töltöttük a nyarakat, Nagymamáék mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. A hugom nagyon szerette az édességet (ami persze bőven volt a boltban), ezért Nagymama mindig eldugott a ruhák közé számára egy-egy Boci csokit, ami akkoriban nagy kincsnek számított. De a hugom a cukorkát is szerette! Nem elégedett meg egy-egy szemmel, hanem "acskóval" követelte. Ha nem kapott ennyit, lefeküdt a bolt olajos padlójára és ott sírt, rugdalózott. Akkor Nagymama tekert neki egy kis tölcsér alakú zacskót, abba tett néhány szem cukrot, hogy békesség legyen.

Összebarátkoztunk a kocsmáros egyik hasonló korú kislányával (voltak vagy hatan testvérek), gyakran jártunk át hozzájuk játszani. Egyszer túróspitét sütöttek, de minket nem kínáltak meg. Lógó orral mentünk haza. Nagymama otthagyott csapot-papot, boltot, háztartást és azonnal nekilátott túrópitét sütni nekünk.

De volt ennél cifrább eset is! Egy másik alkalommal egy enyhén illuminált kocsmai vendég azzal ijesztett bennünket halálra, hogy megfogta a hugomat és az udvaron lévő WC (budi) fölé tartotta, mintha bele akarná dobni. Visítottunk rendesen, ahányan csak ott voltunk és persze a "vicces" férfi elengedte a hugomat. Rémülten szaladtunk Nagymamához elmesélni, milyen szörnyűség történt velünk. Ő éppen tésztát gyúrt, s amint meghallotta mi történt, azon mód, kötényben, a lisztes sodrófával a kezében elrohant a kocsmába, s onnan éktelenül kiabálva kergette végig a falun a gyerekekkel tréfálkozó embert.

Sajnos, nem sokáig tartott ez a szép időszak! 1953-ban államosították Nagymamáék boltját, azzal együtt a házukat is. Mondhatni, az utcára kerültek. Akkor költöztek fel hozzánk a  Batthyányi téri bérlakás romos szobájába. A szobát lakhatóvá tették, Nagypapa belépett a Hídépítő Vállalathoz karbantartó asztalosnak, hogy legyen majd nyugdíja.

1956 után azonban elismerték, hogy a ház lakórészének államosítása törvénytelen volt, így azt visszaadták. Nagymama azonnal beköltözött, nehogy meggondolják magukat. De a házat alaposan megrongálták az állami boltosok: közfalakat vertek ki, hogy nagyobb legyen az űzlet, eltűnt a kerítés, kivágták a gyümölcsfákat, kipusztították a virágokat, hogy az árúszállító teherautók meg tudjanak fordulni az udvarban. Nem lehetett már ott lakni. Rövidesen eladták a házat. Az árából Nagytétényben vettek egy kis házat, abban töltötték öreg napjaikat.