1934. június 5-én bejött irodámba özv. Szerémi Andrásné, és elmondotta, hogy Boriska lányát előző este csendőrök vitték el. Nem mondták meg, miért viszik el, nem mondták meg, hová viszik.
- Drága ügyvéd úr, segítsen az én Boriska lányomon, agyonverik azok a gazemberek.
Ismerős volt már Szerémi néni, védtem már Boriskát, gyakran járt be hozzám lánya ügyében. Ismertem és szerettem Szerémi nénit, a szép, okos, tiszta paraszt nénit, aki békéscsabai fiatal jogászkodásom kedves parasztklienseit juttatta eszembe. Tudtam, milyen szeretetben élt együtt az özvegy anya egyetlen leánygyermekével. (!) Szerettem, és most nagyon sajnáltam a nem ok nélkül fájdalmasan síró anyát. Boriska édesanyja nagyon jól tudta, mit jelent az, ha valakit a csendőrök elvisznek. Őszinte részvétet éreztem.
Vérszegény volt a válasz, amit adhattam, de hazudni, tudva hazug érvekkel áltatni Szerémi nénit nem akartam:
- Szerémi néni, drága, most türelemmel kell lennie néhány napig, aztán megjön Boriska, és meg fogja látni, nem hiányzik belőle semmi.
Üres szavak voltak...
Napok teltek mind nehezebben, anélkül, hogy a kínzó némaságot valamilyen hír megtörte volna. Szerémi néni sírását, panaszló kérését mind nehezebben tudtam elviselni. Tegyek már valamit, ne engedjem, hogy a lányát megöljék a vadállatok.
Persze értéktelen szavak voltak ezek, nem nyugtatták meg az aggódó anyai szivet."
(Domokos József: Emlékezik egy kommunista védőügyvéd. Gondolat, 1979)
Boró 1936-ban szabadult a börtönből. A verésekről soha nem beszélt, sem az édesanyjának, sem nekünk. De hiába, rövidesen szinte járóképtelen lett, rettenetesen fájt a csípője és a lába. Gyógyfürdővel és röntgensugárzással gyógyították. Csak 20 év múlva roppant össze a combcsontja.
Az előbbi bejegyzésen NoNo joggal jót kacagott, ezen pedig én egy dejavu érzésének hideglelésétől, sírni kezdek:-((
VálaszTörlés