2009. december 3., csütörtök

VIDÉKI LÁNYOK PESTEN

1910-ben költözött fel Öregmama a két kislányával a fővárosba. András fia akkor már felszabadult, több szakmát is megtanult, egy gyárban dolgozott. Angyalföldön vett ki bérbe maguknak egy kis házat egy építész anyagtelepén, ahol azelőtt a telepőr lakott. Ez a vidék akkor még nagyon falusias jellegű volt: kis földszintes házak, udvari árnyékszékkel, fuvaros udvarok istállókkal, lovakkal, tehenekkel, tyúkokkal. Nem volt számukra idegen a környezet.
A nagyobbik lányka: Boró 14, a kisebbik: Zsuzstika (a nagymamám) 12 éves volt. 10 évvel idősebb bátyjuk keveset keresett, otthagyott földjük nem jövedelmezett szinte semmit, ezért a lányoknak mielőbb dolgozniuk kellett. Az eszükbe sem jutott, hogy édesanyjuk menjen el dolgozni, hiszen ő soha nem dolgozott másnak és félt is volna egy gyárba járni. Papírzacskókat ragasztottak, diót tisztítottak.
Nagy szerencse volt, hogy Boró szépen tudott olvasni, mert a nagymamájának mindig ő olvasta fel a kalendáriumot és a vidékre eljutott ponyvaregényeket. Így sikerült "felolvasónőnek" elszerződnie egy házaspárhoz. Na persze a felolvasás mellett segítenie kellett a szakácsnőnek a konyhában , és a tüzelőt is neki kellett felcipelnie a pincéből. A lakást gyönyörűnek találta, még soha nem látott ilyet, alig mert a fényesre pasztázott padlóra lépni.
Ezután egy tollgyárban kapott munkát, ahol a toll csöves részét kellett letisztítania, hogy a cigarettaszipkába lehessen tenni.
A két lány a munka mellett 1év alatt elvégezte a 4 polgárit (addig csak 5 elemijük volt), és egy ruhaszalonban kitanulta a varrónői szakmát. Ezzel megnyílt számukra a lehetőség az önálló keresetre. Szükség is volt rá, mert a bátyjukat "mozgósították", a háború kezdetén. 1916-ban tűnt el az orosz fronton.
A lányok kezdetben nagyon féltek a nagyvárostól. Öregmama szigorúan megkövetelte tőlük, hogy ne hagyják el vidéki szokásaikat: elől keresztbe tett, hátul megkötött nagykendőbe kellett járniuk, ami miatt leszólították őket a kalauzok, utánuk sziszegtek a katonák. Csak lesütött szemmel jártak az utcán, a kirakatok előtt nem mertek megállni. Eleinte megszólalni is alig mertek, mert nem ismerték a városi megszólításokat: sem a "kisasszonyt", sem a "nagyságát", sem az "urat". Náluk "nénémasszony, bátyámuram, néném, bátyám" megszólítás járta. Tájszólásukat is szégyellték.Minden vasárnap templomba mentek. Kétszer is: délelőtt csak a lányok, délután hármasban "kedvesanyjukkal". Az omnibuszra nem mertek felszállni, gyalog jártak az Andrássy útra a varrószalonba.
Kedvesanyjuk megengedte, hogy az első fizetésükből vegyenek maguknak egy-egy pár kivágott, magas sarkú cipőt, sőt később még kalapot is hordhattak. Lassan abba is beletörődött, hogy a nagykendő helyett kabátba járjanak az időközben felnőtt lányok. De mindig meg kellett mondaniuk, hova mennek és este 9 órára otthon kellett lenniük.


A háború végén már postáskisasszonyként dolgoztak. Zsuzsti nagymama a telefonközpontba került, ez volt életének egyik legboldogabb korszaka. És persze szerelmes lett, rövidesen férjhez is ment nagypapához, akivel új életet kezdett és egy hosszú életen át együtt maradt.

Öregmama Boró lányával együtt folytatta küzdelmes életét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése