2010. március 31., szerda

NÁSZÚT RIMINIBEN

J. nem tartozott az udvarolós, szépeket mondó fajtához. Egyszer kértem, mondjon nekem valami szépet.
–„Holdsugár, csillagsugár. Elég?”- Ezzel aztán egy életre elintézte a „szépetmondást”! 

 Már vagy 4 éve jártunk együtt, amikor egy koraőszi dunaparti séta során, eképpen kérte meg a kezemet:
-„Hova megyünk nászútra?”
 Mit felelhettem volna erre, mint első éves irodalom szakos egyetemi hallgató, aki a versek és regények olvasásában lelte legnagyobb örömét?
 -”Velencébe”- vágtam rá gondolkodás nélkül, mert így olvastam valahol.
Akár azt is mondhattam volna, hogy a Holdra, mert az 1960-as évek elején Nyugatra utazni, kiváltképpen a katonaidejét még le nem töltött fiatalembernek, elképzelhetetlen volt.
Nem is gondoltam én komolyan, de konokul folytattuk a játékot.
Elmentünk útlevelet kérni.
Furcsán néztek ránk a hivatalnokok, de nem szóltak semmit, elfogadták a kérelmünket, amelyre azt is ráírattuk, hogy majd a jövő nyáron összeházasodunk és nászútra szeretnénk oda utazni.

Mondanom sem kell, hogy egy árva fillérünk sem volt ilyen célra, de hát a játék az játék, nem volt nagy a tét, mert úgyis tudtuk, hogy nem kaphatjuk meg a kiutazási engedélyt. Ezzel a témát le is zártuk.
Mígnem december 31-én meghozta a postás mindkettőnknek az utolsó piros útlevelet! Január 1-étől ugyanis már kék útleveleket adtak. Ekkoriban kezdődött a forradalom utáni megtorlásokat követő enyhülés. Talán ezért, talán egyéb meggondolásból, (sosem tudtuk meg, de nem is igen érdekelt minket), kiengedtek bennünket.
Nagy bajban voltunk! Komolyra fordult a felelőtlen játék!

Ha már ilyen érthetetlen szerencse ért bennünket, mindenképpen élnünk kellett a lehetőséggel. Vállaltam az egyetem mellett valamiféle könyvtárosi munkát, meg kérdezőbiztosi megbízást, a jövendőbelim pedig már végzett mérnökként hétvégeken vagont rakodott, mint egyetemista korában. Júliusra összegyűlt a pénzünk az utazásra.
Igenám, csakhogy valutaként mindössze 30 dollárnak megfelelő lírát lehetett beváltani és kivinni. Ezért az a csodálatos ötletem támadt, hogy kérek 100 dollárt egy Kanadába disszidált barátnőmtől, amit egyenesen a lefoglalt panzióba utaltatok, és majd itthon forintban megadom az itt élő nagypapájának. Ezt egy szép levélben meg is írtam neki, ő pedig pontosan teljesítette a kérésemet.
Eszembe se jutott, hogy ez a valutakiajánlás szigorúan büntetett tipikus esete!
 Akkoriban ugyanis tudvalevően elolvasták a külföldre küldött leveleket. Hogy úsztam meg az ezért járó börtönbüntetést, ma sem tudom. Lehet, hogy nem került be a szúrópróbába a levelem, lehet hogy elolvasta a hatóság, de valamiért nem akart foglalkozni vele, ki tudja?

Szigorú apám nem díjazta nagyszerű ötletünket.
 –„Ha nektek nagyzási mániátok van és nem éritek be a budai hegyekkel, akkor a nászajándéknak szánt pénzből inkább cipőt veszek a másik két gyerekemnek”- mondta haragosan, és meg is tartotta az ígéretét.
A nagymama nem volt ilyen szigorú, nehezen összegyűjtött pénzéből 10 000 forintot adott. Azon vettünk egy 8 mm-es filmkamerát, hogy megörökítsük az utazásunkat.
Közös életünket tehát mindennek ellenére Velencében, illetve az ahhoz közeli Riminiben kezdtük!


Odafelé az úton minden határnál nagy feltűnést keltettünk az akkor már egy féléve nem használatos piros útlevelünkkel, ami sok fejtörést okozhatott a határőröknek. Végül azonban mindenütt elfogadták.







Riminibe érkezésünk ugyancsak emlékezetes volt. A pályaudvar előtt számtalan taxi és konflis állt, amelyek a kért címre vitték az utasokat. Férjem, az egykor tanyasi parasztgyerek úgy gondolta, hogy megfelel nekünk a „lovaskocsi” is, ne költsünk taxira. Szép summáért kocsikáztunk el a panziónkig!


Riminiből utazgattunk a környező településekre, San Marinóba, majd átmentünk Firenzébe. Itt egy városszéli diákszállóban laktunk, én a második, a férjem a harmadik emeleten egy-egy 40 ágyas tanteremben. A lépcsőforduló széles ablakpárkányán fogyasztottuk el közösen az otthonról hozott májkonzerveket, aztán szakadatlanul jártuk a múzeumokat, templomokat, műemlékeket.
 És nagyon boldogok voltunk.

Firenzében többször is csatlakozott hozzánk egy középkorú férfi. Ott élő magyarnak mondta magát, és amikor megtudta, hogy a férjem mérnök, hosszan kapacitálta, maradjon Olaszországban, a Fiat cég örömmel alkalmazná, jó fizetéssel.
Mi azonban el sem tudtuk képzelni a kintmaradást, ami akkor azzal járt, hogy talán soha nem jöhetünk haza. Ragaszkodtunk a családunkhoz, a barátainkhoz, és ugyan mit kezdhettem volna én ott a magyar irodalom iránti rajongásommal?! El kellett volna felejtenem az egyetemet, a boldog és szabad diákéletet, amire hosszú évekig készültem. Nem, nem, eszünkbe sem jutott kintmaradni!
Azóta is gyakran eszembe jut, ki is lehetett ez a férfi? Lehetséges, hogy nem a Fiat munkatársa volt, csupán egy itthonról utánunk küldött ügynök, aki rajtunk mérte le, mit tesznek a fiatalok, ha kiszabadulnak a nagyvilágba. Még az is lehetséges, hogy a mi példánk alapján engedtek ki később másokat. De mindez akkor fel sem merült bennünk.

Kétségtelenül őrült ötletnek tűnt ez a nászutazás az akkori időkben, de máig sem bántuk meg. A szobánk berendezésére volt még éppen elég időnk, de azt az élményt, azt a boldogságot nem vehette el tőlünk soha senki! És egy életen át összetartott bennünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése