2010. március 27., szombat

A MEGISMERKEDÉS

Az egyik osztálytársam a budai Várban lakott.
Akkor ott, a Szentháromság téren volt a műegyetemisták kollégiuma, így az egyetemisták naponta a házuk előtt jártak el. Egy délután, hazafelé jövet felszóltak neki (véletlenül éppen az ablakban könyökölt?!), hogy a hét végén bulit rendeznek, hívjon meg néhány osztálytársát, mert nincsenek lányok a kollégiumban. Szombaton vagy hatan odamentünk.

A buli két nagyobb, egymásba nyíló klubteremben zajlott. Az egyikben asztaloknál lehetett ülni, a másik teremben lehetett táncolni. A zenekart a hangszeren játszani tudó egyetemistákból állították ki. Az innivalót is maguk szolgáltatták: olcsó borból, némi pezsgőből, egy kevés rumból és sok befőttből mixelt bólét szolgáltak fel.

Leültünk az egyik asztalhoz, és persze rögvest rajzottak hozzánk a pesti lányokat még alig ismerő fiúk. Rövidesen táncba vittek bennünket, igen jó volt a hangulat.

Nekem egy pergőnyelvű, igen kedves, lovagias fiú jutott. De volt egy nagy hibája! Amikor táncoltunk, az ő szeme éppen egy vonalban volt az enyémmel. Hogyan lehet komolyan venni egy fiatalembert, aki alig haladja meg az én 150 centimet?! Igyekeztem szabadulni tőle. Módfelett dícsértem a bólét, amit addig még soha nem ittam. (Másféle szeszes italt sem). Ő lovagiasan felajánlotta, hogy bemutatja az egyik készítőjét.

És akkor odahozta az asztalhoz NJ-t, akinek igen mosolygós kedve volt már a bőlékészítéssel járó kóstolgatás miatt. Táncoltunk egy keveset, de neki inkább éneklős kedve lett. Nekem is. (Tényleg szeretek énekelni, és az énekkarnak köszönhetően sok népdalt tudtam, sőt anyám révén sok nótát is). A különböző vidékekről származott egyetemisták bizony jóízűen tudtak együtt énekelni!
A mulatság végén NJ. felajánlotta, hogy hazakisér. No, persze előbb már megtudakolta, hogy közvetlenül a Vár alatt lakom. Előzőleg ugyanis egy pesterzsébeti lányt kisért haza és gyalog kellett visszajönnie, mert nem volt pénze villamosra. Akkor elhatározta, hogy többé nem indul el olyan lánnyal, aki messze lakik.

Ezt követően sokszor elkisért még, vagy jött velem házibulikba, de nem alakult ki közöttünk szorosabb kapcsolat. Nem olyan volt az ideálom, mint ő. De kedves volt, jóhumorú és főleg megbízható, mindig lehetett rá számítani.

A következő nyáron Bulgáriába utaztunk a KISZ együttes szavalóival. (Ide mentem át az úttörőénekkarból). NJ. valamivel korábban Romániába ment "nyári gyakorlatra".
Megírtam neki, hogy este indulunk a vonattal és reggel 5 órakor érkezünk Bukarestbe, ahol egy órát állni fogunk, ha akarja, ott találkozhatunk. A vonaton tudtam meg, hogy az út hosszabb, mint gondoltam és nem reggel, hanem délután 5 órakor érkezünk Bukarestbe. Egész úton azon tanakodtunk, vajon megvár-e majd az a fiú, akit hajnalra odarendeltem. Azt gondoltam, inkább soha nem akar majd találkozni velem.

De ott volt!
Végigfutott a vagonokon a nevem, hogy várnak a peronon. Ekkora áldozattól nemcsak nekem, de a társaságomnak is elakadt a szava. Mert valóban ott állt, a tengerparti napsütéstől lebarnulva, kék kivingben (akkor ez nagyon divatos, a nadrágon kívül hordott, zsebes ingfajta volt) az én "hős lovagom"!
Rövidesen kiderült, hogy eszébe sem volt reggel 5 órára kimenni a pályaudvarra, volt annyi magához való esze, hogy megnézte a menetrendet. Még ilyet! Mindegy, akkor is jól nézett ki, sokkal jobban, mint amilyennek azelőtt láttam. Sétáltunk egy órát, majd tovább utaztam.
De ettől kezdve komolyra fordult közöttünk a dolog.
5 év múlva (amikor már elvégezte az egyetemet és én is egyetemista lettem) összeházasodtunk.
45 évet töltöttünk együtt.

Csak évek múlva mertük töredelmesen bevallani egymásnak, hogy az emlékezetes bukaresti séta során én majd szomjan haltam, mert nagyon meleg volt, ő pedig rettenetes hascsikarással küszködött a román menza jóvoltából. Mindketten alig vártuk, hogy megszabaduljunk egymástól.
És lám, mi lett belőle?!

1 megjegyzés: