JÓZSEF ATTILA

Holnap lesz a Költészet Napja, József Attila születésének évfordulója. (1904-ben született, mint az apám).

Egyetemi éveink alatt József Attila költészetének bűvöletében éltünk. Az előttünk járó költőnemzedék, Nagy László és társai fedezték fel benne azt a költőt, aki példa lehetett számukra. Nem az tehát, akit az iskolában tanítottak.

Én mindig rajongtam a versekért, de József Attila költészetét már az általános iskolában sikeresen megutáltatták velem.
Vizuális típus lévén, különösen riasztónak találtam a Mondd mit érlel című versét, annak is főleg azt a sorát,  hogy "szájíze mint a főzelék". De nem szerettem a Döntsd a tőkét sem. Mert ezeket tanultuk.

A gimnáziumba kerülve öntudatosan vallottam meg ezt az utálatomat az Irodalom szakkör vezetőjének, Molnár tanárúrnak. (A keresztnevét méltatlanul elfelejtettem). A tanárúr egyébként nem tanította a mi osztályunkat, de a szakkörben tudatosan irányította a figyelmünket a kortárs magyar irodalom felé.

József Attila-utálatomért nem korholt, mégcsak nem is magyarázott. Azt a feladatot adta, hogy elemezzem a költő első kötetének verseit. Ma is megvan az a kötetem, amelybe ceruzával írtam a "széljegyzeteimet".
És rájöttem, hogy ez a költő, még kiforratlanul ugyan, de az én érzéseimet, vágyaimat fogalmazza meg! Hogy a korai verseket a fény, a piros szín uralja, hogy szelíd és kedves, hogy játékos és szeretetreméltó. És akkor már kezdtem szeretni a többi versét is.
Ezt szerettem volna továbbadni később, előadóművészként is, amikor "Vidám és jó volt" címmel mutattam be rendhagyó irodalomórát. Mert még a 70-80-as években is azokat a verseket tanították, amelyek miatt én, a versrajongó is ellene fordultam.

És most idézem azt a versét, amely miatt igazán a szívembe zártam:

 CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,

meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja

megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én

szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,

hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

(A You Tubon meghallgatható Latinovits Zoltán előadásában)