Az új Csepeli Munkásotthon első berendezett klubhelyisége az úgynevezett "reprezentációs szoba", egy hosszú, téglalap alakú helyiség volt. Bútorait iparművész tervezte, kényelmes szivakék fotelokklal, hosszúkás dohányzóasztalokkal, sötétkék függönyökkel és szőnyegekkel tette hangulatossá.
Az első rendezvények egyike egy hetes névadó ünnepség volt, azaz hét család gyermekei kaptak itt hivatalosan nevet keresztelő helyett.
Szép, színvonalas műsort állítottam össze (mindenre volt akkor pénz!), többek között meghívtam egy nagyon tehetséges zongoraművészt is. Nemcsak tehetséges, de pontos és megbízható embernek is bizonyult.
Az ünnepséget szombat délután tartottuk. A zongoraművész egy fél órával korábban érkezett, mert ki akarta próbálni a zongorát.
A zongorát!!!
Hát, bizony az egy emelettel feljebb volt, az énekkar próbatermében.
Szombat délután!!! Amikor csökkentett létszámban dolgoztunk!
Szerencsére az ott lévő fiatal kollegáim azonnal hadirendbe álltak, és mire az ünnepség elkezdődött, lehozták a zongorát, megúsztam a botrányt!
Azután egy szép tavaszi napon azt vettük észre, hogy a terem hátsó falán egy festő dolgozik. Freskót készített. Naponta néztük, hogyan halad, és egyre jobban megrémültünk. Valami rémes szocreál "alkotás" készült, abból is a gyöngébb fajtából.
A festmény alapszíne a hasmenéshez hasonlított, a közepét egy orosz tank uralta, amelyről operett ülésben orosz katonák kenyeret osztottak. A bal oldalán a régi Csepel, háttérben az öntöde metszetével és izzadó munkásokkal, előtte köveket dobáló tömeggel. De micsoda dobálás volt az! Majd kicsavarodott a tüntető nő keze! A jobb oldalon a háttérben az új lakótelep falát heggesztették!!!, előtte boldog május elsejei felvonulók, doboló úttörőkkel. Maga volt a borzalom! Csepel múltja, jelene és jövője - a megrendelés szerint.
A munkatársi értekezleten kifejtettük felháborodásunkat a terem tönkretétele miatt, de a szakszervezeti elvtársak nem fogadták el az érveinket. Kértük, hogy legalább egy függönyt tegyenek elé, amivel eltakarhatjuk ezt a förmedvényt a jobbízlésű közönség elől. Ezt is visszautasították, de mi nem nyugodtunk bele!
Művész-közönség találkozót szerveztünk, ahová festőket, kritikusokat, sőt olyan munkásembereket is meghívtunk, akiket a festő ráfestett a képre. És természetesen meghívtuk a megrendelő elvtárakat is.
A zsúfolásig megtelt teremben hosszan elemezték a "mű" hibáit, művészietlenségét, az alakok aránytalanságát, a mozdulatok sutaságát ésatöbbit. Politikai "mondanivalójáról" bölcsen hallgattunk. Az egyre forrósodó hangulatot azzal zártuk le, hogy szólásra hívtuk a "művészt". Ő elmondta, hogy neki Munkácsy-díja van, hogy ő jelentős és megbecsült művész, aki jól ismeri a munkásságot, mert közöttük él. (A gyár alkalmazta az üzemi étkezdék falának szocialista kifestésére). No, ez volt az a pont, amikor a képzőművészetben jártas, egyébként költő kollegánk, -akit könyörögve kértünk, hogy a saját érdekében ne szólaljon meg-, felállt és felháborodottan vágta a festő fejéhez:
-"Picasso se élt a galambdúcban, mégis kitűnő galambot tudott festeni!"Az elvtársak ezt úgy értelmezték, hogy ő a munkásosztályt a galambdúchoz hasonlította.
Kirúgták. És jóideig másutt sem kaphatott ilyen jellegű munkát, mert bárhová jelentkezett, utánaszóltak, hogy "politikailag megbízhatatlan".
De ilyennek minősítettek valamennyiünket, akik egyetemet végeztünk. 4 év múlva már egyikünk sem dolgozott ott, szép lassan a gyárból kiemelt munkáskáderekre cseréltek bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése