2009. november 1., vasárnap

AJÁNDÉKBA KAPOTT NÉV

Egyszer megkérdeztem apámat, miért nem változtatja meg a nevét valami jobb hangzású, magyarosabb névre. Csak annyit felelt: "Én ezt a nevet ajándékba kaptam."

12 éves volt, amikor Mici nagymama férjhez ment és a férje adoptálta az addig anyja nevét viselő fiát. De erről apám soha nem beszélt. A nevelőapja rangos embernek számított, miniszteri tanácsos volt a Pénzügyminisztériumban.

Amikor apám elvégezte a 4 polgárit, hazakerült a szüleihez. Éppen vége lett a háborúnak, de nagyon ínséges idők voltak. Nagymama, mielőtt elment dolgozni, megszámolta a cukortartóban a kockacukrot, s abból egyetlen szemnek sem volt szabad hiányoznia estig.

A környéken volt egy lakatosműhely, apám odajárt nézni, hogyan dolgozik a mester. Nagyon tetszett neki ez a mesterség. Néha megengedte a mester, hogy segítsen a munkában. Igen elégedett volt vele, még az apjával is beszélt, hogy ingyen kitanítja, mert nagyon ügyeskezű a fiú. De a miniszteri tanácsosnak nem tetszett az ötlet. Még hogy az ő nevére vett nevelt fia iparos legyen?! Tovább kell tanulnia!  Ebből nagy vita kerekedett otthon, amelynek hevében bizony a bot is előkerült, amellyel az engedetlen fiút jobb belátásra akarta bírni. Az erős ütés következtében azonban a bot kettétört. Leverte a csillárt. Ezért újabb fenyítés járt.

Ezek után sértődékeny apám úgy döntött, hogy egy percig sem marad a házban, világgá megy. A zűrzavaros időkben könnyen átjutott a román határon. Ment még egy darabig a vonattal, aztán leszállt valahol Gyergyószentmiklós környékén. Elindult felfelé a hegyekben.

Hosszú gyaloglás után egy tisztáson pihenő favágókkal találkozott. Csodálkoztak is, mit keres egy gyerek egyedül a hegyekben. Apám azt felelte nekik, hogy ő árva gyerek és nincs hová mennie. Befogadták.

Három évig élt a favágók között, amit lehetett, megtanult tőlük. Egyszer, már estefelé ültek a tűz mellett, amikor a hegygerincen egy hintó ment végig. Hossza nézték a lassan haladó, onnan kicsinek látszó hintót. És akkor egyszercsak kigyulladt az erdő. Minden bizonnyal a hintó utasa dobott el egy szivar-, vagy cigarettacsikket. Apámat, a legfiatalabbat küldték, hogy lóháton vágtasson le a faluba és kérjen segítséget. Ő meg is tette, de a falubeliek azt hitték, ő, az idegen fiú okozta a tüzet. Hazáig kellett szöknie a bosszúra szomjazó falusiak elől.

Amikor hazaért, becsöngetett a lakásuk ajtaján. Nagymama ajtót nyitott, nézte a jól megerősödött fiatalembert és megkérdezte: "Kit keres?"
Apám vett egy mély lélegzetet és azt felelte: "Bocsánat, eltévesztettem az ajtót". Azzal elment.

2 megjegyzés:

  1. Ebből is eddig csak részleteket ismertem... Írhatnál még a nagypapa fiatalkoráról!

    VálaszTörlés
  2. Hiszek a tudatalatti összetartozás érzésében, mondhatnám, hogy hasonlót a hasonlő "köti össze", lelki rokonság és sorolhatnám a végtelenségig.
    Csak én semmit sem tudok a múltról, csak 1-1 könyv, vagy fotó, családi szóhasználat ami eligazíthat, vagy összekavar.
    Jobb a biztos nehéz múlt a bizonytalan semminél.:-((
    Nagyon jól írsz. Igazi szépíró vagy.
    További sok sikert.

    VálaszTörlés