2009. december 14., hétfő

GŐZ ISTVÁN TÖRTÉNETE

Lassan szemezgetem Boró emlékezéseit. Ő meséli:
Anyai ükapánk Jászkisér számadó gulyása volt az 1800-as évek elején. Tavasztól hóesésig több száz szarvasmarhát legeltetett a Hortobágy Pálosi pusztáján. Az állatokért –az akkori törvények szerint- minden vagyonával felelt. Megbecsült tisztség volt ez a községben és tisztes jómódot biztosított.

Egyszer, amikor több hónap után hazatért a gulya legeltetéséből öregapánk, a szokásos tisztálkodásához fogott. Ehhez hozzátartozott az is, hogy hosszúra nőtt haját a felesége fülig érőre vágja. Hajvágás közben aprócska ükanyánk véletlenül a férje füléből is lecsippentett egy keveset. Az egyébként szótlan ember ekkor felugrott és éktelen toporzékolásba és ordításba kezdett.
A feleség hangtalanul nézte a férfi tajtékzását, majd amikor az lecsillapodott, végtelen nyugalommal, csöndesen megszólalt: „Ehe, majd megijesztett kigyelmed!”
 Ezzel az ügy el volt intézve.

Történt azonban, hogy a betyárok kiszakítottak a gulyájából több mint száz marhát. A károsultak kielégítéséhez minden földjét el kellett adnia, csupán a háza maradt meg. Ezzel szegénysorba került, nem maradhatott számadógulyás sem.

Elhatározta, hogy felkutatja az elhajtott marhákat.
Nyakába kanyarította a szűrét, tarisznyáját és a pulijával nekivágott a pusztának. Hetek óta járta már a Hortobágyot, amikor betért egy útmenti csárdába, ahol éppen gulyások, csikósok mulattak. Asztalukhoz hívták, borral kínálták, kérdezték, mi járatban van. Dédapám elmesélte milyen kár érte, és hogy most keresi az elhajtott marhákat. A gulyások nagyokat hallgattak, majd az egyik megszólalt: „Ha pápis – meglesz. Ha lutheránus – talán, talán. Ha kálusz – sose lásd.” Ükapám nem tagadta, hogy ő bizony kálusz, vagyis kálvinista. Vita kerekedett a vallásokról, s azzal érvelt valamelyikük, hogy a kálvinista hit lopott hit. „Az meglehet –felelte ükapám- de az én gulyámból is a legjobbakat válogatták ki, hát aki ezt a hitet lopta, annak is volt annyi esze, hogy ne a rosszat vigye magával”. Ezzel a vallási vitát lezárták.
Dédapám járta tovább a pusztát. Már-már feladta a reményt, amikor a puszta csendjében meghallotta egy ismerős csengő hangját. Megismerte azt a pulija is, előbb csak vakkantgatott, ugrált, azután nekiiramodott a gulya felé. A kutyák csaholására előjött a számadó is két bojtárjával. A „Mi járatban van kend”-re ükapám elmondta, hogy mikor és hányad-magával hajtották el tőle ezt a tehenet, tudni akarta, ki a gazdája, hogy a többit is megtalálhassa. A számadó hosszan nézett farkasszemet dédapámmal, de ő állta a nézését. Végül csak ennyit szólt: „Menjen kend haza, ne keressen semmit!”. A számadó tekintetéből, hangsúlyából dédapám megértette a puszták népének határozatát. Elköszönt és visszafordult.
 Érett kalászt lengetett a szél Jászkisér határában, mikorra hazaérkezett. Addig sem volt bőbeszédű ember, ezután egészen szótlan lett. Legénysorba került fiával aratást és napszámos munkát vállalt, így kereste a kenyérrevalót. Már lemondott minden reményéről, amikor egy borús októberi napon, gulyabehajtás idején ismerős kolompszót hallott. Kirohant az útra, ahol a méltósággal lépegető bikával az élen nyolcvan marha vonult hatalmas porfelhővel egyenesen dédapám udvarába. A bojtárlegény a világ legtermészetesebb hangján jelentette: „Gazduram! Hazahajtottam az elbitangolt jószágokat.” Meg is kapta a járandóságát, megitták az áldomást és bőségesen megebédeltek.
 Ezzel ükapám veszteségének jórésze megtérült, a tehenek árából hét hold földet visszavásárolt az eladottból. Felesége árvaleány volt, de 5 hold földdel ő is szaporította a család vagyonát. Így lett 12 hold földjük, amelyen haláluk után osztozkodhattak a gyermekeik.

2 megjegyzés:

  1. Mintha egy Móricz regényt olvasnék!

    VálaszTörlés
  2. Pont így gondolom én is, minden bejegyzés után.Kedves bedi írj, csak írj, meglátod nagy örömödre válik és kiadható sikerkönyv válik belőle.Gratulálok!!

    VálaszTörlés