POFON

Életemben csak egyetlen pofont kaptam. 1956-ban.

A tettlegesség ismeretlen volt a családunkban, de a pofonról apámnak még filozófiája is volt: „ha valakit arcul ütünk, olyan, mintha a lelkét ütnénk meg" - vallotta Gárdonyi Géza nyomán. Volt erre praktikus érve is: az ő apját gyermekkorában hirtelen felindulásában úgy vágta fültövön az apja, hogy az egyik fülére örökre megsüketült. Ekkora büntetést nem szándékozott adni, bánta is egész életében.

12 éves voltam. Október 22-én érkeztem haza első "külföldi" utamról. Az úttörő énekkarral csehszlovákiai turnén voltunk, és még tele voltam az ottani élményekkel.

Álltam a Batthyány-téri lakásunk ablakában és döbbenten néztem a Bem térről a Parlament felé zúduló tömeget. Még állt az ideiglenesen épített Kossuth híd, azon vonultak át az emberek. Kezükben táblák: „Vesszen Gerő! Vesszen Rákosi!". És ezt ütemesen skandálták is.

Egy percig sem volt kétségem arról, hogy ez forradalom. És ebben a meggyőződésemben később sem tudtak megingatni, hiába nevezték másnak. Mert én láttam, és átéltem. A forradalomról és a szabadságharcról mindössze annyit tudtam, amennyit a Kőszívű ember fiai-ban olvastam, de az nagyon magával ragadott. Egy percig sem volt kétséges előttem, hogy ebben nekem, mint „hű honleánynak" részt kell vennem.

A közelünkben lakott Adrienn barátnőm, aki hasonlóan érzett. Elhatároztuk, hogy jelentkezünk ápolónőnek. Mert a harc során sebesültek bizonyára lesznek, és akkor sok önkéntes ápolónőre lesz szükség -gondoltuk naívan. Persze, fogalmunk sem volt arról, mit csinál egy ápolónő a sebesültekkel, de szilárdan hittük, hogy 12 éves lányokra nagy szükség lesz ott.

Néhány nap múlva, amikor már javában folytak a harcok, öntudatosan közöltem ezt a szándékomat a szüleimmel. Elhatározásom sziklaszilárd volt, nem kértem engedélyt, csak bejelentettem, mit kívánok tenni. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogyan jelentkezzek és hol, vagy hogy pontosan mit csinálnék, de eltökélt voltam, lobogott bennem a hazáért és a szabadságért tenniakarás tüze.

Mondanom sem kell, hogy a szüleim nem repestek a boldogságtól, amikor elszántan előadtam a tervemet. Apám -aki egyébként is feszült hangulatban volt az eseményektől- azt találta mondani: „Inkább rakj rendet a szekrényedben!"

Így megcsúfolni az én fennkölt érzéseimet!

Nagyon felháborodtam. Már nem emlékszem mit feleltem, de hogy nem volt benne sem tisztelet, sem illendőség, az bizonyos.

És akkor csattant el apám szikár, csontos kezétől egy hatalmas pofon az arcomon.

A meglepetéstől és a fájdalomtól (mert fájt ám!) egy ideig nem jutottam szóhoz, levegőt is alig kaptam. Végül konokul csak annyit mondtam: „Most boldog vagy?!" Apám ekkor berohant a másik szobába és magára zárta az ajtót, talán attól félt,  ha elengedi magát, olyat tesz, amit nem akarna.

Vagy két hétig nem szóltunk egymáshoz, némán ültünk a vacsoránál.

Anyám járt követségbe: -„Kérj bocsánatot, végülis te bántottad meg apádat!"

Hajthatatlan voltam: „Ő ütött pofon! Miért kérnék én bocsánatot!"

Soha nem kértünk bocsánatot egymástól, de azért megbocsájtottunk és helyre állt a családi béke.

A forradalmat és a harcot azonban csak az ablakból láthattam.

Később, amikor a harcok elültek,  megengedték, hogy értesítő cédulákat vigyek ki a segélyadományokról.

Ez volt az én "nagy forradalmi tettem"! (Ó, de sok hasonló "ellenálló" lett később hős!)