A HÁZIBULI

Az 1960-as évek elején a házibuli a romlottság megtestesítője volt. A középiskolások csak az iskolai vagy a KISZ rendezvényeken táncolhattak, szórakozhattak, többnyire valamilyen nevelőcélú program keretében. Na de lakáson, felügyelet nélkül összejönni!!!  És magasabb cél nélkül csak úgy táncolni?!!!- ez a züllésnek elfogadhatatlan formája volt. Mert mit is csinálhatnak a 16-18 éves fiúk és lányok, ha többen összejönnek magasabb cél nélkül? A kábítószer még nem volt divatban, de inni, fajtalankodni, hangoskodni lehetett. A rossz példákat szüntelenül sulykolták a szülői értekezleteken, az újságokban és a rádióban. (Tv-je csak keveseknek volt).

Mi tagadás, ezek az ijesztgetések még apámra is hatással voltak, aki pedig nem sokat adott az ilyesfajta propagandákra.

Ezért nagy bajban voltunk anyámmal, hogyan adjuk a tudtára, hogy a 16. születésnapomon házibulit akarunk tartani, amelyre természetesen fiúkat is meghívunk. A hall elég nagy, beférnek 15-20-an, nem zavarják meg a ház nyugalmát. Húztuk, halasztottuk az időt az ötletünk előadására. De a buli előtti estén már mégiscsak meg kellett mondanunk neki.

Apám meglehetősen kiakadt, és a maga  csöndes, visszafojtott indulatával határozottan kijelentette, hogy ide ugyan nem jöhetnek mindenféle ismeretlen "huligánok"! Nem mertünk vitatkozni, de a bulit azért nem mondtuk le. Bíztunk apám jómodorában: csak nem dobja ki a vendégeket?!

Megjegyzendő, hogy a születésnapom április 5.-ére esik, amely nap sok éven át az országos ünnephez csatolt pihenőnap volt. Merthogy felszabadultunk. A házibulit április 3-ára terveztük, az iskolai ünnepségek után.

Az ünnepségen természetesen a gimnázium formaruhájában, fehér matrózblúzban és sötétkék szoknyában kellett megjelenni. Természetes, hogy ebben senki sem akart bulizni, a lányok hazarohantak átöltözni. Én is rohantam, mert az ünnepség egy kissé elhúzódott és féltem, hogy a fiúk hamarabb érkeznek meg, mint én.

Így is lett. Amikor hazaértem, a hallban már ott ült illedelmesen vagy 10 fiú. Apám mégsem zavarta el őket!

Gyorsan átöltöztem én is, nemsokára megjöttek a lányok is. Anyám pogácsát és finom süteményeket tálalt fel (nagyon finomakat tudott sütni!). Arra nem emlékszem, mit ittunk. Az akkor egyetlen üdítőitalt, a bambit biztosan nem. Talán limonádét és valamilyen szörpöt, amit még a nyáron tettünk el.

Anyám többnyire a konyhában tartózkodott, apám pedig a szoba sarkába húzódott a zongora mögé és "elmélyülten olvasott". Természetesen a szobát egybenyitották a hallal! Arról szó sem lehetett, hogy a szülők elmenjenek otthonról! (Nemcsak nálunk, az osztálytársaimnál sem).

Az egyik fiú hozott egy csudi szalagos magnót innen-onnan másolt csudi nyugati zenével, arra táncoltunk. A hangulat egyre jobb lett.

 Beszélgettünk, ugrattuk egymást, párt cseréltünk, néha leültünk egy kicsit, de főleg fáradhatatlanul táncoltunk.

Aztán hirtelen lekapcsolta valaki a hallban a villanyt és csak a zongorán álló lámpa világított. Megrémültem. Ez a pillanat, amikor apám szétzavarja a társaságot. Futottam a kapcsolóhoz, hogy helyrehozzam a "rettenetes bűntényt".

Mielőtt felkapcsolhattam volna a világítást, apám felállt, lassan, nyugodtan mellém jött és megfogta a kezem:

- "Hagyd csak fiam! Én kapcsoltam le. Szórakozzatok nyugodtan!"

Megtört a jég.