ÍGY KEZDŐDÖTT

 

Már a születésem is drámai volt.

A II. világháború legnehezebb időszakában, Budapest bombázásakor,1944. áprilisában  jöttem a világra. Igaz, koratavasz volt, tele a megújulás reményével, no de a háború nem illett ide! A hugom szerint  a bombázás  komoly nyomokat hagyott rajtam. Ezt én nem érzem, de a zsigereimben bizonyára benne van.  No, nem a félelem, hanem a "mindennekellenéreéletbenmaradás" öröme. A győzelem a halál és a pusztítás felett. Nemcsak az enyém! Az egész nemzedékemé, a háború gyermekeié. A puszta jelenlétünk is jelkép lehetne, de nem az. Ezt csak mi tudjuk magunkról, mást nem érdekel. Nekünk meg így is elég.

A háborús nehézségek ellenére szép nagy, 4 kilós csecsemő lettem, aprócska anyám hosszú kínlódás után császármetszéssel hozott a világra. A szülészeti klinika orvosai, ápolói a bombázások idején is rendíthetetlenül tették a dolgukat. Frissen műtött anyámat a többi hasonló beteggel együtt naponta kétszer háromszor is hordágyra pakolták és lemenekítették a kórház pincéjébe. Hogy velünk, csecsemőkkel mit csináltak, nem tudom.

A szüleim ekkor a főváros peremén, Kispesten, nagyszüleim a város másik peremén, Csillaghegyen laktak. Az egyetlen lányáért aggódó nagymamám nem ismert lehetetlent, amikor megtudta, hogy anyám a klinikán van, azonnal nekiindult a városnak. Gyalog. Mert más közlekedési eszköz nem volt.

Éppen a születésem idejére érkezett meg. Miután meggyőződött arról, hogy anyám a műtét ellenére jól van, követelte, hogy azonnal mutassák meg neki újszülött unokáját. Az orvos és a nővérek tiltakoztak, semmiképpen sem akartak megmutatni neki. De Nagymama nem olyan asszony volt, aki ebbe belenyugodott volna. Rosszat sejtett, ezért addig hadakozott, amíg elé nem hoztak. És akkor sírva fakadt.

Mert a nehéz szülés miatt hosszú, csúcsos fejem lett. Rémesen csúnya újszülött voltam. Nagymama sírva gyalogolt hazáig.

 Nem sokkal később apám is megérkezett hozzájuk. Biciklivel jött és sugárzott a boldogságtól. Csodálkozott síró nagymamámon. Szerinte nálam szebb csecsemő nem volt a klinikán.

-Na de a feje, Béla! Milyen a feje? Ez magának szép?-hajtogatta Nagymama, aki meg volt győződve arról, hogy apám be sem ment a kórházba megnézni újszülött kislányát.

De apám erősködött, hogy a legformásabb fej az enyém az újszülöttek között.

Nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, ismét útnak eredt, most már apámmal együtt. Amikor ismét megmutattak neki, nem akart hinni a szemének. Tényleg szép, szabályosan gömbölyű fejem volt. Időközben ugyanis formázóba tették, szabályosra igazították. A háború legnehezebb időszakában! Ezért nem akartak megmutatni korábban a nagymamának, apám pedig már így megformázva látott, ezért volt boldog.

Nagymama ezután legközelebb egyéves korom táján fakadt sírva miattam, amikor elkezdtem járni és jól fejlett karikalábakon szaladtam elé.

-Ha legalább fiú volna! De kislány, és ilyen csúnya! - hajtogatta zokogva.

Pedig ennek részben ő volt az oka! Néhány hónapos koromban ugyanis ő nem engedte, hogy csonterősítő injekciót adjon be az orvos, mert Nagymama rettegett a tűszúrástól. Később valahogyan kinőttem ezt is.

Így kezdődött el az életem. Boldogan és diadalittasan mosolyogtam a rettenetes világra.

.