APÁM PROLIT JÁTSZIK

A háború idején apám a Gázműveknél vállalt munkát. Egyrészt azért, mert az ilyen fontos közszolgálatban dolgozókat nem vitték el katonának, másrészt pedig azért, mert ez nyugdíjas állás volt, s ez már elég garancia volt a nősüléshez.

Raktárkezelő, később szállítási csoportvezető (logisztikus!?) lett, ami a tisztviselői körbe sorolta. Polgári neveltetése szerint ez a  státusz megbecsült  társadalmi helyet biztosított számára, még akkor is, ha a fizetése meglehetősen kevés volt. Nagyon komolyan vette a feladatát, a háború idején és egy ideig még utána is biciklivel járt ki Kispestről Óbudára, mintha nélküle megszűnt volna a gázszolgáltatás.

Konok ember volt apám, az 1950-es években megtagadta a békekölcsön jegyzést, arra hivatkozva, hogy a fizetéséből éppen csak el tudja tartani a családját. Ez akkoriban rettenetes bűnnek, rendszerellenességnek számított, de valahogy megúszta, nem vitte el a "fekete Volga". Talán azért, mert nem volt elég jelentős személyiség, talán azért, mert valamelyik főnöke megvédte.

Nem sokkal ezután behívatták a főnökségre és közölték vele, hogy csak úgy tudják megemelni a fizetését, ha munkás státuszba sorolják. Apám természetesen beleegyezett, de végtelenül bántotta a státuszbeli "lecsúszás". A maga módján védekezett: elkezdett külsőleg hasonlítani a "munkásosztályhoz", elhatározta, hogy ezután ő is proli lesz.

Elhagyta a nyakkendő viselését, öltöny helyett spriccelt zakóban járt, kalap helyett micisapkát hordott. A Margit hídnál lévő cukrászdába ugyan továbbra is minden reggel bement a szokásos süteményéért, ami addigra már becsomagolva várta Böhm urat, de amikor a 15-ös villamosról leszállt (már nem Óbudán dolgozott) a munkásokhoz alkalmazkodva betért a gyár előtti kocsmába és megivott egy fröccsöt. Aztán végezte a munkáját úgy, mint azelőtt.

Otthon azonban továbbra is sajátos polgári életmódját folytatta: olvasott, rádiót hallgatott (többnyire a Szabad Európát), sakkozott, időnként zongorázott, halkan és elegánsan mozgott.

A botrány akkor tört ki, amikor az operabérleti előadásra készülve anyám elegánsan öltözve kilépett a fürdőszobából, ahol a frizuráját és a sminkjét igazította és ott látta apámat az előszobában a zöldes-drapp spriccelt zakójában, micisapkában, esernyővel a karján. Így akart az operába menni, mondván: "Most ilyen világ van! Így kell operába menni." És nem vot hajlandó átöltözni. Anyám -szokása szerint- sírva fakadt, és attól kezdve velem járt az operába.

Akkorra már Batthyány téri lakásunkból távozott a társbérlő, így a hallt is tudtuk használni. Apám szerzett valahol egy gyönyörű, faragott lábú ovális ebédlőasztalt székekkel, a zongora is kikerült oda a szobából. Mindenestre impozáns polgári lakás benyomását keltette a belépő számára. Egyszer valamilyen ügyben feljött hozzánk a "megbízható" főnöke, aki egyszerű munkásként kezelte apámat, elhitte, hogy otthon rendszeresen paprikáskrumplit eszünk és úgy élünk, mint a többi munkás. Amikor belépett a lakásba, hirtelen nem jutott szóhoz, majd tisztelettudóan kezdett beszélni apámmal. Lebuktunk. Az egész miliő a polgári jólétet sugallta, miközben persze meglehetősen szegényesen éltünk és jobban megnézve a lakás is elég lepusztult volt.

A látogatásnak nem lett különösebb következménye. Mindenesetre apám egy jó pár évig nem kapott fizetésemelést.