KAMASZSZERELEM

10 éves voltam, amikor az iskolába jött egy ismeretlen fiatalember és jóhangú gyerekeket keresett az akkor alakuló központi úttörőkórus számára. 1954-et írtunk. Akkor jött haza moszkvai tanulmányait befejezve a fiatal karnagy, neki szerveztek már indulásakor is ütőképes kórust a város tehetséges gyerekeiből.

Jelentkeztem a meghallgatásra. De nem hittem, hogy engem oda felvesznek, otthon nem is szóltam róla semmit.

Néhány hét múlva azonban jött az értesítés, hogy felvettek. Csakhogy Pestre kellett járni a Rottenbiller utcába! Én addig még nem közlekedhettem egyedül a városban. Mit fognak szólni ehhez a szüleim? Mert én nagyon akarnék odajárni. Elengedtek. De nem járhattam a házunk előtt megálló 5-ös busszal, mert az drága volt. Villamossal és trolival jártam, igaz, kétszer kellett átszállni, de ehhez elég volt a 2Ft 70 filléres hetijegy, amellyel 4 villamosvonalon lehetett utazni.

A próbateremben mintegy száz gyerek gyűlt össze és már kezdettől fogva külföldi szereplésre készültünk. A következő évben el is mentünk Csehszlovákiába! A jobb felkészüléshez nyáron még Mikosdpusztára, majd a Balatonhoz  is elvittek bennünket „edzőtáborba". Remek nyaralás volt!

Én az alt szólamban énekeltem, a második sorban ültem. A hátsó sorokban ültek a fiúk. Az egyikük mindjárt az első próbák idején kinézett magának. Összecsavart egy vékony füzetfélét, azon lődözte rám az apró papírgalacsinokat. Ritkán talált el, de azért jól megnéztem magamnak. Ő is is tetszett nekem.

Próba után végig jött mögöttem a hazafelé tartó úton. Ha én a villamos első kocsijára szálltam, ő a másodikra. Nekem még zongoraórára is kellett mennem az iskolába, oda is jött utánam, fel-le sétált az utcán az iskola előtt. Én persze lestem az ablakból. Ha észrevette, elbújt egy kapualjban. Amikor végeztem és kimentem az iskolakapun, ő gyorsan elszaladt. És ez így ment több mint egy évig!

Amikor Mikosdpusztán voltunk, az egyik nagyobb lány közbenjárt az érdekében: -„Tibi ezentúl köszönni fog neked, légy szíves fogadd a köszönését!" Mogorván válaszoltam, mert nem tetszett, hogy beleavatkozik a kettőnk ügyébe: -„Tudom, hogy ez így illik! Mindenkinek visszaköszönök!" Attól kezdve köszöntünk egymásnak.

Tibi két év múlva kimaradt a kórusból, nem találkoztunk, pedig nem messze lakott tőlünk, valahol a Vár túloldalán.

Amikor gimnazista lettem, nagy kerülővel, büszkén sétáltam végig messziről felismerhető csíkos matrózblúzomban az Attila utcán. Hadd lássa mindenki, hogy engem felvettek a jóhírű „Szilágyiba"!

Ekkor találkoztunk újra Tibivel. Ő ott biciklizett a Vérmezőnél, s amikor meglátott, mellém szegődött. Megpróbáltunk beszélgetni egymással, de szörnyű zavarban voltunk. Akkor derült ki számunkra, hogy semmit nem tudunk egymásról! Soha nem beszéltünk semmiről, egymás nevét is csak onnan ismertük, hogy rendszeresen névsorolvasást tartottak a próbákon. Nem volt mit mondanunk a másiknak, néhány semmitmondó mondat után elváltunk.

Többé nem találkoztunk, még véletlenül sem kereszteztük egymás útjait. De ha a Vérmező táján járok, hátra-hátrafordulok, nem jön-e mögöttem Tibi.

És tudom, ha meglátom, elszalad.