2010. február 13., szombat

ÖRÖRKSÉGEIM 2.

Örököltem a kiváncsiságomat, a világ iránti nyitottságomat, a fantáziámat.

Vasárnaponként, amíg Mamika főzte az ebédet, apánkkal tettünk kisebb-nagyobb kirándulásokat a városban és a város környékén.
Apám megmutatta a nevezetesebb épületeket, szobrokat, időnként benéztünk egy-egy szép templomba is. Tetszett  a mise szertartása. Egyszer otthon is kipróbáltuk a hugommal, hogy térdepelve imádkozzunk. Az ágy elé térdeltünk, mindenféle jót kértünk a Jóistentől, de nem bírtuk sokáig, mert nyomta a térdünket a padló. Párnát tettünk a térdünk alá, de úgysem bírtuk sokáig.

Szerettünk futkározni az aquincumi romok között, színházasdit játszani az amfiteátrumban.
Hosszan kellett néznünk a Gellérthegyről a panorámát. Apánk erősen szorította kezünket, nehogy leessünk a hegyről és gyönyörködött a kilátásban. Ezt nem szerettük. Mégis nyomot hagyott bennem, mert felnőtt fejjel már én is mindig örültem, amikor valahonnan hazatérve feltárult előttem a város. Tényleg szép!

Gyakran jártunk a budai hegyekbe is. Hihetetlen, milyen különös helyeket ismert apám! Emlékszem, egyszer "hosszú gyaloglás" után (nekünk akkor nagyon hosszúnak tűnt), egyszerre csak egy olyan rétre értünk, amelyik telis tele volt ibolyával. De tudott remek gyöngyvirágos réteket is találni. Jól ismerte a virágok és a fák nevét, megmutatta miről lehet ráismerni egy-egy növényre.
Nemcsak virágot, bogarakat is gyűjtöttünk. Májusban fogtunk egy szarvasbogarat, gyufaskatulyát tettünk mögé a szarvára kötött cérnával és figyeltük, hogyan húzza a parányi szekeret.
Apánknak volt egy valódi bambusz sétabotja, az mindig vele volt, arra akasztotta a levetett kabátjainkat, elemózsiás szatyrunkat. Ha éppen nem volt ráakasztva semmi, rém elegánsan tudott sétálni vele.





Érdekes könyveket kaptunk ajándékba. Az én kedvencem a Kököjszi és Bobojsza volt, a hugomé a Dugó Dani. Ezek különleges könyvek voltak, mert akkoriban, az 50-es években nem lehetett ilyeneket kapni, nem tudom kitől örököltük. A kedvenc könyvem hatására sokáig azt játszottem, hogy az ágyam alatt van egy törpe város és ott mindenféle érdekes dolgok történnek. (amiket persze én találtam ki elalvás előtt).

Később a csillagok érdekeltek. Esténként kiültünk apámmal az erkélyre és ott néztük a csillagképeket. Még az iskolai csillagász szakkörbe is jártam egy évig! És bárhová utazom, a Göncölszekeret mindig megkeresem. Akkor úgy érzem, hogy itthon vagyok ezen a földön.

Szombat esténként a színházi közvetítéseket hallgatta közösen a család, miközben mi anyámmal kézimunkáztunk. Mamika olyan boldogan tudott sírni a szomorú darabokon! (Néha én is, de nem annyira. A hugom inkább vihogott, vagy oda se figyelt).

Szerettem, ha vendégek jöttek hozzánk, érdekeltek a jókedvű, tréfálkozó emberek és a mindenféle történeteik. Csak azt nem tűrtem kisgyerekként, ha megfogtak, az ölükbe ültettek, vagy neadjisten puszilgatni akartak. (Ma sem szeretem, ha idegenek hozzám érnek.)

Sajnos ez az időszak csak néhány évig tartott, lassanként mindegyikünk a maga útjára tért, többnyire csak a vacsoránál találkoztunk. A körülmények is nehezedtek, a hangulat megváltozott.

Még hogy mi szegények lettünk volna?!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése