APAI NAGYMAMÁM: KALITOVITS MÁRIA

10 éves voltam, amkikor egy vasárnap délután a szüleim ünneplőbe öltöztettek bennünket a hugommal, és azt mondták, megyünk a Böhm nagymamához.

Addig nem is hallottunk arról, hogy van még egy nagymamánk. Még a születésem előtt összeszólalkoztak valamin, és apám -szokásához híven- megsértődött. Tíz év múlva békültek ki, akkor mutatta meg neki az unokáit.

Attól kezdve rendszeresen találkoztunk vele, de ő mindig csak "ünneplős" nagymama maradt, hozzá mindig vendégségbe mentünk, ahol illedelmesen kellett viselkedni. Nem úgy, mint a másik nagymamánál, akinél otthon voltunk, vagy éppen ő volt velünk otthon. Ezért aztán Böhm nagymamáról keveset tudok.

Az ő családja Sopronból származott, jómódú iparos mesterek (kalapos, csizmadia) voltak az ősei. Édesanyja meghalt a szülésben (1894-ben), édesapja, Kalitovits János asztalosmester -jóhírű műbútorasztalos- egyedül nevelte fel, soha nem nősült meg.

Ugyan, mit tehetett volna egy serdületlen lánykával? Intézetbe adta. Nagymama ott nevelkedett 18 éves koráig. Jóhírű leánynevelő intézet volt ez, a pontos nevét nem tudom, de a századforduló idején egy leánygyermek ritkán tanult 18 éves koráig. Nagymama így igen művelt fiatal lánynak számított.

Alig jött ki a lánynevelő intézetből,  beleszeretett egy felvidéki fiatalemberbe, akitől rövidesen teherbe esett, de a fiatalember nem vállalta a gyermeket. Ezért apámat az anyja nevén anyakönyvezték.

Ezt a szégyent a derék Kalitovits János alig élte túl. Rövidesen agyvérzést kapott. 10 évig élt még bénán, szinte magatehetetlenül.

Nagymama, aki addig a lánynevelő intézet gondtalan világában élt, arra kényszerült, hogy egyedül tartsa el magát, beteg apját és a gyermekét is. Apámat vidéki nevelőszülőkhöz, majd intézetbe adta, ő pedig magánhivatalnokként a Pénzügyminisztériumban vállalt állást.

Itt ismerkedett meg Böhm Sándor pénzügyminiszteri számellenőrrel, aki elvált a feleségétől, majd 1916-ban elvette a nagymamát. Ekkor adoptálta 12 éves apámat, aki így tisztességes társadalmi helyzetbe jutott.

Böhm Sándor 1930 körül meghalt, nagymama pedig élete végéig büszkén viselte özvegyi "rangját" és az azzal járó özvegyi nyugdíját.

Amikor megismertem, már 70. évén túl járt és egy tündéri, jókedélyű férfival élt együtt, akit mi csak Jenő bácsinak hívtunk, de nagypapaként szerettük. Nyugdíjkiegészítésként boritékokat ragasztottak

.

Jenő bácsi halála után nagymama hozzánk költözött, de nem érezte jól magát nálunk, nem is értette, hol van, mindig haza akart menni, de már nem lehetett egyedül hagyni. Apám elintézte, hogy a gyulai öregek otthonába kerüljön, ahol gyönyörű környezetben nagyon jól érezte magát. 92 évesen halt meg.

Amikor kíméletesen közölték vele hogy meghalt a fia, ő sokáig gondolkodott, majd lassan feleszmélt: -"Jaj, a Bélus?!" És megspórolt pénzéből misét mondatott érte.