ÖRÖKSÉGEIM 1.

Hogy miket is örököltem?

Vagyont nem. Ezért aztán nem volt min összeveszni a testvéreimmel.

Sokkal többet kaptam a szüleimtől és az őseimtől.

Örököltem például a hangomat.

A családban mindenkinek szép hangja volt és gyakran énekeltek nekem. Nagypapától már kora gyerekkoromban megtanultam a János vitéz dalbetéteit. (Most olvastam Székely György új könyvének tanulmányát a János vitéz lenézett színpadi változatának értékeiről és jelentőségéről). De énekelt más daljátékokból is dalokat. A valamikor Blaha Lujza-énekelte dalt is nagyon szerettem a nyúlról.

Nagymama sok szép református zsoltárt tudott, ezeket is szívesen hallgattam.

De a legtöbbet anyám (Mamika) énekelt gyerekkoromban.

Ő egyenesen énekesnőnek készült, az egyik legismertebb énektanárnőtől tanult. No nem operákat, csak népdalokat és magyar nótákat, de abból sokat. A háború és a gyerekek elsöpörték művészi törekvéseit, így jobb híján nekünk énekelt. A háború utáni években gyakran járt hozzánk kisebb baráti társaság, ilyenkor anyánk a zongora elé állt, apánk kísérte, és ő énekelt. Amikor már felfokozódott a hangulat, a többiek is vele énekeltek. Mi ezt többnyire csak a hálószobából kikukucskálva hallgattuk.

Aztán lassan megszüntek ezek az összejövetelek, már csak mi maradtunk közönségnek.

Az "előadások" leginkább a fürdőszobában folytak, miközben anyánk a hajunkat mosta. Nekem a Vén cigány volt a kedvencem, meg a virágénekek.

Apám néha elővette a hegedűjét és a gyerekkorában tanult német liedekkel szórakoztatott bennünket. Máskor zongorázott és úgy énekelt. Tőle a Gyöngyhalászt tanultam, de később régi kuplékat is énekelt nekünk.

Mici nagymamát sosem hallottam énekelni, már idős volt ehhez,amikor megismertem. De örököltem tőle a századforduló sikeres dalait tartalmazó kottákat, amiket máig is őrzök. Amikor már tudtam egy kicsit zongorázni, szívesen játszottam ezeket Bach ellensúlyozására, amit a zeneiskolában tanítottak.

Azután én is jártam többféle énekkarba, amelyekben -anélkül hogy ezt észleltem volna- kiváló karnagyok képezték ki a hangomat, amellett, hogy felfedeztették velem a hangok egybehangzásának örömét, az együtténeklés szépségét. Sajnálom, hogy ezt nem tudtam továbbadni a gyerekeimnek.

Ma már csak magamban dúdolgatok és azt játszom, hogy mire az egyik dal végetér, máris folytatnom kell egy másikkal, de nem szabad ismétlődnie egyiknek sem. És ezzel hosszú utazások idején remekül elszórakoztatom magam. És időnként teljesen váratlanul megszólal bennem egy-egy régen elfelejtettnek hitt dal. És akkor boldog vagyok.
(A képek az örökölt kottagyűjteményekből valók).