Lassan végetér az "elődeim" törénete. A családi emlékezet ennyit őrzött meg belőle.
Persze, ha mégis rábukkanok valamire, akkor feltétlenül megírom!
Ezután a saját életem emlékeit idézgetem fel. Mert -sajnos- már ez is történelem.
4 éves voltam, amikor beírattak a csillaghegyi óvodába. Ez akkor, 1948-ban még egyházi óvoda volt, apácák foglalkoztak velünk. Másfél évvel fiatalabb kishúgom gyakran jött együtt az engem kísérő szüleimmel. Nagyon szerették a szőke, göndörfürtös, pufók kishúgomat az apácák! Amikor a karácsonyi betlehemes játékra készültünk, őt választották ki a kis Jézus szerepére. Szorgalmasan járt a „próbákra”, nagyon élvezte ezt a játékot. Szótlanul figyelte a „nagyok” próbálkozásait. Az ő szerepe csak annyi volt, hogy némán üldögéljen „anyja” ölében, vagy feküdjön a bölcsőben. Ezt az elvárást a felkészülés során maradéktalanul teljesítette is.
Eljött az előadás napja. A szülők izgatottan várták a kisgyerekek produkcióját, a betanító apácák körmüket rágva izgultak, éppen úgy, mint a mai óvónénik. Bejött a „színre” a szent család, a Máriát játszó kislány ölben hozta be a kis Jézust megszemélyesítő húgomat. És ekkor az addig engedelmesen hallgató és figyelő húgom éktelen ordításba kezdett és folytatta azt egészen az előadás végéig. Gyakorlatilag szétbőgte a többiek szereplését.Több mint 40 év után elmeséltem neki ezt a történetet, gondolván, hogy ő nem emlékszik rá, hiszen nagyon kicsike volt még. De emlékezett!
-„Arra is emlékszel, hogy miért ordítottál olyan kétségbeesetten? A közönség ijesztett meg?” - kérdeztem.
-"Dehogy! -felelte- Azért sírtam, mert az előadásra minden gyereket szépen felöltöztettek, rám pedig egy fehér pendelyt húztak. Pedig én is szép ruhában szerettem volna szerepelni!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése