2009. október 23., péntek

1956.OKTÓBER 23.

Álltam az ablakban és néztem a zászlókkal vonuló tömeget, amint a Bem térről a Parlament elé vonult.

12 éves voltam. A Batthyány téren laktunk, ezért jól láthattam, amint a menet bekanyarodott az akkor még működő Kossuth hídra. A hangok is beszűrődtek az ablakon: "Vesszen Gerő! Vesszen Rákosi!" Méltóságteljes volt a vonulás, nem sípoltak magukból kivetkőzött kövér idős asszonyok és nem hőzöngtek feketébe öltözött suhancok. Békésen ment a tömeg, mégis félelmetes erőt sugárzott.

Én az előző napon érkeztem haza első "külföldi utamról", ahová a KISz Központi Együttes Úttörő énekkarával mentünk vendégszereplésre, a nagy együttessel közösen. Fantasztikus élmény volt! Még ma is emlékszem arra a Smetana altatódalra, amit erre az alkalomra tanultunk.
A felnőttek már tudtak valamit arról, hogy mi készülődik, mert nagy volt a nyugtalanság, olyasmit suttogtak, hogy talán nem is tudunk hazajutni. -"De jó volna!"- gondoltam akkor.
Azután mégis sikerült haza utaznunk, igaz, megszakították a turnét. -"Nagy gond lehet otthon!"- gondoltam akkor, és már örültem, hogy visszajövünk.

Álltam tehát az ablakban és néztem a menetet. Akkoriban olvastam A kőszívű ember fiait. Jókai és a romantika bűvoletében éltem, egy percig sem volt kétségem afelől, hogy kitört a forradalom. (És soha nem is neveztem másnak. Legfeljebb elkerültem a forradalom szó használatát.) És afelől sem volt kétségem, hogy ebben nekem is részt kell vennem. No nem a harcokban, hanem a harcolók segítésében, például a sebesültek ápolásában. Igaz, fogalmam sem volt arról, hogyan kell ezt csinálni, de ez nem zavart.

Szüleim persze nem engedtek ki az utcára, amíg a harcok folytak. És én nagyon meg voltam sértődve. Amikor lőni kezdtek, az ablakban is veszélyes volt állni, de a pincébe nem kellett lemennünk.
Apám azt találta mondani csökönyös menniakarásomra: -"Inkább rakj rendet a szekrényedben!" Ezt nem kellett volna mondania. Sértett önérzettel valami nagyon szemtelent válaszoltam neki.

És akkor megkaptam életem első és egyetlen pofonját, amit a mártírok büszkeségével rezzenéstelenül viseltem el és csak ennyit szóltam: -"Most boldog vagy?"
Ez volt az én nagy forradalmi tettem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése