2009. október 20., kedd

ZÁSZLÓCAFAT


Elállt a szél, a szomszédban a zászló fáradtan, lehúzva pihen a zászlórúdon.
Nem is tudom, lehet-e még zászlónak nevezni egyáltalán.
Három éve állított a kertje közepébe egy magas zászlórudat  fiatal szomszédunk, amelyen diadalittasan lengett, csapkodott a nemzetiszínű lobogó. Mintha csak egy fát ültetett volna oda. Hogy lássa mindenki, aki erre jár, hogy ő magyar. És szereti a hazáját. És magyarabb a többi szomszédnál. És számít hazafisága gyümölcseire.
Igenám, de a szüntelen lobogás megtépázta az évek során a valaha büszke lobogót!
Mára már csak egy kifakult, rongyos cafat. A rúdon már csak leeresztve csüng, s ha a szél meglobogtatja, még jobban látszik szánalmas állapota.
Hová lett a hazafiság egykori büszke fitogtatása?
 Kiment a divatból?
Nem hozta meg a "gyümölcseit"?
Nem kifizetődő?
Pedig, ahogy Kosztolányi Dezső írta: "Csak bot és vászon,/de nem bot és vászon,/hanem zászló".
Jelkép, nem divatcikk.
Nem eldobandó rongydarab.
S ahogy Nagy László húsvéti sonkájának tetején: "ZÁSZLÓS TORNYA FOGYVA SÜPPED/ EBEKÉ A CSONT S AZ ÜNNEP/ MEG A SEHOVA SE LÁTSZÓ/ ZSÍRFOLTOS ZÁSZLÓ".
Nekem ez a cafatos zászló is jelkép. A meggyalázott ünnep jelképe. A hazaszeretet szétfoszlása.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése