TISZASZENTIMREI EMLÉKEK

Anyai nagyapám: FEHÉR JÁNOS Tiszaszentimréről származott és amikor az államosítás hírére eladta csillaghegyi asztalosműhelyét és házát (lakottan, mert mi anyámékkal ottmaradtunk, amíg az új háziúr el nem üldözött bennünket), ismét oda tért vissza.

Tiszaszentimre  -a községi honlap szerint- "a szentté avatott Imre hercegnek nevét viseli. Első okleveles említése 1325-ből maradt ránk, Zenthemreh alakban. Közigazgatásilag a 300 fős lakosságú Újszentgyörgy is Szentimréhez tartozik, amely szintén Árpád-kori település, de a törökkor elején elpusztult. Szentimre a tizenötéves háborút is átvészeli. Sőt a XVI. század végétől reformátussá váló falu - a török-tatár hadak és a magyar végvárak későbbi pusztításai ellenére az 1713. évi nagy betelepülésig is fennmarad. Az anyakönyvvezetés kezdete az 1739-es esztendő. 1750-től a község gyarapodása felerősödik. Első pecsétjét 1756-ból ismerjük - a templom, a fa és a hal motívumokkal -, körirata magyar nyelvű: " TI. SZ. IMRE PE: 1756. " Lakossága az első népszámláláskor 1382 fő volt (köztük 59 nemes). Szentgyörgypusztán 12 személy lakott. A község temploma 1783-ban épül fel, sajátos tornyát 1800-ra emelik hozzá, addig haranglábat használtak. Értékes építészeti emléke még az egykori "Samu-kastély". A kunhalmokat is őrző faluban a szántóföldi gazdálkodás mellett a XIX. század közepére meghonosodott a szőlő- és dohánykultúra. Az ipar fő területét a községi malmok jelentették. Tiszaszentimre további fejlődését alapvetően befolyásolta a Karcagot Tiszafüreddel összekötő vasút 1896-ban történt átadásra, fontos utazási és szállítási lehetőséget teremtve. A lakosság a legnagyobb lélekszámot 1949-re érte el, 3949 fővel. A katolikusok száma is meghaladta ekkor az ezer főt. Templomukat 1936-ban emelték, Szent Imre tiszteletére. A község ma is autentikus névalakja - az 1898. évi 4. tc. alapján - 1901-től használatos. A lakosság száma ma, mintegy 2500 fő, a település területe pedig 6623 hektár. "

A református templom

Nagypapáék 1949-ben költöztek vissza. Nagypapa megvette a község egyik legszebb házát a községházától nem messze és ott vegyesboltot nyitott. Volt abban minden, ami a vidéki embereknek kellett: élelmiszer, ruhaanyag, csavarok és szerszámok. A ház egyik részében volt a bolt, a másik részében a lakásuk. Szép nagy kert tartozott hozzá gyümölcsfákkal, veteményes- és virágoskerttel, ahogy illik. Nagypapa mutatós deszkakerítéssel vette körül.

Egyetlen rokon családra emlékszem innen: Teri nénire, aki unokatestvére volt Nagypapának és a lányára Fehér Erzsikére, aki Szöllősi Gyulához ment feleségül. Az édeanyja akkor már régen özvegy volt, éppen mint Szöllősi Gyula édesapja. Így aztán a két "öreg" is összeházasodott. Erzsikének egy hozzánk hasonló fia (Gyula) és egy lánya (Erzsike) volt, velük gyakran játszottunk együtt.

Két vagy három nyarat töltöttünk náluk a hugommal.
Mikor először mentünk oda, Nagymama szerzett nekünk két kiskutyát is. Meglehetősen csúf kis állatok voltak, a fajtájukra nem emlékszem, de olyan kisméretű, cérnalábú, sovány kutyák voltak. Homokozót is csináltak nekünk, ahol a hugom előszeretettel játszott. A kiskutya (Alma és Körte volt a nevük) leült mellé és türelmesen nézte az "építkezést", majd amikor készen lett, nagy sebességgel szétkaparta az egészet. A hugom persze ordított. De szétrágták a drága kaucsukbabáinkat is. Egyszóval, nem tudtuk megszeretni őket, és ahogy hazajöttünk Nagymama túl is adott rajtuk.

Szerettünk a boltban is sertepertélni, mert sokféle cukorka és csokoládé is volt ám ott! Hugom nagyon rossz evő volt, ezért csak keveset kaphatott ezekből, de ha nem "acskóval" kapta a cukorkát, levetette magát a bolt olajos padlójára és ott hisztizett.

Gyakran eljártunk a közeli kocsma udvarára is játszani, no nem a kocsma kedvéért, hanem mert ott lakott a Cuci névre hallgató kis barátnőnk a testvéreivel. A kiskamasz fiúk gyakran megkergettek bennünket, ilyenkor rendszerint a budiba zárkóztunk be, onnan kiabáltunk ki nekik. Egyszer egy kissé kapatos férfi viccből azzal fenyegette a hugomat, hogy bedobja a budiba. Fel is emelte és ott tartotta a lyuk fölött egy darabig, de persze aztán elengedte. Rémülten szaladtunk haza, elmeséltünk Nagymamának az esetet. Ő éppen tésztát gyúrt, és a sodrófával a kezében azonnal elrohant a kocsmába, majd végigkergette a falun a jókedvű atyafit.
Egyszer -ki tudja miért?- két kötőtűvel szaladgáltam az udvaron és sikerült úgy elesnem, hogy a kötőtűk a szájpadlásomba fúródtak. Akkor a kocsmárosék felültettek a kocsmapultra és erős pálinkával kellett öblögetnem, nehogy elfertőződjön a seb. Ezzel a dolog el volt intézve. A nyoma máig megvan.

A szép idők nem sokáig tartottak, mert a Rákosi-érában államosították a boltot és elvették a hozzá tartozó lakást is. A bolt megmaradt, de a szép deszkakerítést eltüntették, a gyümölcsfákat kivágták, hogy meg tudjon fordulni a szállítóautó. Nagymamáék arra kényszerültek, hogy hozzánk költözzenek. Mi akkor már Pesten laktunk és volt egy háborúból maradt romos szobánk. Azt rendbehozatták és ott laktak, 10 évig, amíg Nagypapa el nem érte a nyugdíjjogosultságot.
1956 után visszakapták az alaposan tönkretett ház törvénytelenül elvett lakrészét. Nagymama akkor leköltözött egy időre, de aztán hamarosan eladta a lakást. A pénzt félretették és amikor Nagypapa nyugdíjas lett, Nagytétényben vettek egy házat maguknak, ott éltek halálukig.

Tiszaszentimrén nem jártam azóta.

KÖRÖZÖTT A SCOTLAN YARD

Házasságunk első évei olyanok voltak, mint egy jellegzetes diákházasság.

Igaz, a férjem már motorvonatokat tervezett a Ganz-Mávagban, de munka után ő is odajött az egyetemre és a továbbiakban többnyire az Egyetemi Színpadon töltöttük az időt. Az 1960-as évek elején ugyanis itt már megengedték a nyugati filmek vetítését (zártkörű filmklub keretei között!), itt már szerepelhettek az egyébként félreállított vagy letiltott kortárs írók, itt hallgathattunk modern dzsessz-zenét. És főleg itt működött a Ruszt József által vezetett színjátszókör (a színpadon belüli Egyetemi Színpad), a Surányi Ibolya vezette szavalókör, és a Nemeskürti István által irányított amatőr filmklub. Engem leginkább a színjátszás és a szavalás érdekelt, a férjem a filmklub tagja volt. Sokszor annyi pénzünk sem volt, hogy egy-egy szendvicset vegyünk a büfében, mégis boldognak éreztük magunkat, mert fantasztikus légkörbe kerültünk!  Habzsoltuk a résnyire kinyitott világ csodáit.

Akkoriban az is csodának számított, hogy a színjátszók részt vehettek a franciák által rendezett nemzetközi diák-színjátszó fesztiválon Nancy-ban. Csokonai Özvegy Karnyóné-jával elhoztuk az első díjat!

Sólyom Kati, Kristóf Tibor, Halász Péter a Karnyóné előadásán

A következő évben már nemcsak oda kaptunk meghívást, hanem az angliai Birmingham-be is, ahová Hubay Miklós:Egy szerelem három éjszakája című darabját vittük.

Miután az útlevélkérelmek beadásakor még nem dőlt el, hogy Adamis Ancsa vagy én játszom az egyik szerepet, számomra is kértek mindkét országba útlevelet. Sajnos azonban a szerepet mégsem én kaptam meg, ezért Nancyból egyenesen haza kellett volna utaznom (többekkel együtt), ha…

Ha nem disszidált volna az egyik fiú! De bizony kint maradt, és felszabadult egy hely az angliai csoportban. Mivel nekem volt érvényes vízumom, én utazhattam tovább a csoporttal Angliába.

Egy hétig Londonban voltunk, az ott élő magyaroknak adtunk irodalmi műsort, csak azután mentünk tovább Birmingham-be.

Pénteken este érkeztünk meg, a pályaudvaron vártak bennünket azok a diákok, családok, akik egy hétig vendégül láttak minket. Én egy fiatal szociológia tanárnőhöz kerültem, akinek a férje ír baptista lelkész volt. Gazdag programot csináltak a hét végére, elvittek többek között Stradtford-ba, Shakespeare szülővárosába is.

Hétfőn azonban már készülni kellett az előadásra. A megbeszélés szerint a reggel a pályaudvaron kellett találkoznunk, onnan pedig közösen mentünk volna a meghívó egyetemre, amelynek a menzájára már megkaptuk az ebédjegyeket, majd délután a színházba a próbára. Tiszta ügy!

Csakhogy én azt hittem, hogy Birmingham olyan kisváros Londonhoz képest, mint Kecskemét Budapesthez képest. És ebből adódott a kavarodás! 1. Birmingham-ben nem egy, hanem 4 pályaudvar van, és én egy másikra mentem, 2. legalább 5 egyetem van, én mindet végigjártam, de menzajegyemet sehol sem fogadták el és a csoportot sem találtam, 3. több színház is van, sőt minden mozit is „theatre”-nak neveznek, és nem mondták meg, pontosan melyik színházban lesz a próba.

Nem éreztem elveszettnek magam, egész nap sétáltam a városban, még kiállítást is néztem, az sem zavart, hogy nem kaptam ebédet. Hanem a próbát nem lehetett elmulasztani! A Városháza melletti aluljáróból felhívtam a vendéglátóimat, hogy mondják már meg, melyik színházba kell mennem. A kedves fiatal tanárnő zokogva vette fel a telefont, mert már részletes leírást is kértek az öltözékemről, mert égen-földön keres a Scotland Yard, és magát hibáztatta, amiért nem vittek személyesen reggel a pályaudvarra, dehát dolgozniuk kellett. Hiába nyugtattam, hogy semmi baj nem történt velem, és a színházba is odatalálok, van térképem, csak mondja meg a nevét. De ő csak ismételgette, hogy el ne mozduljak a telefonfülkéből. Próbáltam elmagyarázni franciául, hogy itt nem találhatnak meg, mert „a föld alatt vagyok” (az aluljáró szót nem tanultuk az iskolában). Ő csak azt hajtogatta, hogy el ne mozduljak onnan. Hát nem mozdultam.

Rövidesen meg is jött értem vagy négy rendőr, meg a csoport teljes vezetősége, akik elvittek a próba színhelyére.

Kiderült, hogy a többiek szinte semmit nem láttak a városból, mert egész nap engem vártak, hátha odatalálok. No, nem a testi épségemért izgultak, hanem attól féltek, hogy én is disszidálok és akkor a csoportot többé nem engedik ki Nyugatra. De nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben! Hát emiatt körözött egész álló nap a rendőrség! És annak ellenére, hogy számtalan rendőrrel beszéltem alig érthető angolsággal és kifejező mozdulatokkal, NEM TALÁLTAK MEG! (Úgy gondolom, hogy nem is akartak „kiadni”, maradhattam volna, ha akarok.)

Erre az „üldözésre” máig büszke vagyok!

SZÜLETÉSEM TÖRTÉNETE

A II. világháború legnehezebb időszakában, Budapest bombázásakor,1944. április 5-én jöttem a világra. Nemcsak én! Egy egész nemzedék! A HÁBORÚ GYERMEKEI. Miben reménykedtek a szüleink? Gondoltak-e arra, hogyan fognak minket felnevelni? Nem volt gyes, gyed, nem volt ennivaló, nem garantálta senki, hogy felnövünk.  Fiatal anyáink és apáink mégis hittek a jövőnkben, életet adtak nekünk. Hittek az életben, hittek bennünk, hittek abban, hogy fel tudnak majd nevelni bennünket. És felneveltek. A gyermekáldás fontosabb volt a háborúnál, az éhezésnél, a diktatúránál. Annál mostohább körülményeket, mint amelyek között mi felnőttünk, nehéz elképzelni. De túléltük és megálltuk a helyünket. Talán nem éltünk hiába. Már a születésünk is ordító tiltakozás volt a háború, a pusztítás, a gyűlölködés ellen. Mert: AZ ÉLET ÉL, ÉS ÉLNI AKAR.

A háborús nehézségek ellenére szép nagy csecsemő lettem, aprócska anyám hosszú kínlódás után császármetszéssel hozott a világra. A szülészeti klinika orvosai, ápolói a bombázások ellenére rendíthetetlenül tették a dolgukat. Frissen műtött anyámat a többi hasonló beteggel együtt naponta kétszer háromszor is hordágyra pakolták és levitték a kórház pincéjébe a bombázások elől.

A szüleim ekkor a főváros peremén, Kispesten, nagyszüleim a város másik peremén, Csillaghegyen laktak. Az egyetlen lányáért aggódó nagymamám nem ismert lehetetlent, amikor megtudta, hogy anyám a klinikán van, azonnal nekiindult a városnak. Gyalog. Mert más közlekedési eszköz nem volt. Éppen a születésem idejére érkezett meg. Miután meggyőződött arról, hogy anyám a műtét ellenére jól van, követelte, hogy azonnal mutassák meg neki újszülött unokáját. Az orvos és a nővérek tiltakoztak, semmiképpen sem akartak megmutatni neki. De Nagymama nem olyan asszony volt, aki ebbe belenyugodott volna. Rosszat sejtett, ezért addig hadakozott, amíg elé nem hoztak. És akkor sírva fakadt. Mert a nehéz szülés miatt hosszú, csúcsos fejem lett. Rémesen csúnya újszülött voltam. Nagymama sírva gyalogolt hazáig. Nem sokkal később apám is megérkezett hozzájuk. Biciklivel jött és sugárzott a boldogságtól. Csodálkozott síró nagymamámon. Szerinte nálam szebb csecsemő nem volt a klinikán. -Na de a feje, Béla! Milyen a feje? Ez magának szép?-hajtogatta Nagymama, aki meg volt győződve arról, hogy apám be sem ment a kórházba megnézni újszülött kislányát. De apám erősködött, hogy a legformásabb fej az enyém az újszülöttek között. Nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, ismét útnak eredt, most már apámmal együtt. Amikor ismét megmutattak neki, nem akart hinni a szemének. Tényleg szép, szabályosan gömbölyű fejem volt. Időközben ugyanis formázóba tették, szabályosra igazították. A háború legnehezebb időszakában! Ezért nem akartak megmutatni korábban a nagymamának, apám pedig már így látott, ezért volt boldog.

Anyám és én (6 hónaposan).
Több kép nem készült rólam 4-5 éves koromig.

Nagymama ezután legközelebb egyéves korom táján fakadt sírva miattam, amikor elkezdtem járni és jól fejlett karikalábakon szaladtam elé. -Ha legalább fiú volna! De kislány, és ilyen csúnya! - hajtogatta zokogva. Pedig ennek részben ő volt az oka! Néhány hónapos koromban ugyanis ő nem engedte, hogy csonterősítő injekciót adjon be az orvos, mert Nagymama rettegett a tűszúrástól. Később valahogyan kinőttem ezt is.

Így kezdődött el az életem.  Boldogan és elégedetten mosolyogtam a rettenetes világra.

IFJ. SZERÉMI ANDRÁS TÖRTÉNETE

András a baloldalon

12 éves volt, amikor meghalt az édesapja. Mint a család egyetlen fiúgyermeke, ő lett anyja egyetlen reménysége, aki majd kézbeveszi a gazdaságot. Segítségül magukhoz vették Mári nénénk 5 évvel idősebb fiát is. A két kamasz fiú már felnőtt gazdának érezte magát, legénykedni kezdett. íhol egy zsák kukorica, hol egy fél zsák árpa hiányzott, aminek az árát a kocsmában költötték el. Még az is előfordult néha, hogy a mulatozás utáni napon Öregmama nem tudott beléjük lelket verni, neki kellett az állatokat ellátnia. Szerették a lovakat, ezért túletették őket, majd kirúgták az istálló falát. Ilyenkor aztán télen csengős szánon, állva száguldottak végig az úton. Néha még a kis húgaikat is elvitték, akik boldogan sikítoztak a száguldó kocsiban. Ez így ment három évig.

Öregmama, aki egyébként igen kemény asszony volt, elhatározta, hogy véget vet a fiúk kilengéseinek. A megmaradt 12 hold föld a négy gyerek között felosztva amúgysem biztosítaná a megélhetésüket. Andrást a lakatos mesterségre akarta kitaníttatni sógoránál, aki megyeszerte elismert mester volt. Hanem Andrásnak nem tetszett ez a megoldás. Hetykén odacsapott az asztalra és odavágta anyjának: -„Nem leszek mesterlegény, amikor a magam gazdája lehetek, nem fogok idegen asztalhoz ülni, amikor ehetek a saját portámon is!”. Példátlan volt ez a hangnem szigorú anyja előtt, akit még pusztán magázni sem lehetett, csupán azt mondhatták neki a gyermekei, hogy: -„Igenis Kedvesanyám!” Nos hát, záporozni kezdtek a pofonok az engedetlen legénykére. Amikor elcsitult a vihar, András átsurrant a nagyapjáékhoz és elmondta nekik mi történt, és hogy ő bizony nem lesz mesterlegény. Az öregek összehívták a családi tanácsot. Úgy döntöttek, a fiúnak igaza van, egy gazdaembert nem érhet nagyobb szégyen annál, mint ha a parasztokon élősködő iparosok közé áll.

A családi tanács az édesanyját is maga elé rendelte, aki ráadásul még azt is a fejébe vette, hogy ő maga kitanulja a bábaságot, így neki is meglesz a megélhetése. Ez aztán már végleg felháborította a családot. Megvádolták, hogy „asszonyság” akar lenni, hogy eszét vesztette az úrhatnámságtól, amiért 25 hold föld gazdaasszonya lett. Ijesztgették, hogy nemcsak a férje, de valamennyi elhalt atyafia megfordul a sírjában ettől a szégyentől.

Ebben a haragvó családi körben a 36 éves özvegy úgy állt fekete ruhájában, mint a hajthatatlanság szobra. Tudta, hogy ha most enged nekik, örökre a gyámságul alá kerül. Perbe szállt a rokonsággal. A szemükre hányta, hogy bezzeg nem törődtek az árvákkal, amikor széthurcolták a gazdálkodó eszközöket, hogy ők hamarabb jussoltak a férje vagyonából, mint a saját gyermekei.

Andrást azonban felbátorította a család felháborodása. Kijelentette, hogy ő bizony nem lesz mesterlegény, inkább a kútba ugrik. Több sem kellett az amúgyis felhevült édeanyjának! Megragadta a karját, és a hajánál fogva húzta ki az udvarra a kúthoz. -„Nem kell beleugornod, beledoblak én magam, mert nem engedem, hogy gazduramék keze-lába légy egész életedben!”. A rémült család alig tudta kiszabadítani kezei közül a megszeppent fiút. A tettlegességgel fenyegető családi veszekedésnek az özvegy ekképpen vetett véget: -„No, hazafelé legény!” Ezzel elköszönt a családjától és zsandárként kísérte haza szó nélkül ballagó, szófogadóvá lett fiát.

András tehát kitanulta a lakatos mesterséget. Pestre költözött. Kezdetben ágyrajáró volt Angyalföldön, majd kibérelt egy kis házat és felhozta a családját is. Nővére, Juliska ugyanis 19 évesen meghalt első gyermek szülésekor, így édesanyjuk bábaasszonyi tanulása is kútba esett.

 András beiratkozott a technikumba is esti tagozatra, kisebb vizsgákat tett különböző gépek kezeléséből, ezért a keresete is megnőtt, ám mindez nem volt elég a család eltartásához. Behívták katonának, de csak két hónapig szolgált, mert családfenntartó volt. Törődött kis húgaival is: moziba, múzeumba vitte őket, gyakran sétált velük, hogy megszokják a várost, amelyet félelmetesnek találtak. Az I. világháború idején azonban már nem kapott felmentést, a háború kitörésének másnapján behívták katonának. Egy év múlva elesett az olasz fronton. A megfogyatkozott család ismét fenntartó nélkül maradt.

András a katonák között (az 1.sorban balról a második)

GŐZ ISTVÁN TÖRTÉNETE

Anyai ükapám Jászkisér számadó gulyása volt az 1800-as évek elején. Tavasztól hóesésig több száz szarvasmarhát legeltetett a Hortobágy Pálosi pusztáján. Az állatokért -az akkori törvények szerint- minden vagyonával felelt. Megbecsült tisztség volt ez a községben és tisztes jómódot biztosított.

Egyszer, amikor több hónap után hazatért a gulya legeltetéséből öregapánk, a szokásos tisztálkodásához fogott. Ehhez hozzátartozott az is, hogy hosszúra nőtt haját a felesége fülig érőre vágja. Hajvágás közben aprócska ükanyánk véletlenül a férje füléből is lecsippentett egy keveset. Az egyébként szótlan ember ekkor felugrott és éktelen toporzékolásba és ordításba kezdett. A feleség hangtalanul nézte a férfi tajtékzását, majd amikor az lecsillapodott, végtelen nyugalommal, csöndesen megszólalt: „Ehe, majd megijesztett kigyelmed!” Ezzel az ügy el volt intézve.

Történt azonban, hogy a betyárok kiszakítottak a gulyájából több mint száz marhát. A károsultak kielégítéséhez minden földjét el kellett adnia, csupán a háza maradt meg. Ezzel szegénysorba került, nem maradhatott számadógulyás sem. Ekkor elhatározta, hogy felkutatja az elhajtott marhákat. Nyakába kanyarította a szűrét, tarisznyáját és a pulijával nekivágott a pusztának. Hetek óta járta már a Hortobágyot, amikor betért egy útmenti csárdába, ahol éppen gulyások, csikósok mulattak. Asztalukhoz hívták, borral kínálták, kérdezték, mi járatban van. Dédapám elmesélte milyen kár érte, és hogy most keresi az elhajtott marhákat. A gulyások nagyokat hallgattak, majd az egyik megszólalt: „Ha pápis - meglesz. Ha lutheránus - talán, talán. Ha kálusz - sose lásd.” Ükapám nem tagadta, hogy ő bizony kálusz, vagyis kálvinista. Vita kerekedett a vallásokról, s azzal érvelt valamelyikük, hogy a kálvinista hit lopott hit. „Az meglehet -felelte ükapám- de az én gulyámból is a legjobbakat válogatták ki, hát aki ezt a hitet lopta, annak is volt annyi esze, hogy ne a rosszat vigye magával”. Ezzel a vallási vitát lezárták.

Dédapám járta tovább a pusztát. Már-már feladta a reményt, amikor a puszta csendjében meghallotta egy ismerős csengő hangját. Megismerte azt a pulija is, előbb csak vakkantgatott, ugrált, azután nekiiramodott a gulya felé. A kutyák csaholására előjött a számadó is két bojtárjával. A „Mi járatban van kend”-re ükapám elmondta, hogy mikor és hányad-magával hajtották el tőle ezt a tehenet, tudni akarta, ki a gazdája, hogy a többit is megtalálhassa. A számadó hosszan nézett farkasszemet dédapámmal, de ő állta a nézését. Végül csak ennyit szólt: „Menjen kend haza, ne keressen semmit!”. A számadó tekintetéből, hangsúlyából dédapám megértette a puszták népének határozatát. Elköszönt és visszafordult. Érett kalászt lengetett a szél Jászkisér határában, mikorra hazaérkezett. Addig sem volt bőbeszédű ember, ezután egészen szótlan lett. Legénysorba került fiával aratást és napszámos munkát vállalt, így kereste a kenyérrevalót. Már lemondott minden reményéről, amikor egy borús októberi napon, gulyabehajtás idején ismerős kolompszót hallott. Kirohant az útra, ahol a méltósággal lépegető bikával az élen nyolcvan marha vonult hatalmas porfelhővel egyenesen dédapám udvarába. A bojtárlegény a világ legtermészetesebb hangján jelentette: „Gazduram! Hazahajtottam az elbitangolt jószágokat.” Meg is kapta a járandóságát, megitták az áldomást és bőségesen megebédeltek. Ezzel ükapám veszteségének jórésze megtérült, a tehenek árából hét hold földet visszavásárolt az eladottból. Felesége árvaleány volt, de 5 hold földdel ő is szaporította a család vagyonát. Így lett 12 hold földjük, amelyen haláluk után osztozkodhattak a gyermekeik

GŐZ JULIANNA (ÖREGMAMA) TÖRTÉNETE

A számadó gulyás fiának, Gőz Péternek a legkisebb gyermeke volt Juliska, a dédmamám, akit mi Öregmamának hívtunk.

Szép lány volt, de a „jussa” mindössze három hold lehetett, így szegény lánynak számított, bár a család köztiszteletben állt. 15 éves volt, amikor feleségül kérte Szerémi András, aki a hároméves katonaideje letöltésekor lett nagykorú, és megkaphatta 25 hold föld örökségét.

Nagy szerencse volt egy ilyen kérő egy szegény lány számára! Igenám, de Juliska még gyermeklány volt, alig múlt 15 éves, meg kellett várni, amíg betölti a 16. évét, mert csak akkor kaphatott engedélyt a férjhezmenésre. Bár beleegyezett a házasságba, de csak az esküvő előtti napon döbbent rá a helyzet komolyságára. A menyasszonyi lakomát készítő rokon asszonyok kővé dermedtek, amikor a baromfit kopasztó menyasszony lecsapta a kezében lévő tyúkot és felkiáltott: „Nem és nem! Nem megyek férjhez, inkább elbújdosom!” Vitték is a hírt gyorsan az édesanyjának, aki összehúzott szemöldökkel parancsolta be a házba. Egy ideig csönd volt, majd keserves sírás hallatszott ki, mert bizony az édesanyja jól megtépázta a haját a rakoncátlan menyasszonynak.

A sírást-rívást meghallotta az apja is, elmondták neki mi történt. Bement a házba és a sírás rövidesen elcsendesedett. Ekkor kijött és nagy nyugalommal mondta a rémült asszonyoknak: „Na, asszonyok, több tyúkot ne vágjatok le, mert nem lesz lakodalom!” Nem talált semmi szégyellni valót abban, hogy a lánya az esküvő előtt vissza mert lépni a házasságból. „Ha a vőmnek való lépne így vissza, hát agyonütném, de büszke vagyok a lányomra, hogy meg merte ezt tenni!” Igenám, de egy rokon asszony sem vállalta, hogy visszaviszi a vőlegénynek a jegybe kapott gyűrűket és fülbevalót. „Vidd vissza magad, te taknyos!”- mondták neki haragosan. Apja azonban rávette a sógorasszonyát, hogy vigye vissza a zsebkendőbe kötött kis ékszerdobozt. Ünneplőbe öltözött és kelletlenül elindult, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem hívják-e vissza. Juliska az ajtófélfának támaszkodva nézte. Ám amikor a sógorasszony az út kanyarulatához ért, utána futott és visszahívta, majd az édesapjához fordult: „Hozzámegyek édesapám!”

Soha nem bánta meg ezt a döntését, mert a férje parasztembernél szokatlan gyengédséggel szerette, elnézte gyerekes szeszélyeit, ügyetlenkedéseit, soha egy rossz szót nem szólt, haragosan nem nézett fiatal feleségére.

Juliska hét gyermeket szült, de csaK négyet nevelt fel.   Két kis Boriska meghalt 1-2 évesen, egy fiúcska halva született. Négy   gyerekkel maradt özvegyen, 16 évi házasság után, 31 éves korában. A legidősebb lánya, Juliska 17 évesen halt meg gyerekszülésben. Egyetlen fia, András elesett az I. világháborúban. A náluk majd tíz évvel fiatalabb két leány: Boriska és Zsuzsanna maradt meg számára vígaszul és támaszul idős korára.

MÁRI NÉNÉNK TÖRTÉNETE

Gőz Mária (Öregmama nővére) fiatalon ment férjhez Gyandai Gáborhoz, akit nagyon szeretett. Gyandai Gábor igen csinos, magára sokat adó, nótáskedvű, szorgalmas és segítőkész nyalka legény volt.

Történt azonban, hogy sógorával, Gőz Péterrel a húgához ment újévet köszönteni. Ott találta anyját is, akit előzőleg csúnyán helybenhagyott a második férje. A megvert asszony sírva panaszkodott a gyerekeinek, mutogatta az ütések nyomait. De Gábor fia, aki nem vette jónéven anyja második házasságát, csak annyit mondott neki: „Nem baj, édesanyám, a fő, hogy gazdaember!” Közben megérkezett a durva férj is, és ebből hangos családi veszekedés kerekedett. Gőz Péter, a sógor. kimenekült a házból, onnan figyelte a fejleményeket. Hamarosan nyílt az ajtó és kezét vérző mellére szorítva kitántorgott a férj, aki csak ennyit mondott: “No, Gábor, te aztán jól elláttad a bajom!” (Nem éppen ezekkel a szavakkal!) Majd összeesett és meghalt.

Gyandai Gábor nem emlékezett semmire és tagadta, hogy kés lett volna a kezében. De a csendőrörsön az anyja, a húga és a sógora is ellene vallott. Tíz év fegyházra ítélték, amit Illován kellett letöltenie. Hozzátartozóitól így búcsúzott: „ Az anyám megásta nekem a sírt, a sógorom belelökött”. Öt év múlva meghalt a fegyházban.

Mári néném többé nem állt szóba a bátyjával, aki soha többé nem ejtette ki a száján a Gyandai nevet, még az unokaöccsét, a Gábor fiát is Doroginak keresztelte el. Amikor a fiú megnősült és dédanyánktól kapott ajándékba néhány hold földet a maga használatára, Péter bátyánk kiszántotta az oda vetett kukoricát.

Mári nénénk magára maradt a fiával, de terhére volt a szülői háznak. Anyja addig üldözte, amíg kényszerűen hozzáment jómódú özvegyember kérőjéhez, Tóth Andráshoz, született egy közös gyermekük is, mégis pokollá tették egymás életét, mert mindketten első párjuk után vágyakoztak.

Tóth András később felakasztotta magát és első felesége mellé temették. Mári nénénk ezt nem tehette meg, mert fel kellett nevelnie első házasságából született fiát, Gyandai Sándort, aki boldog életének egyetlen élő emléke volt. A második házasságából született lánya, Erzsébet fiatalon meghalt, de nem az apja mellé temették, mert annak még a sírjához sem akart kijárni a nénénk.

Hosszú kort ért meg, halála után a húga, dédanyám állíttatott neki sírkövet, amelyre kegyeletből és „csakazértis”  Mári nénénk élete végéig imádott első férje utáni nevét: Gyandai Gábornét íratta.

(A képen az idős testvérpár a jászkiséri ház előtt. Mári nénénk a kisebbik, fejkendős )