SZÜLETÉSEM TÖRTÉNETE

A II. világháború legnehezebb időszakában, Budapest bombázásakor,1944. április 5-én jöttem a világra. Nemcsak én! Egy egész nemzedék! A HÁBORÚ GYERMEKEI. Miben reménykedtek a szüleink? Gondoltak-e arra, hogyan fognak minket felnevelni? Nem volt gyes, gyed, nem volt ennivaló, nem garantálta senki, hogy felnövünk.  Fiatal anyáink és apáink mégis hittek a jövőnkben, életet adtak nekünk. Hittek az életben, hittek bennünk, hittek abban, hogy fel tudnak majd nevelni bennünket. És felneveltek. A gyermekáldás fontosabb volt a háborúnál, az éhezésnél, a diktatúránál. Annál mostohább körülményeket, mint amelyek között mi felnőttünk, nehéz elképzelni. De túléltük és megálltuk a helyünket. Talán nem éltünk hiába. Már a születésünk is ordító tiltakozás volt a háború, a pusztítás, a gyűlölködés ellen. Mert: AZ ÉLET ÉL, ÉS ÉLNI AKAR.

A háborús nehézségek ellenére szép nagy csecsemő lettem, aprócska anyám hosszú kínlódás után császármetszéssel hozott a világra. A szülészeti klinika orvosai, ápolói a bombázások ellenére rendíthetetlenül tették a dolgukat. Frissen műtött anyámat a többi hasonló beteggel együtt naponta kétszer háromszor is hordágyra pakolták és levitték a kórház pincéjébe a bombázások elől.

A szüleim ekkor a főváros peremén, Kispesten, nagyszüleim a város másik peremén, Csillaghegyen laktak. Az egyetlen lányáért aggódó nagymamám nem ismert lehetetlent, amikor megtudta, hogy anyám a klinikán van, azonnal nekiindult a városnak. Gyalog. Mert más közlekedési eszköz nem volt. Éppen a születésem idejére érkezett meg. Miután meggyőződött arról, hogy anyám a műtét ellenére jól van, követelte, hogy azonnal mutassák meg neki újszülött unokáját. Az orvos és a nővérek tiltakoztak, semmiképpen sem akartak megmutatni neki. De Nagymama nem olyan asszony volt, aki ebbe belenyugodott volna. Rosszat sejtett, ezért addig hadakozott, amíg elé nem hoztak. És akkor sírva fakadt. Mert a nehéz szülés miatt hosszú, csúcsos fejem lett. Rémesen csúnya újszülött voltam. Nagymama sírva gyalogolt hazáig. Nem sokkal később apám is megérkezett hozzájuk. Biciklivel jött és sugárzott a boldogságtól. Csodálkozott síró nagymamámon. Szerinte nálam szebb csecsemő nem volt a klinikán. -Na de a feje, Béla! Milyen a feje? Ez magának szép?-hajtogatta Nagymama, aki meg volt győződve arról, hogy apám be sem ment a kórházba megnézni újszülött kislányát. De apám erősködött, hogy a legformásabb fej az enyém az újszülöttek között. Nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, ismét útnak eredt, most már apámmal együtt. Amikor ismét megmutattak neki, nem akart hinni a szemének. Tényleg szép, szabályosan gömbölyű fejem volt. Időközben ugyanis formázóba tették, szabályosra igazították. A háború legnehezebb időszakában! Ezért nem akartak megmutatni korábban a nagymamának, apám pedig már így látott, ezért volt boldog.

Anyám és én (6 hónaposan).
Több kép nem készült rólam 4-5 éves koromig.

Nagymama ezután legközelebb egyéves korom táján fakadt sírva miattam, amikor elkezdtem járni és jól fejlett karikalábakon szaladtam elé. -Ha legalább fiú volna! De kislány, és ilyen csúnya! - hajtogatta zokogva. Pedig ennek részben ő volt az oka! Néhány hónapos koromban ugyanis ő nem engedte, hogy csonterősítő injekciót adjon be az orvos, mert Nagymama rettegett a tűszúrástól. Később valahogyan kinőttem ezt is.

Így kezdődött el az életem.  Boldogan és elégedetten mosolyogtam a rettenetes világra.