2011. december 10., szombat

TISZASZENTIMREI EMLÉKEK

Anyai nagyapám: FEHÉR JÁNOS Tiszaszentimréről származott és amikor az államosítás hírére eladta csillaghegyi asztalosműhelyét és házát (lakottan, mert mi anyámékkal ottmaradtunk, amíg az új háziúr el nem üldözött bennünket), ismét oda tért vissza.

Tiszaszentimre  -a községi honlap szerint- "a szentté avatott Imre hercegnek nevét viseli. Első okleveles említése 1325-ből maradt ránk, Zenthemreh alakban. Közigazgatásilag a 300 fős lakosságú Újszentgyörgy is Szentimréhez tartozik, amely szintén Árpád-kori település, de a törökkor elején elpusztult. Szentimre a tizenötéves háborút is átvészeli. Sőt a XVI. század végétől reformátussá váló falu - a török-tatár hadak és a magyar végvárak későbbi pusztításai ellenére az 1713. évi nagy betelepülésig is fennmarad. Az anyakönyvvezetés kezdete az 1739-es esztendő. 1750-től a község gyarapodása felerősödik. Első pecsétjét 1756-ból ismerjük - a templom, a fa és a hal motívumokkal -, körirata magyar nyelvű: " TI. SZ. IMRE PE: 1756. " Lakossága az első népszámláláskor 1382 fő volt (köztük 59 nemes). Szentgyörgypusztán 12 személy lakott. A község temploma 1783-ban épül fel, sajátos tornyát 1800-ra emelik hozzá, addig haranglábat használtak. Értékes építészeti emléke még az egykori "Samu-kastély". A kunhalmokat is őrző faluban a szántóföldi gazdálkodás mellett a XIX. század közepére meghonosodott a szőlő- és dohánykultúra. Az ipar fő területét a községi malmok jelentették. Tiszaszentimre további fejlődését alapvetően befolyásolta a Karcagot Tiszafüreddel összekötő vasút 1896-ban történt átadásra, fontos utazási és szállítási lehetőséget teremtve. A lakosság a legnagyobb lélekszámot 1949-re érte el, 3949 fővel. A katolikusok száma is meghaladta ekkor az ezer főt. Templomukat 1936-ban emelték, Szent Imre tiszteletére. A község ma is autentikus névalakja - az 1898. évi 4. tc. alapján - 1901-től használatos. A lakosság száma ma, mintegy 2500 fő, a település területe pedig 6623 hektár. "

A református templom

Nagypapáék 1949-ben költöztek vissza. Nagypapa megvette a község egyik legszebb házát a községházától nem messze és ott vegyesboltot nyitott. Volt abban minden, ami a vidéki embereknek kellett: élelmiszer, ruhaanyag, csavarok és szerszámok. A ház egyik részében volt a bolt, a másik részében a lakásuk. Szép nagy kert tartozott hozzá gyümölcsfákkal, veteményes- és virágoskerttel, ahogy illik. Nagypapa mutatós deszkakerítéssel vette körül.

Egyetlen rokon családra emlékszem innen: Teri nénire, aki unokatestvére volt Nagypapának és a lányára Fehér Erzsikére, aki Szöllősi Gyulához ment feleségül. Az édeanyja akkor már régen özvegy volt, éppen mint Szöllősi Gyula édesapja. Így aztán a két "öreg" is összeházasodott. Erzsikének egy hozzánk hasonló fia (Gyula) és egy lánya (Erzsike) volt, velük gyakran játszottunk együtt.

Két vagy három nyarat töltöttünk náluk a hugommal.
Mikor először mentünk oda, Nagymama szerzett nekünk két kiskutyát is. Meglehetősen csúf kis állatok voltak, a fajtájukra nem emlékszem, de olyan kisméretű, cérnalábú, sovány kutyák voltak. Homokozót is csináltak nekünk, ahol a hugom előszeretettel játszott. A kiskutya (Alma és Körte volt a nevük) leült mellé és türelmesen nézte az "építkezést", majd amikor készen lett, nagy sebességgel szétkaparta az egészet. A hugom persze ordított. De szétrágták a drága kaucsukbabáinkat is. Egyszóval, nem tudtuk megszeretni őket, és ahogy hazajöttünk Nagymama túl is adott rajtuk.

Szerettünk a boltban is sertepertélni, mert sokféle cukorka és csokoládé is volt ám ott! Hugom nagyon rossz evő volt, ezért csak keveset kaphatott ezekből, de ha nem "acskóval" kapta a cukorkát, levetette magát a bolt olajos padlójára és ott hisztizett.

Gyakran eljártunk a közeli kocsma udvarára is játszani, no nem a kocsma kedvéért, hanem mert ott lakott a Cuci névre hallgató kis barátnőnk a testvéreivel. A kiskamasz fiúk gyakran megkergettek bennünket, ilyenkor rendszerint a budiba zárkóztunk be, onnan kiabáltunk ki nekik. Egyszer egy kissé kapatos férfi viccből azzal fenyegette a hugomat, hogy bedobja a budiba. Fel is emelte és ott tartotta a lyuk fölött egy darabig, de persze aztán elengedte. Rémülten szaladtunk haza, elmeséltünk Nagymamának az esetet. Ő éppen tésztát gyúrt, és a sodrófával a kezében azonnal elrohant a kocsmába, majd végigkergette a falun a jókedvű atyafit.
Egyszer -ki tudja miért?- két kötőtűvel szaladgáltam az udvaron és sikerült úgy elesnem, hogy a kötőtűk a szájpadlásomba fúródtak. Akkor a kocsmárosék felültettek a kocsmapultra és erős pálinkával kellett öblögetnem, nehogy elfertőződjön a seb. Ezzel a dolog el volt intézve. A nyoma máig megvan.

A szép idők nem sokáig tartottak, mert a Rákosi-érában államosították a boltot és elvették a hozzá tartozó lakást is. A bolt megmaradt, de a szép deszkakerítést eltüntették, a gyümölcsfákat kivágták, hogy meg tudjon fordulni a szállítóautó. Nagymamáék arra kényszerültek, hogy hozzánk költözzenek. Mi akkor már Pesten laktunk és volt egy háborúból maradt romos szobánk. Azt rendbehozatták és ott laktak, 10 évig, amíg Nagypapa el nem érte a nyugdíjjogosultságot.
1956 után visszakapták az alaposan tönkretett ház törvénytelenül elvett lakrészét. Nagymama akkor leköltözött egy időre, de aztán hamarosan eladta a lakást. A pénzt félretették és amikor Nagypapa nyugdíjas lett, Nagytétényben vettek egy házat maguknak, ott éltek halálukig.

Tiszaszentimrén nem jártam azóta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése