KÖRÖZÖTT A SCOTLAN YARD

Házasságunk első évei olyanok voltak, mint egy jellegzetes diákházasság.

Igaz, a férjem már motorvonatokat tervezett a Ganz-Mávagban, de munka után ő is odajött az egyetemre és a továbbiakban többnyire az Egyetemi Színpadon töltöttük az időt. Az 1960-as évek elején ugyanis itt már megengedték a nyugati filmek vetítését (zártkörű filmklub keretei között!), itt már szerepelhettek az egyébként félreállított vagy letiltott kortárs írók, itt hallgathattunk modern dzsessz-zenét. És főleg itt működött a Ruszt József által vezetett színjátszókör (a színpadon belüli Egyetemi Színpad), a Surányi Ibolya vezette szavalókör, és a Nemeskürti István által irányított amatőr filmklub. Engem leginkább a színjátszás és a szavalás érdekelt, a férjem a filmklub tagja volt. Sokszor annyi pénzünk sem volt, hogy egy-egy szendvicset vegyünk a büfében, mégis boldognak éreztük magunkat, mert fantasztikus légkörbe kerültünk!  Habzsoltuk a résnyire kinyitott világ csodáit.

Akkoriban az is csodának számított, hogy a színjátszók részt vehettek a franciák által rendezett nemzetközi diák-színjátszó fesztiválon Nancy-ban. Csokonai Özvegy Karnyóné-jával elhoztuk az első díjat!

Sólyom Kati, Kristóf Tibor, Halász Péter a Karnyóné előadásán

A következő évben már nemcsak oda kaptunk meghívást, hanem az angliai Birmingham-be is, ahová Hubay Miklós:Egy szerelem három éjszakája című darabját vittük.

Miután az útlevélkérelmek beadásakor még nem dőlt el, hogy Adamis Ancsa vagy én játszom az egyik szerepet, számomra is kértek mindkét országba útlevelet. Sajnos azonban a szerepet mégsem én kaptam meg, ezért Nancyból egyenesen haza kellett volna utaznom (többekkel együtt), ha…

Ha nem disszidált volna az egyik fiú! De bizony kint maradt, és felszabadult egy hely az angliai csoportban. Mivel nekem volt érvényes vízumom, én utazhattam tovább a csoporttal Angliába.

Egy hétig Londonban voltunk, az ott élő magyaroknak adtunk irodalmi műsort, csak azután mentünk tovább Birmingham-be.

Pénteken este érkeztünk meg, a pályaudvaron vártak bennünket azok a diákok, családok, akik egy hétig vendégül láttak minket. Én egy fiatal szociológia tanárnőhöz kerültem, akinek a férje ír baptista lelkész volt. Gazdag programot csináltak a hét végére, elvittek többek között Stradtford-ba, Shakespeare szülővárosába is.

Hétfőn azonban már készülni kellett az előadásra. A megbeszélés szerint a reggel a pályaudvaron kellett találkoznunk, onnan pedig közösen mentünk volna a meghívó egyetemre, amelynek a menzájára már megkaptuk az ebédjegyeket, majd délután a színházba a próbára. Tiszta ügy!

Csakhogy én azt hittem, hogy Birmingham olyan kisváros Londonhoz képest, mint Kecskemét Budapesthez képest. És ebből adódott a kavarodás! 1. Birmingham-ben nem egy, hanem 4 pályaudvar van, és én egy másikra mentem, 2. legalább 5 egyetem van, én mindet végigjártam, de menzajegyemet sehol sem fogadták el és a csoportot sem találtam, 3. több színház is van, sőt minden mozit is „theatre”-nak neveznek, és nem mondták meg, pontosan melyik színházban lesz a próba.

Nem éreztem elveszettnek magam, egész nap sétáltam a városban, még kiállítást is néztem, az sem zavart, hogy nem kaptam ebédet. Hanem a próbát nem lehetett elmulasztani! A Városháza melletti aluljáróból felhívtam a vendéglátóimat, hogy mondják már meg, melyik színházba kell mennem. A kedves fiatal tanárnő zokogva vette fel a telefont, mert már részletes leírást is kértek az öltözékemről, mert égen-földön keres a Scotland Yard, és magát hibáztatta, amiért nem vittek személyesen reggel a pályaudvarra, dehát dolgozniuk kellett. Hiába nyugtattam, hogy semmi baj nem történt velem, és a színházba is odatalálok, van térképem, csak mondja meg a nevét. De ő csak ismételgette, hogy el ne mozduljak a telefonfülkéből. Próbáltam elmagyarázni franciául, hogy itt nem találhatnak meg, mert „a föld alatt vagyok” (az aluljáró szót nem tanultuk az iskolában). Ő csak azt hajtogatta, hogy el ne mozduljak onnan. Hát nem mozdultam.

Rövidesen meg is jött értem vagy négy rendőr, meg a csoport teljes vezetősége, akik elvittek a próba színhelyére.

Kiderült, hogy a többiek szinte semmit nem láttak a városból, mert egész nap engem vártak, hátha odatalálok. No, nem a testi épségemért izgultak, hanem attól féltek, hogy én is disszidálok és akkor a csoportot többé nem engedik ki Nyugatra. De nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben! Hát emiatt körözött egész álló nap a rendőrség! És annak ellenére, hogy számtalan rendőrrel beszéltem alig érthető angolsággal és kifejező mozdulatokkal, NEM TALÁLTAK MEG! (Úgy gondolom, hogy nem is akartak „kiadni”, maradhattam volna, ha akarok.)

Erre az „üldözésre” máig büszke vagyok!